Lét az élet köreiben http://Napmobius.blogger.hu hu Popper Péter:Árulás az isteni teremtő erők között. A Lélek kalandja. A Halál http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/popper-peter-arulas-az-isteni-teremto-erok-kozott-a-lelek-kalandja-a-halal "Árulás az isteni teremtő erők között.

A Lélek kalandja. A Halál

Az eretnek legenda arról tudósít, hogy Isten hét teremtő erőt,

Elohát küldött ki a világ létrehozására. (Ezért már a korai

zsidóságban Isten egyik behelyettesít neve az Eloha többes

száma:Elohim.) Azonban a hét Eloha közül egy különvált, és

önállóan teremteni kezdett. Anyagot alkotott. Az működése

előtt a Kozmosz tiszta volt az anyagtól, kizárólag szellemi erők

birodalma volt. Mindenki ismeri Kant mondatát, miszerint két

dolog vált ki belőle áhítatot: a csillagos ég fölötte és az erkölcsi

törvény benne. (Erre jegyzi meg az egyik ezoterikus mester,

hogy a csillagok tulajdonképpen a születő anyag

„támadáspontjai”.A világűrben mindig ott fénylik fel egy

csillag,ahol anyag keletkezett. Kár ettől annyira áhítatossá

válni.)

Áma teremtésre önállóan vállalkozó Eloha ereje csak

amorf,alaktalan anyagot bír teremteni. A világ lassan megtelt a

nehéz,lomha, formátlan anyaggal.

Akkor Isten egy Fénylényt indított útnak a megtévedt

Elohához,hogy térítené vissza az Atya birodalmába, bírja rá

arra,hogy csatlakozzon elhagyott társaihoz, és a Fénylénnyel

együtts emmisítsék meg, lökjék vissza a nemlétbe az anyag

szétterpeszkedő világát.Ennek az Első Fénylénynek a neve:

Lélek.

 

A Lélek azonban hűtlenné vált isteni küldetéséhez.

Felfedezte ugyanis, hogy ha egyesül az anyaggal, formát tud

adni neki. Az anyag és a lélek együttesen formákat teremtettek,

és a formák teremtésének mámorában lassan kialakult az

ásvány,a növény, az állat és az ember mai világa. Az történt

tehát,hogy a Lélek beleszeretett az anyagba, az anyag

rabságába került és foglya maradt. Elhagyott és elárult szellemi

hazájára már csak elvétve és halványan emlékezett.

A különvált Eloha által teremtett anyag örök életnek

bizonyult.Ha egyszer a világban termett, soha többé nem

távozott belőle.Ám a Lélek által teremtett formákkal nem ez

volt a helyzet. A formák szépsége ugyan gyakran lenyűgöző

volt,azonban életképességük rövidnek bizonyult, kozmikus

időméretekben különösen rövidnek. A forma egyrészt meg

akart maradni, meg akarta mutatni magát a meg nem született

nemzedékeknek is, és büszkén hordozta az alak fegyelmét,

másrészt állandóan hívta az anyag, az amorf lét lustaságával,

kényelmével,a semminek való önátadásával csábította. És az

anyagminden esetben eresebbnek bizonyult a formánál.

A forma időbenbehatárolt fennállása különös értéket adott

magánaka létezésnek. A forma keletkezése lett a születés, az

alkotás misztériuma, szétomlása pedig a halálé, a

megsemmisülésé.szintén meg kell tehát mondanunk, hogy a

Halált a Lélek hozta be a világba, az teremtő szenvedélye,

amely annyi csatát nyert az amorf létre törekvő anyag

ellenében,de végül minden háborúját elveszítette e

küzdelemben.

A Halál megjelenésével vonult be a világba a tragikum is.

A tragédia mindig valamilyen létező pusztulása,az előkelő

formaelenyészése és szétomlása a restség ördögi vigyorával

várakozó anyag birodalmában. Így hát a formával rendelkező

lény alávetett lett az időlegesség sorsának, és bármennyire,

bármilyen eszközökkel küzd, mindig elhull az egyetlen valódi

végzet,a Halál csapásai alatt."

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:43:26 +0100 172580_30276
Goethe:MŰVÉSZ ESTI DALA. http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/goethe-muvesz-esti-dala Oh szállj meg, teremtő varázs,
Melyből az élet lendűl,
Hogy dúzzadt teljes alkotás
Fakadjon most kezembűl!

 

A kéz remeg, az ajk dadog,
De erős az igézet!
Érzem, hogy nyomodon vagyok,
Ne illanj el, természet!

 

Elgondolván, e szent erőt
Mi rég fejleszti lelkem,
S hogy puszta hol volt azelőtt,
Most csupa öröm serken, -

 

Természet, lelkem úgy ohajt
Kebledre dőlni híven,
És mint szökőkut fogsz te majd,
Üdítni ezer ívben,

 

Hogy minden tehetségem gyors
Forgásban tarkán játszik
S e szűkes, véges földi sors
Határtalannak látszik!

(1774.)

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:35:08 +0100 172580_30275
Dúl Antal:Mindenkinek van ideje ébernek lenni http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/dul-antal-mindenkinek-van-ideje-ebernek-lenni Mindenkinek van ideje ébernek lenni

Dúl Antallal budapesti otthonában Sütő Zsolt beszélget (2007)

Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak, aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is tör munkájával, előadóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van itt és most, van-e itt helye a munkádnak?

- A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd, Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebből a világból való. Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák, pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.

Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára, művészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak, aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”, „én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem állítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember fia vagyok). Mi Jézusból megváltót,paraklétoszt, közvetítőt, ítélő bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára: az ember fia.

Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye.

De milyen világban van, ha ebben nincs?

- Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce, Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha azt mondja, a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet. Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma(rend), hanem az adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő közös végső forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás, a látás pozícióján áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson. Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi. Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakósság valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell megismerni.

Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas. Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos” szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból. Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül című írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül. Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat), ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?

A közös álomra gondolsz?

- Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll szemben hatmilliárd álomvilággal.

Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte reflex-szerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával, hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit az interneten, a Zoli csinál valamiegyebet, én is csinálok valami mást – egymás erőtlen támogatásával dolgozunk, szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást.

Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket.

- Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell különös előnyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá.

Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre.

- A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja, hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott, túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ettől nem látott a mélyre. Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - később ezt már egyre kevésbé teszi. Természetszerűleg az öregkor a remetekor, a világtól való elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó.

Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége, sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül. El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban – pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gondoskodnod kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni. És ez semmi individuális előnyt nem jelent! Elérkezik majd az idő, amikor a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot.

Ezt most hogy értsem?

- Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai. Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva, az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma ez.

Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod, hanem a bizalmat is megkaptad.

- A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember piszmog a betűkkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos emberrel. Fontosemberek, idézőjelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki „kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni, azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk, ellátta őket idővel, figyelemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem sürget senkit, nincs hajsza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga a pokol. Aki azt mondja, nincs időm, azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít. Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati civilizáció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az embereket: határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat, hajszolunk másokat.

Ráadásul túlerőltetve.

- Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény, a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat, derűt. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk. Állandó nekifeszülés a másodpercekért.

Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján együtt néztük meg azt adokumentumfilmet, amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre láttunk téged közöttünk, és a képernyőn - 10 év különbséggel. Tíz évvel azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek tűntél– csak az ing volt azonos rajtad.

Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek mint a rügyből a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni, miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni is tudja, éles szemű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk, akik a fásultságot letépik rólunk!

Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?.

- Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó láncszem. De ott van Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála frissebb szemű ébresztő nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben elindított, és – ideális esetben ‑ valameddig a szellemi utadon is elkísért, támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik a mélyebb, fontosabb családi köteléked?

Ez így nagyon radikális.

- Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja, a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen félresöpörte a fizikai kötelékeit.

Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.

- Nem.

Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük és ezáltal megtagadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent világ egyensúlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy őt tőlünk eltérő, különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy ti és én egyek vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy őmás lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszerűen körbe zárta. Az éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz megfogalmazta.

Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gyakorolt például zazent vagy ilyesmit – neked mi a módszered?

- A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja: kontemplációt, meditációt, belső elcsendesülést. Meditáció valamelyik formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet. Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.

A legtöbben mégis megspórolják.

- A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják. Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még nem kutatta föl a pásztora.

Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.

- Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája, amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz. Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam, még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold el a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat a szellemi vezetőket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi vezetők pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára, az ökörre. Ettől kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem szeretem, ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában. Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják, később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is, ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie – de tanítania kellett, sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul tanított.

Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb is, rendezettebb a légkör, de nem kell leülnöm, elég régen tudom már, hogy nincs különösebb jelentősége, ha valaki mereven ül napi tizennégy órát, például.

Voltak ilyen időszakok?

- Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis Jagerhez, voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban. Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi, a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban időző amerikai fickókat, ha látja el őket reggeli négytől este tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet.

Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öttől hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, többnyire alvás – ilyenkor mindenki, ahol van, eldől, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy, este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.

Meg a legőrültebb is.

- Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak, tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülről nézi, soha sem fogja megérteni. Azáltal, hogy adharma benned rendeződik és kristályosodni kezd, párhuzamosan a világ is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz. Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni, bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá, hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való, hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei, azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond.

Az első rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom. Elkezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na, ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam megMa sem. Elég sok időbe tellett, míg megértettem, hogy a stréberség itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.

Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll a fürdőszoba előtt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni, korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.

Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.

- Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom a kávéfőzőt.

A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang.

- Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás, kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.

S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán a tévében voltál, említetted, hogy az internetről lejönni olyan volt, mint a cigarettáról leszokni.

- Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböző szövetek sűrű egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne – ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne. Az mindig túl van rajta: az atman nem sző semmit.

De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia, az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában, ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg. Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal, hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs benne áldozat, amikor láncfűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az internet valami igazabb állapot felé terelhet.

Het.

- Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy ilyen szófia-állapotba. És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk – és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk.

Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi, érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezdődött a tanítás. Akkor le kellett ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti: odaülni mellé), és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik, és megbeszéljük, hogy milyen idő volt, igen, kicsit hűvös van, holnap esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati civilizáció így beszélget. Annyira rejtőzködünk, hogy nem lehet csak lényegtelen dolgokban tartózkodni.

Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora, a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is lejárt, és elkezdődött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség, bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer: van információ – nincsinformáció) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem, yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te azt, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.

Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg középen a kettő között. Tipikus helyzet.

- A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengző állat – de sokkal kevésbé agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe, a természetbe.

Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok időnként fűnyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.

Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás. A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig csak lehet.

De, emberi hálózatokat is.

- S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció, az interneten is, nagyon ritkán zajlik.

A hamvasbela.org levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra, ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehetőség, legalábbis útjelzőket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak. Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelzőket, és rabolja az időt. Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával megy át. A chat-program pedig vagy a levelezőlista, az nagyon sok füsttel meg homállyal jár.

Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer, hogy reggeltől estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az ágyba, egész nap a különböző szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam, meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem…

Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?

- Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való időnk.

Ez egy nehéz feladat.

- Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. Olyan kifogásom lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbevenni. Lom. Voltak idők, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és nem a netbe.

Danyi Zoli, Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, ahamvasbela.org kapcsán, Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.

- Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb az aktivitásuk mint a belsőMagyarországé. Nagyon vicces. Ez valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.

Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem.

- Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek. Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.

Hány nyelvet bírsz?

- A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul, görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.

Magyarországon, de főleg Budapesten, gyakran tartsz előadásokat, például a SzintézisSzabadegyetemen vagy a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi a motivációjuk?

- Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Azezoterizmus egy nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött. Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti, hogy belül vanEzo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom, nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan neveztem őket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes: olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik. Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz, nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.

Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: például manikűrösök, fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt az embert megnyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát, a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt lenyírna. Ettől persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy ráhangolódott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.

Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.

- Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig kell járni, azt nem akarja.

Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt.

- Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet, és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most mártudják milyen.

A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.

- Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten, a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson. Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum? Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó eltűnik, jön a másik.

Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot, a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat, a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az egyedüli pozitív.

Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted, a könyv (Egy életmű fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?

- Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen. Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai  Könyvtárban dolgozott csoportvezetőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett. Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz főnök volt – s ezt neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke. Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam – pedig az nem egy szövőgyár volt.

Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt), késremenő harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.

Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.

Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek.

Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem, titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy monográfiát, a kéziratok helyett.

Így született a szóban forgó monográfia?

- Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas.

Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig.

- Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte. Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa Darabossal.

Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette őt komolyan.

Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a fő-tanítvány.  Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbről.

- Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.

Nem az időnek akarok jelentőséget tulajdonítani ezzel, hanem az ő sértődöttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek.

- Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.

Mondhatod, hogy téged viszont igen?

- Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.

(megjelent az Irodalmi Jelen 2008. márciusi számában)

 

További olvasmányok:

A szamszára folyamában - interjú Dúl Antallal

 

Dúl Antal: 2012 - A hatodik nap órája

Dúl Antal: Éthosz anthropo daimon

Dúl Antal: Sors és szó

„Látni. A dolog magától értelmeződik.” Karnevál

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:26:00 +0100 172580_30274
Enyhe tél,kisebb ózonlyuk http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/enyhe-tel-kisebb-ozonlyuk Enyhe tél,kisebb ózonlyuk

Enyhe télen kevesebbet fűtünk, csökkenhet az ózonlyuk mérete!

Tehát, örüljünk, ha enyhe telünk van!

Unom azokat, a spirituális embereket,

akiknek az a problémájuk, hogyan menjenek el két hétre síelni.

Hol a puritánság, az egyszerűség?

 

Sok gyermek fázik, éhezik, mert a fűtésre ,megy el a rezsi.

Ha a belső központunk szerint élünk, kerüljük a végleteket,

csökkenthetjük az anomáliák számát.

 

Sokan érvelnek, hogy nem fagynak ki a földből a férgek,

de a szárazság kiégette őket!

Tavasszal újra indul az élet!

 

Az emberiség kollektív tudata befolyásolja az időt.Ezt láthatjuk a választások tavaszi hidegében

és az EU-ban megfagy a levegő, amikor elzárják a gázt,

vagy nyáron anomália alakult ki Oszlóval szinkronicitásban!

 

Nem lenne ez a szárazság, ha az EU. asszimiláció és beilleszkedés nem feszítené meg a kollektív tudatot.

Szabályoznak és közben nem veszik észre, hogy a gyermekek természetét hormonokkal nyomják el.

Közben vizeinkből ,ivóvizeinkből már nem tudjuk kiszűrni a hormonokat!

A szmogriadókkal leállítják az áramlást, közben pénzügyi lufik ürítik ki a bankautomatákat.

 

Nagy energiákban a legkisebb hiba is naggyá nő!

Sokat kell tennünk együtt és külön-külön is, hogy a régi rosszon változtassunk,

az" Ember" uralja a külső erőket.

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:23:39 +0100 172580_30273
Yoko Ono:A wesleyánusoknak http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/yoko-ono-a-wesleyanusoknak Amikor a hegedűs játszik, mi az, ami mellékes: a kézmozgás vagy a vonó keltette hang?
Próbáld csak a kezedet mozgatni.
A zeném fizikai csendet igényel, mert azt igényli, hogy önmagunkra koncentráljunk, és ehhez belső csendre van szükség, a belső csend pedig külső csendet eredményezhet.
Zenémet nem annyira zenének, mint inkább egyfajta gyakorlatnak (gjonak) tekintem.
Számomra egy hang létezik csak, a tudat hangja. A munkáim arra szolgálnak csupán, hogy zenét keltsek az emberek tudatában.
A tudat-időt nem lehet stopperrel vagy metronómmal szabályozni. A tudatvilágban a dolgok szétterülnek és túlnyúlnak az időn.
Van egy szél, amelyik sohasem csendesedik el.

*****************

A festményeim, amelyek kivétel nélkül festményutasítások (és arra szolgálnak, hogy mások valósítsák meg őket), a kollázs és az assemblage (1915), valamint a happening (1955) után tűntek fel a művészet világában. A fentebbi három szó bármelyike – vagy akár egy új szó – éppúgy alkalmas lenne a leírásukra, mint az a szó, hogy „festmény”. Azért maradtam a jó öreg „festménynél”, mert a „falra akasztható kép” ugrik be róla, és ezt szépnek és mulatságosnak tartom.
A festményutasításaimnak a fő célja „fejben megalkotandó kép” létrehozása. A fejünkben például olyan egyenes is létezhet, amely nem része egy görbének. Egy vonal egyszerre lehet egyenes, görbe stb. Egy pont egyidejűleg vagy tetszés szerinti kombinációkban lehet 1, 2, 3, 4, 5, 6 dimenziós tárgy. A molekulák mozgása egyszerre lehet folyamatos és szakaszos. És elgondolhatjuk őket színnel vagy szín nélkül. Bármit össze tudunk kombinálni bármivel, s mindenből azt hagyunk el, amit akarunk. Egy naplemente napokig tarthat. Az összes felhőt lelegelhetjük az égről. Telefonon keresztül közös assemblage-t készíthetünk valakivel, aki az Északi-sarkon tartózkodik – mintha csak fejben sakkoznánk. Festészeti módszerem a II. világháború idejéből ered, amikor a bátyámmal nem volt mit ennünk, és különféle menüket javasolgattunk egymásnak.
Két embernek lehetnek közös álmai, de egy széket csak külön-külön láthatnak.

*****************

Azt hiszem, lehetséges, hogy egy széket annak lássunk, ami. De ha elégetjük a széket, hirtelen rájövünk, hogy a tudatunkban lévő képe nem égett el és nem foszlott semmivé. A konstrukciók világa tűnik a legmegfoghatóbbnak, és ezért a legvéglegesebbnek. De ebbe nem tudtam belenyugodni. Gondolkozni kezdtem, hogy tényleg így vane.
Nem úgy vane inkább, hogy a konstrukció olyan, mint a mag: valaminek a kezdete? Nem egy nagyobb egész részee csak, mint az elefánt farka? Nem olyasmie, ami éppen most van kibontakozóban – a szerkezete még nem végleges – sohasem válik véglegessé… olyan, mint egy befejezetlen székesegyház, amelynek az égbolt a mennyezete. Ezt illusztrálják a következő munkák:
Egy műanyagból készült Venus, amelynek a hiányzó fejét nekünk kell elképzelni.
Egy papírlabda és egy márványkönyv, azaz csak majdnem, mert a végső változat a kettő egysége, ami csak a fejünkben valósulhat meg.
Egy (valóban létező) márványgömb, amely, miközben a szoba túlsó végéig nő, fokozatosan hegyes kúppá alakul át a fejünkben.
Egy kert, amelyet hó helyett vastag márvány borít – de a márvány olyan, mint a hó, amire csak akkor jövünk rá, amikor felszedjük a márványburkolatot.
Ezer tű: képzeljük el, amint egy egyenes cérnaszálat fűzünk át rajtuk.

*****************

Kólaautomaták helyett égautomatákat szeretnék minden utcasarkon látni. Több égre van szükségünk, mint kólára.

*****************

Hajdanán az emberek a tánc segítségével kommunikáltak Istennel és azzal, ami az emberben isteni. Mikor vált a tánc kikent-kifent táncosok harsány fényekkel megvilágított magamutogatásává? Sötétben nem lehet kommunikálni?
Ha szokásává válik az embereknek, hogy hivatalba menet bukfencet hányjanak az utcán, lehúzzák a nadrágjukat, mielőtt verekedni kezdenének, boldog-boldogtalannal kezet rázzanak, amikor csak kedvet éreznek rá, ha virágot vagy ruhadarabokat ajándékoznak egymásnak az utcán, a földalattin, a liftben és a mosdóban, és ha a politikusok tárgyalás előtt egy teaház ajtaján haladnak keresztül (mely olyan alacsony, hogy mélyen meg kell hajolniuk), s egy álló napig a szökőkút vizének játékát szemlélik a legközelebbi parkban, a világ ügymenete lelassul kissé, de békében élhetünk.
Számomra ez a tánc.

***********

Ami a többi művészeti ágat illeti, minden munkámnak, hogy úgy mondjam, némi „esemény-beütése” van. Gyakran megkérdezik, miért hívok bizonyos munkákat eseménynek, másokat pedig nem. És hogy miért nem nevezem az eseményeimet happeningeknek.
Az én felfogásomban az esemény nem összművészet, mint a happening, hanem a különféle érzéki észleletektől való megszabadulás. Nem arra irányul, hogy „jöjjünk össze!”, hanem arra, hogy önmagunkkal foglalkozzunk. A happeniggel szemben szövegkönyve sincs, bár valami azért elindítja a mozgást – a legközelebbi szó talán az „óhaj” vagy a „remény” lehetne.
Múlt héten egy kis vacsorapartin hirtelen rájöttünk, hogy költő barátunk, akit valamennyien nagyra tartunk, színvak. Barbara Moore a következő megjegyzést tette: „Ez a kulcsa a művészetének. A szín a tekintet útjában áll, s ezért nem látjuk rendszerint a dolgokat.” Mi marad, miután megtisztítottuk tudatunkat a kép, hang- és mozgásérzetektől? Marad valami egyáltalán? Csodálnám, ha maradna. És az eseményeim jórészt csodálkozással telnek.
A kiotói Nanzenji-templomok perjele volt szíves megengedni, hogy igénybe vegyem az egyik templomot és a kerteket az eseményeimhez. Ennek a bizonyos templomnak gazdag múltja van, és hallatlan megtiszteltetés ilyen engedélyt kapni a perjeltől – különösen egy nőnek. Az esemény estétől hajnalig tartott. Mintegy ötvenen jöttek el, mindannyian tudták, hogy hajnalig fog tartani a dolog. Az volt a feladat, hogy nézzék az eget, és „érintsék meg”. Voltak, akik békésen átaludták az éjszakát. Néhányan a kertben üldögéltek, mások a széles folyosón, amely olyan, mint egy veranda. Gyönyörű, teliholdas éjszaka volt, a hold olyan fényesen ragyogott, hogy a hegyek és a fák, amelyek máskor feketének látszanak a holdfényben, most zöldben tündököltek. Egyesek holdfürdőzésről és holdbarnítottságról beszéltek. Meghallottam, hogy ketten az élettörténetüket mesélik suttogva egymásnak. Egyszer csak odalépett hozzám valaki, és izgatott hangon megkérdezte, hogy jól érzeme magam. Mulatságosnak találtam a kérdését, mert semmi okom sem volt rá, hogy ne legyek jól ezen a meleg és békés júniusi éjszakán. Talán érezte, hogy valami olyasmi játszódik le benne, amivel még nem tud megbirkózni, s csak azt a kiutat találta, hogy odajön hozzám, és megkérdezi, hogy vagyok. Kicsit nyugtalanított, hogy valaki esetleg a holdfénytől részegen lyukat éget cigarettájával a nemzeti kincsnek számító padlóba vagy tatamiba, hiszen zömmel modern felfogású japán fiatalok voltak jelen, néhány francia és amerikai társaságában. De nem történt semmi baj. Amikor fújdogálni kezdett a hajnali szellő, az alvókat halkan felébresztették a barátaik, és hármas csoportokban megfürödtünk a kifejezetten a mi számunkra előkészített fürdőben. A templomi fürdőnek vastag kőfalai vannak, és nagyon meleg. Fürdés után miszólevest és onigirit (rizsszendvicset) ettünk. Anélkül, hogy szólnom kellett volna, a résztvevők csendben kivonultak a szobából, és felmosták a folyosót távozás előtt. Többségüket nem ismertem, szinte valamennyien kiotóiak voltak, és nem mutatkoztak be. Vajon kifélék-mifélék lehettek?
Egy másik alkalommal – szintén Kiotóban, de még a nanzenji esemény előtt – a Jamaicsi-teremben adtam koncertet. Az volt a címe, hogy „Sztriptíz-show” (mert lecsupaszította a tudatot). Másnap összetalálkoztam a perjellel, aki kissé elégedetlennek látszott.
– Ott voltam a koncertjén – mondta.
– Köszönöm. És tetszett?
– Tulajdonképpen mit keresett az a három szék a színpadon, és mire utalt a „hármas sztriptíz” elnevezés?
– Szék, kő vagy asszony – ugyanaz a dolog, tisztelendő uram.
– És hol itt a zene?
– A zene a tudatban van, tisztelendő uram.
– De hát azzal is ugyanez a helyzet, amit mi csinálunk, maga viszont avantgárd zeneszerző, ha jól tudom.
– Ezt a címet mások ragasztották rám kényelmességből.
– Például Tosiro Majuzumi is olyan zenéket szerez, mint maga?
– Csak a saját nevemben beszélhetek.
– Sok követője van?
– Nem, de tudok két férfiról, aki érti, mit csinálok. És ez hálával tölt el.
A szerzetes perjel létére nagyon fiatal volt, talán nálam is fiatalabb. Vajon mit csinál manapság?
Egy másik, számomra emlékezetes eseményre, amely a „Repülés” címet viselte, a tokiói Naiqua Galériában került sor. Felhívást tettem közzé, hogy minden érdeklődő próbáljon majd meg a maga módján repülni. Én távol maradtam.

***

Sokat beszélnek a happeningről. Azt mondják, a művészet ebbe az irányba halad, a happening minden művészeti ágat magába fog olvasztani. Én azonban nem hiszek a kollektív művészetben, sem pedig abban, hogy valami csak egy irányba fejlődhet. Számomra rokonszenvesebb a régebbi képzet, hogy amint sokféle virág, úgy sokféle művészet van – és a happening egy közülük. Ami azt illeti, több művészeti ág is létezhetne: a „szaglás”, a „súly”, az „ízlés”, a „sírás”, a „düh” (valami dühverseny-félére gondolok) és így tovább. Erre azt mondhatják, hogy a tapasztalatok nem különülnek el egymástól, a dolgok mindig együttesen hatnak, épp ezért jött létre a happening, amely valamennyi érzéki észleletet egyesíti magában. Igen, de ha ez a helyzet, akkor még indokoltabb, és még nagyobb kihívás, hogy olyan érzéki élményhez juttassuk az embereket, amely minden más érzéki élménytől el van szigetelve – a mindennapi életben meglehetősen ritka az ilyesmi. A művészet nem pusztán az élet másolata. Beleolvasztani a művészetet az életbe, vagy az életet másolni: ez két különböző dolog.
De a többféle művészeti ág képzetéhez való visszatérés nem azt jelenti, hogy a zeneszerzők például csak hangokat használhatnának. Ilyen instrukciókat is adhatunk: tíz napig bámuld a tüzet – a látomás az emberek tudatában keletkezik.

*

A tudat mindenütt jelenvaló, az életben nincsenek elszigetelt események, és a történelem sosem zárul le. Az életnek és a tudatnak a komplexitás a természetes állapota. Amit a művészet ajánlani képes (képese egyáltalán ajánlani valamit? szerintem igen), az a komplexitás hiánya, a vákuum, amelyben a tudati feszültségek teljesen feloldódhatnak. Amikor visszatérsz az élet sűrűjébe, az élet már nem ugyanaz lesz, mint ami volt. Vagy ugyanaz lesz. Vagy nem is térsz többé vissza. Ez már a te dolgod.
A szellemi gazdagságtól ugyanúgy tartanunk kellene, mint az anyagi gazdagságtól. Nem megmondta Krisztus, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint John Cage-nek bejutnia a mennyek országába?[1] Azt hiszem, jó, ha az ember le tud mondani arról, amije van, a szellemi javairól éppúgy, mint az anyagi javairól, mert ezek csak összezavarják az elméjét. Jó dolog hangokban, gondolatokban és hitekben szegény környezetet teremteni. Jobb kicsinek maradni, mint a rizsszem, mint felfuvalkodottá válni. Légy olyan jelentéktelen, mint a papiros. Keveset láss, keveset hallj és keveset gondolkozz.

A test bódhi-fa, tükör a lelke,
csiszold szüntelen, nehogy por lepje. – Sen-hsziu
Bódhi-fa nincsen, lélek nem tükör.
Ha semmi sincsen, honnan lenne por?

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:20:03 +0100 172580_30272
Láma Thubten Jesse:Belső tűz, közönséges tűz http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/lama-thubten-jesse-belso-tuz-kozonseges-tuz

"A valódi belső tűz koncentráción keresztül jön létre, melyben megolvad a kundalini,a központi csatornában és ez gyönyört eredményez.

Ezt a gyönyört a nem-kettősség megértésére használjuk.

Az egyesített gyönyör és a nem-kettős bölcsesség elpusztítja az ego-harcokat és fabrikációkat.

A mi tüzelőanyagunk nem a szén a fa vagy az olaj, hanem a rengeteg ego-szemét, és fabrikáció.

A belső tűz legfőbb célja, hogy elégesse a téveszméinket, fabrikációinkat

és hogy teret adjon a fabrikáció mentes, spontán született, nagyszerű,

gyönyörteljes bölcsesség kifejlődésének.

 

A nemépítő jellegű energiáink mind elégnek a belső tűz tüzében.,

kizárólag a hasznos energiáink maradnak meg.

A meditációk hatására a mellékcsatornáink szemétből

hatalmas mennyiségű energia oldódik és szívódik fel a központi csatornánkba.

Ahogy ezek a negatív energiák belépnek a központi csatornádba,

áttranszformálódnak és tökéletesednek, így már nem tudnak ártani neked.

 

 

Dzse Conkapa azt mondja:

Az igazi belső tűz nagyon finoman fejlődik ki:,

A tűz nagyon pici, nagyon finom és mélyen a testben kezdi fejlődését.

Ám ez a tűz súlyos is.

A tűz minőségek leírására használt tibeti szó – melynek szó szerinti fordítás súlyos- itt nem közönséges értelemben vett súlyosat jelent.

A tűznek inkább gyengédnek kell lennie, lassan , fokozatosan és hosszan kell fejlődnie.

A belső tűznek rendelkeznie kell a föld erejével, a tűz forróságával, a víz finomságával és simaságával, és a szél lágy mozgékonyságával.

 

A belső tűz meditációnak nem csak, hogy a tüzet kell produkálnia,

de ezt a tüzet még megfelelő helyen is kell, hogy gerjessze.

Ahogy már említettem, az igazi belső tűznek mélyen a testben kell kifejlődnie,

és ez akkor történik így, hogyha a rövid a mag szótagot

a gerinchez egy kissé közelebb kell vizualizálnod.

A gyönyör ennek következtében szintén a test belsejében fog keletkezni.

A hús és a bőr között létrejövő irtózatos tűz a közönséges belső tűz,

ám mi nem ezt szeretnénk fejleszteni.

Ez a fajta tűz nem túl hasznos.

A bőr érintésre fájdalmas és égető is lehet.

Én is megtapasztaltam ezt sok évvel ezelőtt, mikor el kezdtem a belső tűz gyakorlását.

Ha csak pár percre mentem ki így a napra, máris elviselhetetlen fájdalmas volt.

Olyan volt mintha forró vízben, vagy tűzben állnék.

A közönséges belső tűz mulandó és bizonytalan."

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:11:50 +0100 172580_30271
Őshagyomány 500.:AZ ÉLETPRÓBA http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/oshagyomany-500-az-eletproba A megváltás tudata könnyűvé tesz. Nem szabaddá. A kínált megváltás terhet old ugyan, de a belülről megtalált megváltás teremti a szabadságot.

Ez az a kardinális eretnek igazság, amelyet a lélek és a szellem hiénái üldöztek és üldöznek és üldözni fognak, amíg a mindenható szellem a formateremtés játékában nyilvánul meg.

A teremtés miértje a felébredettek titka marad.

A belső, a saját út megtapasztalása,a világ, a mindenség bensővé tétele azonban minden lény feladata, álljon bár az öntudati állapot akármilyen fokán. És bár az örvénylés rabjai nem ismerhetik a teremtés misztériumát,azt tudniuk kell, hogy a testbe való születés nem véletlenül történt,

és hogy az öntudatot hordozó testben a lélegző végtelen univerzum egy egyedi és megismételhetetlen arculata  rejtőzik. Ez csodálatos varázslat.

És szívszorító felelősség.

Az ember – eszmeileg – a fénytermészetből hull alá, hogy kiteljesítse ember mivoltát:

a formák és erőik masszájában megmerítkezve ismét visszaemelkedjen a fénybe.

 

Iszonyú életpróba.

Nem meglepő, hogy eme igazság elhomályosítására a felejtésnek olyan mindent felölelő

intézményrendszere jött létre, amely mellett az emberiség minden egyéb praktikus alkotása eltörpül.

Mivel a tudat folyamatosan teremt, a felejtés törvényét végrehajtó sötét erőket is létrehozza.

Ezek a nyílt és burkolt kihívások ezrével bombázzák pillanatonként a pörgésbe csavarodott embert,

olyannyira, hogy már az öntudatvesztéses állapotba való zuhanást is heroikus tettként élheti meg,

ha„szabad akaratából" történik.

Elhangzanak a tanítások,hozzáférhetők a „titkos” könyvek, soha nem látott eszmeáramlás folyik

kelet és nyugat között, és döbbenten tapasztaljuk, hogy mindez a szellem ellenes erők hadállását erősíti.

Az igazi tanítás egyre titkosabbá válik, hirdesse bármilliós napilap az első oldalán.

Egyre gátlástalanabbul és invenciózusabban válik kizárólagos értékké a külsődlegesség,a tárgyiasultság.

A belső csöndre való törekvés, a tudatháborgások lecsillapítása innen nézve impotencia, sőt,társadalmilag káros, mivel fogható haszna nincs.

 

A tradíció szerint a halál az igazság pillanata, amikor lehetőség nyílik arra, hogy az ember,

önvalóját felismerve fénnyé váljon.

A kellően éber tudat képes lehet erre.

Ma ez a tudat csak nagyon keveseké.

Sorra buknak el szellemi emberek az életpróbán,miközben – elméletileg – a halál próbájára készülnek.

Ez az emberré létesülés alapvető félreértése.

Ha az ember szellemi célja a világeredet kutatása,

vagy egyéb elméleti konstrukciók létrehozása lenne, akkor miért a test?

Az időfolyamba került ember számára a teste a lélekvesztő.

Csak ezen juthat, vergődhet át a túlpartra.

Akinél elhomályosult az időfolyamon kívüli eredetének tudata, az a partot sem látja, viszi a folyam, életének„értelme” a motorikus nyüzsgés.

Aki emlékszik eredetére, az látja a túlpartot,

de ha nem fogja fel, hogy az időfolyam konkrét anyagi valóság: őt is elviszi az ár.

 

Csak ha élete minden pillanatában végrehajtja az alkímiai nászt;

ha eredettudatának szellemtestéhez hasonlóvá transzformálja konkrét valóságát:

akkor lábalhat át a túlpartra; az időfolyam megnyílik előtte, a kiválasztott előtt.

Nincs kettős igazság: a szellem fennkölt fénye, nemessége,

és a piszkos gyakorlat kijátszhatósága,ügyeskedése.

 

Ne higgyetek a szavak tanításának!

 

Csak egy igaz tanítás létezik: a szótlan tekintet tisztasága,

és vele a megszentelt mindennapi, átélt gyakorlat tanítása.

Amely mögött ott áll a csönd. Jó Csönd-herceg.

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:08:06 +0100 172580_30270
Virágmandala meditáció. Meditáljunk arra ,hogy jobb legyen a Világ! http://Napmobius.blogger.hu/2015/03/11/viragmandala-meditacio-meditaljunk-arra-hogy-jobb-legyen-a-vilag Koncentráljunk az előttünk lévő mandalára .
Fokozatosan jöjjünk ide ,legyünk itt, jelen.

Engedjünk el minden külsőt!
Képzeld azt ,hogy egy kis virág vagy egy virágos réten.
Olyan mint a mandalán.A belső pont a stabilitás.

A virág köre az egyén köre,amellyel összetartod a Világaid,lélek-virágaid.
Minden szirom egy világod....Felül a szellemi ,alul a földi világok.

 

Felül kapcsolódunk az éghez,alul a

gyökereinkhez ,a száron ,a törzsön keresztül.

Bal oldal a szívhez közel az

Éned,amivel a belső utad érzékelheted.

A jobb oldal a külvilág ,a társ a

kiegészülés akivel együtt haladsz.

Együtt Napként a tudatosságban.

 

Amikor egy pontban rögzíted a tudatod

,felfedezheted belül az energia központokat:

Gyökércsakra ami összeköt a Földel a kollektív földi lelkekkel,

az eredeteddel,a családoddal....

A medencédben a teremtő erő ,ami szétárad a világaidban.

A Plexus köldök felett 4 ujjnyival,ami összetartja világaid ,egyéni életed.

Koncentrálva a tó az érzetekmegőrzik medrüket.

Színe a sárga.

 

Szívcsakra a szeretet ,a mellkasod közepén,ahonnan áramoltatod a szeretetet a

világaid felé,színe a zöld.

Minden szeretetet ,tapasztalatodat elmondhatod a torok csakrán keresztül belül a torok,
minél tisztább kék ,mint az ég ,annál kevesebb a szóbeli konfliktusod!

Tudatosítva engedj el minden meggondolatlanságot!
Ebben segít az intuíciós központ,amivel kapcsolódsz a szellemi ,

értelmi erőkhöz, tudatosan.
Ez amivel eljutsz a felsőbb égi tudáshoz tudattalan is.
A korona csakra ,amivel uralhatod életed.

Mindez életed köre ,az aurád,abból ami közvetlen körülvesz.
8. csakra a jovalitás, a kiteljesítés kezdete.
Uralkodója Nofratite,Nagyboldogasszony,lázadó Lady

Di,és s a szeretetteljes Teréz Anya. Ők Patrónusok is,
Ez a csakra amivel kiterjesztheted segítségedet a közvetlen környezetedben.

9. csakra Eknaton és minden uralkodó aki élt s teremtett országa felvirágoztatásáért!

 

Itt fontos a kígyó uralma ,hogy ne önkény ,hanem uralom legyen a saját rám szabott

világaimmal ,szimbiózisban együtt.

Mindez gömb rétegek az aurád amik feltöltik életed köreit ,gömbjeit ,az életutad.

Csak azt adhatod és kaphatod ,ami vagy!

Minden az ami

Az angyalok által fejünk felett a korona,
A választás ereje. Az önvaló felsőbb Én uralma.

Az Ég hatalma.

 

Ahol a Palást ami Minden Magyart Egyként betakar.

A Nap ,Hold udvaraként a napsugarak az éjszaka fényével kiteljesedve,

nyújt védelmet mindenkinek ítélet megkülönböztetés nélkül.

 

A Jogar a kezünkben ,hogy világainkat jobbá tegyük.

Minden van ,mint egy Nap sugározza éltető erejét az ember világaiba.

A Jogar gyönyörű ékkövével ,amely arra való ,hogy varázslat és tudatosság erejével

eltávolítsd a világainkból a szeretetlenséget,a széthúzó erőt.

Minden színes szivárvány megnyilvánulás mellet egységes és egy lehet a Világunk.

Teremtő Jogar engedd,hogy mindenki boldoguljon érdemei mellett,

szeretet töltse be Világaink.

 

Szeresd önmagad és családod,minden nehézségek mellett.

Mind kis virágok vagyunk a virágos réten,

Amikor kell kérjünk Napot, ha kell Áldásként hulljon az eső!

Teremtsünk szeretettel,odaadással egy szerethetőbb Világot,

Hogy emberi,boldoguló legyen!

 

Sz. V. A.

]]>
Wed, 11 Mar 2015 14:04:19 +0100 172580_30269
Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II. http://Napmobius.blogger.hu/2014/10/15/rudolf-steiner-a-napkelet-es-a-keresztenyseg-miszteriumai-a-ii

Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II.

  • 21. Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II. Spirituális erők és lények tapasztalása.

    Az éjféli Nap Berlin, 1913. február 4.

  • Az, amit tegnap mondtunk el, bizonyára megmutatta, hogy a magasabb, a szellemi világokba történ feljutás attól függ, hogy az ember a lelki élet belső erőit megerősíti, úgy, hogy gyakorlatai révén,amikbe a magasabb világokba való feljutás céljából fog, olyan erőket fejleszt a lélekben, amik tényleg messze meghaladják azt, amit ilyen erők vonatkozásában a közönséges élet igényel. Azt, hogy az embernek lelki erői bizonyos mérték megerősítéséhez el kell jutnia, hogy belsőleg élhessen át, hogy belső mozgékonyságra tegyen szert – erre már az is utalhat, hogy az ember lelke, amikor közönséges életében fizikai testétől függetlenné válik, tehát az alvás során, mindjárt tudat-nélküliségbe is esik. Ez annyit jelent, hogy normális élete során nincs elég ereje, hogy akkor, amikor a fizikai test és az étertest nem segítenek neki,ténylegesen tudatot, belső mozgékonyságot fejtsen ki amikor, miként az alvás során, fizikai testétől és étertestétől függetlenül kell élnie. Abba, ami a közönséges alvás során a fizikai testtől és az étertesttől függetlenné válik, a meditáció, koncentráció, kontemplációgyakorlatainak kell azokat az erőket beledolgozniok, amik az Én és az asztráltest tudattal történ átvilágításhoz vezetnek, úgyhogy ezek a fizikai testtől és az étertesttől függetlenül juthatnak átéléshez,tapasztaláshoz. Amit az ember lelkének erői tekintetében fejleszt ki,amelyek a közönséges életbelieknél erősebbek, ez az, ami képessé teszi rá, hogy elérje, amit tegnap az el adás során fejtettünk ki: miután –mondhatni – a semmivel állt szemben, egy új világba lépjen, melyet azáltal képes átélni, hogy – ahogyan a pók fonja hálóját magából lelkének szellemi-szubsztanciájú tartalmát a távokba önti és abba, amit kiönt, veszi fel a szellemi világokat, amik azután elébe kerülnek. Így,miután ezen a módon elhagyta a közönséges fizikai érzéki világot, egy szakadék szélén álláson ment át – ilyen ugyanis, amid n a semmi előtt érezzük magunkat –, egy új világ területén találja magát. És ebben az újvilágban nem csak mást él át, de egészen eltér módon is, eltérően attól,ahogyan a fizikai-érzéki világban élt át. A fizikai sík jól ismert élményéből indulhatunk ki. Azok a tények, amik természeti törvényeknek vannak alávetve és mindaz, ami a morális törvényeknek van alávetve, a fizikai síkon az ember számára valójában a történésnek két egymástól teljesen elválasztott területeként lépnek fel. Ha a közönséges fizikai létben pillantásunkat a természeti történésre vetjük, akkor is, ha magához az állatvilághoz emelkedünk, mindig tudatában vagyunk annak, hogy ekkor természeti törvényeket, a történésnek pusztán természeti törvényeit keressük, hogy tulajdonképpen morális mércét nem alkalmazhatunk. Nem kérdezzük például, hogy egy hegyi-kristály miért éppen ezen a módon lép szemünk elé, hogy egy hatoldalú oszlopot látunk, amit két hatoldalú piramis zár le, s nem azt kérdezzük, miért tevődik úgy össze ez az ásványi szubsztancia, hogy ez a kristályalak jön létre. Nem kérdezzük másként,csak úgy, hogy válaszként egy természeti törvényre számítunk. Nem úgy kérdezünk: Mi jót követett el a hegyi-kristály, hogy épp hegyi-kristállyá lett? Nem azt kérdezzük: Milyen beállítottságú a hegyi-kristály? Az ásványvilágra nem alkalmazzuk a morális törvényszerűséget, sem a növényvilágra és legfeljebb csak kissé átvitt értelemben – és itt megjegyeznénk, hogy modern, darwinisztikus beállítottságúak szimpátiái szerint – alkalmazunk az állatvilágra is morális fogalmakat.

  •  

  • Ami azonban az állatvilágnál is elsődlegesen érdekel, az a természeti törvényszerűség. Amidőn az emberi nemhez emelkedünk, indítva érezzük magunkat rá, hogy az embert már a jóakarat, a szeretet és hasonlók mértéke szerint ítéljük meg. Ahogyan mondtuk, amennyiben a fizikai világban állunk, a tényeket külön, mintegy a természeti történés hálójába ágyazottaknak tekintjük és az emberi cselekedeteket és lelki diszpozíciókat, amiknek a megítélését morális törvények szerint szabjuk meg, és a fizikai síkmegítélése számára valóban nem járunk el helyesen, ha ezt a két ténysorozatot összekeverjük. Az ember rászokik így arra, amennyiben a fizikai síkon él, hogy a világot e kétféle mód alapján ítélje meg. Épp ezért nem egészen könny , hogy – mondhatjuk úgy – átugorva a semmiszakadékát menni át a szellemi világba, ahol teljesen más megítélésszükséges: ahol tényleg nincs elválasztva valami, amit természeti törvényeknek lehetne nevezni, hasonló módon, mint a természeti történés a fizikai síkon egy pusztán morális történést l, ahogyan az ugyancsak egyedül a fizikai síkon található. Ezért kell megszokni, ha elértük azt a pontot, amelyről tegnap szóltunk, azt, ami történik,hasonlóan megítélni, mint ahogyan természeti tényeket ítélünk meg,azonban úgy is, ahogyan morális tényeket ítélünk meg a fizikai világban. A morális világ és a fizikai törvényszerűség – ez alatt azonban most nem a fizikai világban meglévő természeti törvényszerűség mintája szerinti „törvényszerűségeket” értünk –, tehát a természeti törvények világa és a morális törvényszerűség világa egymásba megy át, amidőn ebbe a szellemi világba lépünk. Ez például azonnal meg is mutatkozik, amint maga előtt találja az ember azt a birodalmat, amelyet a halál és egy úgy születés között él át. A látó ott azokkal a lelkekkel találkozhat – és találkozik is, ha komolyan olyan messze jutott, ahogyan arra tegnap utaltunk –, akik, miután áthaladtak a halál kapuján, a halál és egy új születés között folytatják fejlődésüket. Ekkor megismerjük ezeknek a lelkeknek az átélésmódját,azonban teljesen eltér gondolati szokásokat kell felvenni, ha megakarjuk ítélni, mit is élnek át ezek a lelkek. Világítsuk ezt meg néhány példával. Találunk itt olyan lelkeket, akiknek a halál és az új születés között bizonyos ideig meglehetősen súlyos életkörülményeken kell áthaladniok. Látóként mindjárt az a benyomásunk támad, hogy ezek a lelkek – a lelkek egy bizonyos kategóriája – a szellemi világban meglehetősen félelmetes szellemi lényiségek szolgáivá váltak, és, hogy k maguk ítélték halálukat megelőző életük által el magukat erre a munkára, amelynél tényleg félelmetes szellemek szolgái. Látóként lassanként dolgozza bele magát az ember abba, hogy e lelkek nehéz sorsát megértse, mégpedig a következő módon dolgozza bele ebbe magát. Intimebben képezi ki magában a gondolatot, ahogyan az ember a születéstől a halálig fizikai életében él, ahogyan – szellemtudományi előadásaink során erre gyakran mutattunk rá – az átélés benső törvényszerűsége által idézi el az úgynevezett természetszer vagy természetes halált, amikor az ember öreg korában mintegy kimerítette életerőit. Erről a halálról most nem kívánunk beszélni. Léteznek azonban egyéb halálok is. Vannak olyan halálesetek is, amik élete virágában külső szerencsétlenség, vagy betegség által ragadják el az embert. Nem valamennyien halunk akkor meg, amikor életünk mértéke kitelt. Az emberek minden életkorban meghalnak, s fel kell tennünk a kérdést:Honnan valók azok az erők, amelyek e különböző életkorbeli halálokalapjául szolgálnak? Megértjük, hogy az embernek, amikor életének mértéke kitelt, meg kell halnia. Már gyakran láttuk, hogy milyen módon motiválódik ez szellemi világokból. De minden, ami a fizikai világban történik, szellemivilágokbéli befolyások révén történik. Azok a halálok is, amelyek bizonyos értelemben idő előtt állanak be, szellemi világbeli befolyások által történnek; ez azt jelenti, hogy a szellemi világ erői és lényiségei rendezik így. A fizikai világban még valami mást is észreveszünk, amire –amennyiben a halál és az új születés közötti id t meg akarjuk érteni – rá kell irányítani figyelmünket. A fizikai világot ekkor betegségektől, járványoktól sújtottnak látjuk, a régebbi időkben ezt a fizikai világot azoktól a járványoktól sújtottnak látjuk, amiket meglehetősen jól ismerünk. A régebbi európai népességbeli pusztító járványokat kell csak végigkísérni, amikor a pestis, kolera és hasonlók vonultak országokon át. Ebben a jelenlegi korban ilyen dolgok vonatkozásában – ezt aki fejezést alkalmazhatjuk – még viszonylag szerencsések vagyunk. Csakhogy bizonyos járványok már el készülőben vannak, amikre előadásainkban felhívtuk már figyelmüket. Látjuk tehát a mintegy idő előtt beálló halált végig vonulni a Földön, és betegségeket és járványokat látunk átvonulni a Földön. És a látó olyan lelkeket lát, kik a halál és egy új születés között élnek, azokat a szellemeket segítve,amelyek az érzékfeletti világokból az érzéki világba hozzák azokat az erőket, amik járványokat, betegségeket keltenek, amik, mondhatjuk így,idő előtti halálokat hoznak. A félelmetes benyomások közé tartozik,azokat az emberi lelkeket észlelni a halál és egy új születés közötti életüknek bizonyos id szakában, akik a betegség és halál rossz szellemeinek szolgáivá váltak, és akik önmagukat ítélték arra, hogy a betegség és halál rossz szellemeinek ilyen szolgáivá váljanak.

  • Amikor megkíséreljük, hogy ilyen embereknek az életébe tekintsünk azt az időt megelőzően, amikor a halál kapuját átlépték, akkor azoknál az embereknél, kik az imént említett sorsot készítették el maguknak,mindig azt találjuk, hogy a fizikai síkon hiányzott bennük a lelkiismeretesség, a felelősségérzet híjával voltak. Állandó törvény ez,mely a látó szeme elé tárul, hogy olyan lelkek, kik a halál kapuján áthaladnak, és akik előzőleg lelkiismeretlen belső alapokkal rendelkeztek vagy a lelkiismeretlenségben éltek, a halál és az új születés között bizonyos időre azok szolgáivá teszik önmagukat, akiknek járványok, betegségek és idő előtti halálok fizikai-érzéki világba történő bevitelénél kell közreműködniök. Természetszerű történést látunk itt,aminek alávetettek ezek a lelkek, és amiről nem mondhatjuk el, hogy olyan, mint egy kristályosítás vagy két rugalmas golyó ütközése, vagy hasonló, s független minden nem morális hibától; hanem azon, ami itt történik, amit ezek a lelket tárnak elénk, látjuk, ahogyan a magasabb világokban az, ami természeti törvényszerűségként hat a magasabb világokban, elkeveredik a morális világrenddel. Az, hogy a dolgok hogyan folynak le magasabb világokban, azoktól a lényiségektől,akikkel az egyik, vagy a másik történik, függ a szerint, ahogyan ezek morális értelemben a világba illeszkedtek. Avagy, hogy másik példával szolgáljunk, rátekinthetünk arra is, amit a látó tanul meg, amennyiben egy az emberek között igen elterjedt tulajdonságra szegezi tekintetét: Ez pedig az, amit kényelemhajhászatnak, kényelemszeretetnek nevezhetünk. Kényelmesség,kényelemhajhászat tényleg sokkal elterjedtebb tulajdonság, mint ahogyan közönségesen hisszük. Sokkal többet, mint gondolnák, tesznek kényelmességből az emberek. Kényelmesek gondolkodásukban az emberek, kényelmesek külső cselekvésükben és viselkedésükben. És kényelmesnek mutatkoznak nevezetesen, amid n gondolkodásukban,vagy cselekvésükben és magatartásukban valamit is változtatniuk kellene. Ha lelkük legbensőbb részében nem volnának annyira kényelmesek az emberek, nem történt volna meg annyira gyakran, hogy amikor azzal a követelménnyel találkoztak, hogy ilyen vagy amolyan dolog vonatkozásában elölről, újratanuljanak, annyira berzenkedtek volna tőle. Berzenkedtek, mivel kényelmetlen valamilyen dologvonatkozásában elölről újratanulni. Hiszen kényelmetlen volt, miután annyi ideig úgy gondolták, hogy a Föld nyugalomban van és a Nap és az égbolt körülötte forognak, majd Kopernikusztól hirtelen a Földmozgásáról hallani, és újratanulni! Kényelmetlen dolog volt ez, hogy mintha valakinek – legalábbis elméletileg – kihúzták volna a talajt a lába alól. És mindaz, ami annak idején ez ellen az új gondolat ellen lázongott,a gondolkodásbeli kényelemhajhászatból, a kényelem szeretetből fakadt, mivel minden át-tanulás kényelmetlen. Csak a legeslegköznapibb életet nézzük, és a kényelmességnek ez az „erénye”, – amely természetesen egy „ellen-erény” – széles körben tapasztalható. Az újabb időkben egy mégis kis sejtelmünk támadhatott a kényelmesség hallatlanul kiterjedt voltáról. Ezt a következőkből vehetjük észre. Sok közgazdasági elmélet létezik. Nem akarok ezekről szólni most,létezik azonban például egy olyan közgazdasági elmélet, amelyet ma ugyan több ponton is elhagytak már, egyszer azonban nagy szerepet játszott, s amely arra épült, hogy minden ember alapjában véve igyekszik szabadon versengeni a javak és hasonlók cseréjében és, hogy a társadalmi együttélés számára tulajdonképpen az a mód lenne a legjobb, ha tökéletesen szabad konkurencia alakulna ki. Más, jobbára szocialista elméletek léptek ezután fel. A legutóbbi idők során azonban néhány közgazdász arra mutatott rá, hogy minden ilyen elmélettel mégiscsak igen egyoldalúan járunk el. Az ugyanis, ami a világban a javak cseréje, a társadalmi együttélés során történik, sokkal inkább, minta konkurencia törvénynek, vagy annak a törvénynek, hogy haladni akarunk, s t, még a tudatos egoizmus törvényénél is jobban – a kényelmesség törvényének engedelmeskedik! Még a közgazdaságba is bevonul tehát a kényelmesség törvényének ismerete. El kell ismerni,hogy még egy ilyen területen is végre ésszerűvé válik az ember és olyasmire tesz figyelmessé, ami itt van, és amit akkor hanyagolnak csak el, ha az élet vonatkozásában struccpolitikát folytatunk. Általános az emberek között, széltében elterjedt tulajdonság a kényelmesség. És amikor azokat a lelkeket, amelyek összekapcsolódtak vele, a halál után követjük, azt látjuk, amint a kényelmesség utáni vágy a halál után is folytatódik, és ahogyan az embernek mint valami tartományban kell élnie, ahol a halál és az új születés között egy bizonyos időt azzal kell eltöltenie, hogy a kényelmesség folytán, ennek a kényelmességnek a következményeként, mint lélek, az Ellenző Isten vagy Istenek szolgálójává válik, azokénak az Isteneknek, amelyek a megfelelő akadályokat állítják a fejlődés útjába. És ezek megint csak azok a szellemek akik Ariman főhatalma alatt állanak. Arimannak különböző dolgok képezik feladatát, többek közt az is, hogy a szellemi világból a fizikai világba vezeti be azokat az erőket, amik a fizikai életben az ellenállásokat idézik el . Így tehát egyrészről kényelmesek az emberek, másik oldalon pedig a kényelmes emberek élete olyannak bizonyul, hogy, amidőn ilyesmit akarunk tenni, megint csak egy általános világtörvény ellen vétünk. Az ellenzések itt vannak mindenütt,ha nem is abban a groteszk formában, amelyben egyszer egy német költés esztéta jellemezte őket. A legeslegtragikusabb alakban vannak azonban jelen. Egy német költő az úgynevezett „tárgyak bosszújának jellemezte őket. Ez a „tárgyak bosszúja” például akkor lép színtérre,amikor a prédikátor a szószéken áll és hallatlan hosszú tirádát mond el;ekkor egy légy ül az orrára – és szörnyen prüszkölnie kell. Ez a „tárgyak bosszúja”. Tulajdonképpen azonban igazából akkor ugrik el , ha olyan emberek, akik ebben a vonatkozásban szerencsétlenek, folyvást ezekneka „tárgyak bosszújá”-nak vannak kitéve. Friedrich Theodor Vischer írt egyszer egy regényt, amiben valaki folytonosan ennek a „tárgyak bosszújá”-nak volt kitéve. Valóságban azonban ezek a dolgok a groteszk alaktól egészen a tragikusig terjednek. Minden ellenállást azonban a szellemi világból irányítanak, és az Akadályozók ura pedig Ariman. Azáltal pedig, hogy a lelkek kényelemszerető k, a halál és az új születés között bizonyos időre Ariman szolgáivá teszik magukat. Egészében véve nem annyira félelmetes a kényelmes élet büntetéseit végignézni, mint azt amikor a lelkeknek a betegség és halál szellemei alá nyomottságban kell élniök. Azonban mégis létezik egy fogalom arról, ahogyan a moralitás és természeti szükségszerűség keveredik egymással, amint feljutunk a magasabb világokba. Ezek az élmények azok amiket végigcsinál, ha ahhoz a ponthoz ér az ember, amelyet tegnap jellemeztünk. Ezeket az élményeket pedig végig kell járnia, hogy más, szükséges körülményt is átélhessen – meglátjuk majd, miért szükségesek –, hogy a magasabb átélés vonatkozásában továbbjusson az ember. A magasabb világokba történ felemelkedésmenete nem olyan, hogy kijelentjük: Ma megkezded és utána majd lépcsőzetesen haladsz fel a magasabb világokba történ felemelkedésed során, – hanem annak a számára aki beavatottá akar lenni, a külső életcselekedetei és tényei között az a külső történés számára mintegy észrevétlenül megy végbe. Szakaszosan jut ugyan fel a magasabb világokba az ember, a dolog azonban úgy áll, hogy a magasabb világokban való ebből a benne-állásból ismét kilép és a közönséges világban él. A szellemi világokban való átélésből azonban valamit a fizikai világba hoz be az ember. Amikor beavatottá lett valaki, akkor annak ellenére, hogy beavatottá lett, látja magát, amint a fizikai világban jár-kel, azonban más érzésekkel és érzületekkel áthatottan, mint azok voltak, amikor nem látó valaki. A tréningezés révén arról kell csak gondoskodni – és egy helyes iskolázás gondoskodik is róla –, hogy az érzések és érzületek megváltozása következtében ne támadjon zavar a közönséges életben. Éppen azt kell elérni, hogy ha valaki látó, csak a magasabb világok számára látó, és, hogy azt, amit jellegként, lelki diszpozícióként kell hordoznia magában a magasabb világok felé, be ne vigye a közönséges fizikai világba. Ennek semmiképpen nem szabad megtörténnie. Tudnia kellene látóvá lenni, a közönséges fizikai világban pedig, más emberhez hasonlóan, értelmes embernek maradni. A szellemi látás kifejlesztésére ezért alkalmasak kevésbé olyanok, akik eleve rajongásra hajlanak. Rajongók, absztrakt idealisták, akik úgymond már a fizikai világban átélik azt, aminek csak a szellemi világban van jogosultsága, olyanok tehát, akik már a fizikai világban „n ni hallják a füvet”, akik mindenütt úgymond észlelik, amit épp egy rajongó észlelhet, amit nem a józan, areális felé hajló természet észlel, olyanok, akik könnyen maguk elé odaképzelnek valamit – sokkal többen vannak ebből a fajtából, mint ahogyan közönségesen hinnők –, az ilyenek nem alkalmasak a látó-szellem kiképzésére. Olyanok, akik mindkét lábukkal a valóságban állnak, akik értenek is valamit a valóságból és úgy ítélik meg a dolgokat, amint vannak, a leginkább ezek alkalmasak a látó-szellem kiképzésére.

]]>
Wed, 15 Oct 2014 22:07:01 +0200 172580_12233
Hamvas Béla: Mágia szutra http://Napmobius.blogger.hu/2014/10/15/hamvas-bela-magia-szutra

Hamvas Béla: Mágia szutra

A kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erõk magukat függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár. A létezés önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a semmi, amiben nyomtalanul eltûnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.

Még semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertõl bármit is igényeljek. Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az élet megérinthetõségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra, hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a megszólíthatóság.

Életem olyan tulajdon, amelyet egészen sohasem vehetek birtokba, vagyis az sohasem lehet teljesen az enyém. Én nem vagyok a magamé. S önmagam birtoklásához minél inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé. Magántulajdon (SZABÓ LAJOS szerint az, amit elvehetnek. Az életet elvehetik? Igen. Mi az, amit nem vehetnek el? Az üdv.

Az emberi élet szerkezete olyan, hogy amit tulajdonba veszek, azért helyt kell állnom. Már a ténybõl egymagából kitûnik, hogy bármit is hiába veszek birtokba, nem lehet az enyém, mert elszámolással tartozom. Aszerint, hogy helyesen, vagy hamisan számolok el, vagyok részes a jóban és a rosszban.

Teremtésekor az ember e kérdéseket nem ismerte. Nem is volt felelõs. Élete nyílt volt, nem volt semmije, amit elvehettek volna, csak üdve, de azt sajátmaga játszotta el. Az élet megtartásának és odaadásának választásában elbukott. Meg akarta tartani, ezért elvesztette. Azóta kell mindenért, amit megtart, helytállnia és elszámolnia.

Ezt így a kinyilatkoztatás mondja, s mindenki tudja. A tudással úgy látszik nincs is baj. A nehézség éppen ez: nagyon jól tudom, hogy magamról, saját érdekemben le kellene mondanom, de sejtelmem sincs arról, hogy ezt miképpen tegyem meg. Miképpen tudok kinyílni, és hogyan tudom magam más rendelkezésére bocsátani. Ha az egészet meg akarom nyerni, mert mindenkivel együtt én is ezt akarom, és ez így rendben is van, miképpen tudom az egészet elveszteni. Isten önmagából önmagának semmit sem tart meg, és öröklétének és mindenhatóságának titka éppen ez az önmagáról való mértéktelen lemondás. És Istenen kívül mindenféle más példa érvénytelen.

Az ember abban a csávában van, hogy tudja mit kell és kellene tennie, de sejtelme sincs arról, azt, amit tud, miképpen kell megtennie. Azt, hogy mit kell csinálni, a kinyilatkoztatás megmondja. Hogyan kell megtenni? Nem tudja senki. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

Természetes, hogy a szó és a tett nem kettõ. Ha így lenne, a célt az eszközöktõl el lehetne választani. De tudjuk, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat. Ahol a tett alacsony, a cél se magasabb. A létezés alkalmat ilyen kellemes szofizmákra nem nyújt. Ahol tehát a kinyilatkoztatás szavainak megvalósítása körül nehézség merül fel, ott a bajt nemcsak a realizáló képesség bénultságában kell keresni. Ott baj van a kinyilatkoztatás felé való megszólíthatósággal is. Nem lehet valamit maradéktalanul tudni, csak éppen a megvalósítás képessége fölött nem rendelkezni. Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem is érti mirõl van szó. De fordítva is. Az eszköz mindig jelzi azt a nívót, amelyen a cselekvõ célja mozog. A tett pedig a cselekvõ eszméit jelzi.

Az áttörés ezúttal nem a szóból a tett felé történik. Meg kell kísérelni, mi lenne, ha az ember a megvalósításból indulna ki. Ez a módszer a ritkább, sõt az egészen ritka. A kinyilatkoztatás felé való megszólíthatóság elmélyítésére sok, már megszokott lehetõséget ismerünk. Az exegézis, az igehirdetés, a kommentár, az elmélkedés, az értekezés. Hatásukról nem sok biztatót lehet mondani. Késõbb ki fog derülni, hogy miért. Most az áttörésnek a megvalósításból kell a szó felé történnie. Ahogy BAADER mondja, a helyeset elõbb tenni kell. Éspedig tekintet nélkül arra, hogy spontán, vagy sem. Ha az ember a helyeset megteszi, a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem egyéb, mint a szó aktivitása.

1. A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása

A sorrendet ezúttal tehát a következõképpen kell felállítani: az elsõ a szó, a második a gondolat, a harmadik tett. A szót azért is az elsõ helyre kell venni, mert tudvalevõen gondolat szó nélkül nincs. De fõként azért, mert a szó (kinyilatkoztatás) van, még mielõtt én vagyok. A szót minden esetben a kinyilatkoztatás adja meg. Afelõl, hogy mi az, amit megad, nem lehet kétség. De ha a gondolat a szót csupán befogadja és megtartja, csak gond és gondolkozás. A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt, hogy mit kell tenni, tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk. A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt és életünket kettészeli. A gondolat oldalán vannak a beválthatatlan ideológiák, amelyek az ember teljesítõképességével, ha akarnának se tudnának számolni. A tett oldalán pedig a hisztériás cselekvõk, akik tetteiknek jelentõségét, még ha azt akarnák is, nem tudják felismerni.

(Jegyzet: Amit cselekszem, mondja PÁL apostol, nem értem. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem, amit gyûlölök... az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitele nincs. Mert nem a jót teszem... Én nyomorult ember! Mi szabadít meg engem a halál testébõl?)

Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia. Így tehát kezdetben van a szó, amely a gondolatban elhatározássá lesz és a tettben kitör. Ez a "Legyen" (Fiat). Az elhatározás elszántságát külön meg kell tanulni.

Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, ha a szavak nagyobbak, és a gondolatok számosabbak, semhogy azokat be lehessen váltani, a válasz ez: látszólag tényleg sokkal több gondolat van, mint amennyi realizálható, és a szavak számosabbak semhogy azok beválthatóak lennének, de ezt a látszatot csak az kelti, hogy a szó és a tett között lévõ szakadék (az elhatározás erõtlensége) miatt tartozásban vagyunk (gond), és a be nem váltott szavak (gondolatok) száma megnõtt. Ez a tartozás ledolgozható. Ha valaki gondolatait elszánt elhatározással rendszeresen beváltja, adósságától egy idõ múlva meg fog szabadulni. Egy biztos: elõnyt nem szerezhet, és sohasem fog többet megvalósítani, mint amennyit a szó igényel. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a helyes életrendben a szó, a gondolat és a tett egymástól nem válik el.

2. Nem a háttérbõl a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni

A háttérbõl való hatás erõtlen. A pap az igét hirdeti, aztán hazamegy ebédelni. Ezt teszi a politikus és a filozófus és a moralista is. Hazamegy legfeljebb, ha módja van rá, szavának érvényt szerez és erõszakot alkalmaz. Mit jelent ez? Elõször hogy aki az igehirdetést hallotta, nem tehet mást, szintén hazamegy és ebédel. A hirdetés, mintha meg se történt volna. És valóban, ami történt, egészen más. - Valaki száját jártatta.

Olyan módszerre van szükség, amely az ige hatalmát a gondolat válságán keresztül a tett erejébe tudja átvitetni. A szót a gondolatban fel tudja hevíteni. Amikor a szó felrobban, az a tett. Csak, akinek a szó birtokában van, az cselekszik - mondja BAADER.

3. A cél a tudatosan megtisztított életrend

- Vagyis a cél nincs alacsonyra szabva. Nem az egyéni és nem a közösség külön. Mindkettõ együtt. Az életrendet többféleképpen tisztítják; szertartással, fegyelmezéssel, önmegtagadással, törvényekkel, szokásokkal. Ezek közül egy vagy több néha beválik, néha nem. A gondolkozást kedvezõen befolyásolja, de az elhatározás forrpontját nem éri el. Az egyetlen cél a kinyilatkoztatás igéjének beváltása.

4. Az alap az életszentség

Ez az egyetlen, amiben elõzõleg meg kell egyezni. Olyasvalaki számára, aki az emberéletet nem tekinti szakrális ténynek, vagyis ha bármely ember iránt hazudozást, csalást, erõszakot megengedhetõnek tart, semmiféle mondanivalóm nincs. Csak ha az életszentségben megegyeztünk beszélhetünk tovább.

5. Létet alapítani

BENGEL azt mondja, hogy alapítani több, mint építeni. Errõl az alapításról van szó. Nem mintha az alap nem lenne meg. A kinyilatkoztatásban megvan, esetleg a gondolatban is, de az elhatározásból még nem tört ki, és nem valósult meg. Ezért az Egyház (amit a kinyilatkoztatás Isten országának nevez) gondolat (gond), de nem életrend. Ou gar en logou hé baszileia tou theou, all en dünamei, az Egyház nem a gondolatban, hanem a hatalomban van, mondja PÁL. Alapítani, és nem építeni, mert alapítani több, és mindig a többet kell választani. Az alap az életszentség. Ezen nyugszik a tudatosan megtisztított életrend.

A kérdés, mit jelent alapítani. A keleti módszerek közül a legtisztább, a tao, azt mondja, hogy az egyetlen, amit az ember tehet, önmagát a tökéletes tisztaság állapotába emeli. A tökéletesen tiszta embernek olyan kisugárzó ereje van, hogy maga körül a homályt átvilágítja. Ha az ország uralkodója taoban él, az egész birodalomra kisugárzik. Megvalósul a béke és a jólét. De ha a magányos remete barlangjában a taot eléri, a fény sok ezer mérföldre sugárzik. BUDDHA hívei is ezt tanítják, és az élõ BUDDHA (a Tökéletesen Felébredett) a tiszta lét fényét sugározza. A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.

A hagyomány többet nem mond. A keresztény emberiség a lét alapítását vagy a hittõl, vagy a jócselekedettõl teszi függõvé. Azzal, hogy a hitet és a jócselekedetet egymástól elválasztotta, el is tévedt. Aki úgy véli, hogy az alapítás feltétele a hit, a gondolatot erõsíti, tanít. De a tanítás egymagában be nem váltott gondolat (gond). Aki viszont az alapítást a jócselekedettõl teszi függõvé a cselekvést a gondolatról leszakítja.

Így vált lehetõvé, hogy oly roppant számú gondolat és oly roppant arányúra puffadt szavak támadhassanak, amelyeket már senkinek esze ágában sincs beváltani, sõt azokat beváltani nem is lehet. Ezekbõl a megdagadt és belül üres és realizálhatatlan szavakból egész nyelv keletkezett, és ez a nyelv az úgynevezett idealizmusban kulminált. Az idealizmus nyelve olyan nyelv, amelynek szavai a megvalósítás lehetõségének körébõl kiléptek, sõt amelyeknek megvalósulása nem az ember létezésének, hanem az ember nemlétezésének megalapítását jelentené. Miért? Mert az idealizmus az eszmét megvalósulásának lehetõségére való tekintet nélkül, sõt az emberi lét természetének ellenére fenn akarja tartani. Mint kiderült, az, idealizmus életellenes gondolkozás. Ki kellett derülnie, amikor az eszméket rémuralommal akarták - mert csak azzal tudták - nem megvalósítani, hanem a megvalósítást kötelezõen elrendelni. De mégse ment. Az úgynevezett pozitivizmusban és pragmatizmusban pedig így vált lehetõvé a gondolattalan és ideátlan cselekvõ rovarember, aki csak tevékeny, de semmi más. Ez az ember a hajóból a gondolatot hajította ki, akár az élet tökéletes elszegényedése árán is.

Mindkettõ khiméra. S a mai emberiség létét két oldalról ez a két khiméra rágja, hogy milyen eredménnyel, azt látjuk.

A taot kétségkívül fenn kell tartani. Lét alapítását az meg se kísérelheti, aki életét legalább részben nem oldotta meg. El nem intézett személyes problémákkal közös kérdésekhez nyúlni? Szennyes vízzel ruhát mosni. A tao azonban nem elég. Miért?

Mert a személyes üdv nem elég. Az ige megvalósításának elhatározásában kell élni.

Az Egyház (az igazak közössége) hirdeti az igét, és a cselekvés számára teret nyújt. Az Egyház azért, mert a létezés megalapítása, nem valamely nép vagy osztály vagy vallás vagy nemzet elõjoga. Az Egyház az egyetemes emberiség közössége. Már csak azért is, mert egyetlen valóságos közösség van, és ez az emberiség. A közösség alapja pedig a nyelv. A nyelv gátat vet a szabad közösség felbomlásának (Die Sprache tilgt die Tilgung der freien Gemeinsachaft - BAADER). Aki beszél, az közösségbe tartozik. A lét alapítása Isten országának megvalósításától el nem választható. Isten országát pedig nem lehet úgy berendezni, mint a nemzeti parkot.

Az elhatározás mindig személyes feladat, az is volt, az is lesz.

]]>
Wed, 15 Oct 2014 22:04:49 +0200 172580_12232