Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II.

  • 21. Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II. Spirituális erők és lények tapasztalása.

    Az éjféli Nap Berlin, 1913. február 4.

  • Az, amit tegnap mondtunk el, bizonyára megmutatta, hogy a magasabb, a szellemi világokba történ feljutás attól függ, hogy az ember a lelki élet belső erőit megerősíti, úgy, hogy gyakorlatai révén,amikbe a magasabb világokba való feljutás céljából fog, olyan erőket fejleszt a lélekben, amik tényleg messze meghaladják azt, amit ilyen erők vonatkozásában a közönséges élet igényel. Azt, hogy az embernek lelki erői bizonyos mérték megerősítéséhez el kell jutnia, hogy belsőleg élhessen át, hogy belső mozgékonyságra tegyen szert – erre már az is utalhat, hogy az ember lelke, amikor közönséges életében fizikai testétől függetlenné válik, tehát az alvás során, mindjárt tudat-nélküliségbe is esik. Ez annyit jelent, hogy normális élete során nincs elég ereje, hogy akkor, amikor a fizikai test és az étertest nem segítenek neki,ténylegesen tudatot, belső mozgékonyságot fejtsen ki amikor, miként az alvás során, fizikai testétől és étertestétől függetlenül kell élnie. Abba, ami a közönséges alvás során a fizikai testtől és az étertesttől függetlenné válik, a meditáció, koncentráció, kontemplációgyakorlatainak kell azokat az erőket beledolgozniok, amik az Én és az asztráltest tudattal történ átvilágításhoz vezetnek, úgyhogy ezek a fizikai testtől és az étertesttől függetlenül juthatnak átéléshez,tapasztaláshoz. Amit az ember lelkének erői tekintetében fejleszt ki,amelyek a közönséges életbelieknél erősebbek, ez az, ami képessé teszi rá, hogy elérje, amit tegnap az el adás során fejtettünk ki: miután –mondhatni – a semmivel állt szemben, egy új világba lépjen, melyet azáltal képes átélni, hogy – ahogyan a pók fonja hálóját magából lelkének szellemi-szubsztanciájú tartalmát a távokba önti és abba, amit kiönt, veszi fel a szellemi világokat, amik azután elébe kerülnek. Így,miután ezen a módon elhagyta a közönséges fizikai érzéki világot, egy szakadék szélén álláson ment át – ilyen ugyanis, amid n a semmi előtt érezzük magunkat –, egy új világ területén találja magát. És ebben az újvilágban nem csak mást él át, de egészen eltér módon is, eltérően attól,ahogyan a fizikai-érzéki világban élt át. A fizikai sík jól ismert élményéből indulhatunk ki. Azok a tények, amik természeti törvényeknek vannak alávetve és mindaz, ami a morális törvényeknek van alávetve, a fizikai síkon az ember számára valójában a történésnek két egymástól teljesen elválasztott területeként lépnek fel. Ha a közönséges fizikai létben pillantásunkat a természeti történésre vetjük, akkor is, ha magához az állatvilághoz emelkedünk, mindig tudatában vagyunk annak, hogy ekkor természeti törvényeket, a történésnek pusztán természeti törvényeit keressük, hogy tulajdonképpen morális mércét nem alkalmazhatunk. Nem kérdezzük például, hogy egy hegyi-kristály miért éppen ezen a módon lép szemünk elé, hogy egy hatoldalú oszlopot látunk, amit két hatoldalú piramis zár le, s nem azt kérdezzük, miért tevődik úgy össze ez az ásványi szubsztancia, hogy ez a kristályalak jön létre. Nem kérdezzük másként,csak úgy, hogy válaszként egy természeti törvényre számítunk. Nem úgy kérdezünk: Mi jót követett el a hegyi-kristály, hogy épp hegyi-kristállyá lett? Nem azt kérdezzük: Milyen beállítottságú a hegyi-kristály? Az ásványvilágra nem alkalmazzuk a morális törvényszerűséget, sem a növényvilágra és legfeljebb csak kissé átvitt értelemben – és itt megjegyeznénk, hogy modern, darwinisztikus beállítottságúak szimpátiái szerint – alkalmazunk az állatvilágra is morális fogalmakat.

  •  

  • Ami azonban az állatvilágnál is elsődlegesen érdekel, az a természeti törvényszerűség. Amidőn az emberi nemhez emelkedünk, indítva érezzük magunkat rá, hogy az embert már a jóakarat, a szeretet és hasonlók mértéke szerint ítéljük meg. Ahogyan mondtuk, amennyiben a fizikai világban állunk, a tényeket külön, mintegy a természeti történés hálójába ágyazottaknak tekintjük és az emberi cselekedeteket és lelki diszpozíciókat, amiknek a megítélését morális törvények szerint szabjuk meg, és a fizikai síkmegítélése számára valóban nem járunk el helyesen, ha ezt a két ténysorozatot összekeverjük. Az ember rászokik így arra, amennyiben a fizikai síkon él, hogy a világot e kétféle mód alapján ítélje meg. Épp ezért nem egészen könny , hogy – mondhatjuk úgy – átugorva a semmiszakadékát menni át a szellemi világba, ahol teljesen más megítélésszükséges: ahol tényleg nincs elválasztva valami, amit természeti törvényeknek lehetne nevezni, hasonló módon, mint a természeti történés a fizikai síkon egy pusztán morális történést l, ahogyan az ugyancsak egyedül a fizikai síkon található. Ezért kell megszokni, ha elértük azt a pontot, amelyről tegnap szóltunk, azt, ami történik,hasonlóan megítélni, mint ahogyan természeti tényeket ítélünk meg,azonban úgy is, ahogyan morális tényeket ítélünk meg a fizikai világban. A morális világ és a fizikai törvényszerűség – ez alatt azonban most nem a fizikai világban meglévő természeti törvényszerűség mintája szerinti „törvényszerűségeket” értünk –, tehát a természeti törvények világa és a morális törvényszerűség világa egymásba megy át, amidőn ebbe a szellemi világba lépünk. Ez például azonnal meg is mutatkozik, amint maga előtt találja az ember azt a birodalmat, amelyet a halál és egy úgy születés között él át. A látó ott azokkal a lelkekkel találkozhat – és találkozik is, ha komolyan olyan messze jutott, ahogyan arra tegnap utaltunk –, akik, miután áthaladtak a halál kapuján, a halál és egy új születés között folytatják fejlődésüket. Ekkor megismerjük ezeknek a lelkeknek az átélésmódját,azonban teljesen eltér gondolati szokásokat kell felvenni, ha megakarjuk ítélni, mit is élnek át ezek a lelkek. Világítsuk ezt meg néhány példával. Találunk itt olyan lelkeket, akiknek a halál és az új születés között bizonyos ideig meglehetősen súlyos életkörülményeken kell áthaladniok. Látóként mindjárt az a benyomásunk támad, hogy ezek a lelkek – a lelkek egy bizonyos kategóriája – a szellemi világban meglehetősen félelmetes szellemi lényiségek szolgáivá váltak, és, hogy k maguk ítélték halálukat megelőző életük által el magukat erre a munkára, amelynél tényleg félelmetes szellemek szolgái. Látóként lassanként dolgozza bele magát az ember abba, hogy e lelkek nehéz sorsát megértse, mégpedig a következő módon dolgozza bele ebbe magát. Intimebben képezi ki magában a gondolatot, ahogyan az ember a születéstől a halálig fizikai életében él, ahogyan – szellemtudományi előadásaink során erre gyakran mutattunk rá – az átélés benső törvényszerűsége által idézi el az úgynevezett természetszer vagy természetes halált, amikor az ember öreg korában mintegy kimerítette életerőit. Erről a halálról most nem kívánunk beszélni. Léteznek azonban egyéb halálok is. Vannak olyan halálesetek is, amik élete virágában külső szerencsétlenség, vagy betegség által ragadják el az embert. Nem valamennyien halunk akkor meg, amikor életünk mértéke kitelt. Az emberek minden életkorban meghalnak, s fel kell tennünk a kérdést:Honnan valók azok az erők, amelyek e különböző életkorbeli halálokalapjául szolgálnak? Megértjük, hogy az embernek, amikor életének mértéke kitelt, meg kell halnia. Már gyakran láttuk, hogy milyen módon motiválódik ez szellemi világokból. De minden, ami a fizikai világban történik, szellemivilágokbéli befolyások révén történik. Azok a halálok is, amelyek bizonyos értelemben idő előtt állanak be, szellemi világbeli befolyások által történnek; ez azt jelenti, hogy a szellemi világ erői és lényiségei rendezik így. A fizikai világban még valami mást is észreveszünk, amire –amennyiben a halál és az új születés közötti id t meg akarjuk érteni – rá kell irányítani figyelmünket. A fizikai világot ekkor betegségektől, járványoktól sújtottnak látjuk, a régebbi időkben ezt a fizikai világot azoktól a járványoktól sújtottnak látjuk, amiket meglehetősen jól ismerünk. A régebbi európai népességbeli pusztító járványokat kell csak végigkísérni, amikor a pestis, kolera és hasonlók vonultak országokon át. Ebben a jelenlegi korban ilyen dolgok vonatkozásában – ezt aki fejezést alkalmazhatjuk – még viszonylag szerencsések vagyunk. Csakhogy bizonyos járványok már el készülőben vannak, amikre előadásainkban felhívtuk már figyelmüket. Látjuk tehát a mintegy idő előtt beálló halált végig vonulni a Földön, és betegségeket és járványokat látunk átvonulni a Földön. És a látó olyan lelkeket lát, kik a halál és egy új születés között élnek, azokat a szellemeket segítve,amelyek az érzékfeletti világokból az érzéki világba hozzák azokat az erőket, amik járványokat, betegségeket keltenek, amik, mondhatjuk így,idő előtti halálokat hoznak. A félelmetes benyomások közé tartozik,azokat az emberi lelkeket észlelni a halál és egy új születés közötti életüknek bizonyos id szakában, akik a betegség és halál rossz szellemeinek szolgáivá váltak, és akik önmagukat ítélték arra, hogy a betegség és halál rossz szellemeinek ilyen szolgáivá váljanak.

  • Amikor megkíséreljük, hogy ilyen embereknek az életébe tekintsünk azt az időt megelőzően, amikor a halál kapuját átlépték, akkor azoknál az embereknél, kik az imént említett sorsot készítették el maguknak,mindig azt találjuk, hogy a fizikai síkon hiányzott bennük a lelkiismeretesség, a felelősségérzet híjával voltak. Állandó törvény ez,mely a látó szeme elé tárul, hogy olyan lelkek, kik a halál kapuján áthaladnak, és akik előzőleg lelkiismeretlen belső alapokkal rendelkeztek vagy a lelkiismeretlenségben éltek, a halál és az új születés között bizonyos időre azok szolgáivá teszik önmagukat, akiknek járványok, betegségek és idő előtti halálok fizikai-érzéki világba történő bevitelénél kell közreműködniök. Természetszerű történést látunk itt,aminek alávetettek ezek a lelkek, és amiről nem mondhatjuk el, hogy olyan, mint egy kristályosítás vagy két rugalmas golyó ütközése, vagy hasonló, s független minden nem morális hibától; hanem azon, ami itt történik, amit ezek a lelket tárnak elénk, látjuk, ahogyan a magasabb világokban az, ami természeti törvényszerűségként hat a magasabb világokban, elkeveredik a morális világrenddel. Az, hogy a dolgok hogyan folynak le magasabb világokban, azoktól a lényiségektől,akikkel az egyik, vagy a másik történik, függ a szerint, ahogyan ezek morális értelemben a világba illeszkedtek. Avagy, hogy másik példával szolgáljunk, rátekinthetünk arra is, amit a látó tanul meg, amennyiben egy az emberek között igen elterjedt tulajdonságra szegezi tekintetét: Ez pedig az, amit kényelemhajhászatnak, kényelemszeretetnek nevezhetünk. Kényelmesség,kényelemhajhászat tényleg sokkal elterjedtebb tulajdonság, mint ahogyan közönségesen hisszük. Sokkal többet, mint gondolnák, tesznek kényelmességből az emberek. Kényelmesek gondolkodásukban az emberek, kényelmesek külső cselekvésükben és viselkedésükben. És kényelmesnek mutatkoznak nevezetesen, amid n gondolkodásukban,vagy cselekvésükben és magatartásukban valamit is változtatniuk kellene. Ha lelkük legbensőbb részében nem volnának annyira kényelmesek az emberek, nem történt volna meg annyira gyakran, hogy amikor azzal a követelménnyel találkoztak, hogy ilyen vagy amolyan dolog vonatkozásában elölről, újratanuljanak, annyira berzenkedtek volna tőle. Berzenkedtek, mivel kényelmetlen valamilyen dologvonatkozásában elölről újratanulni. Hiszen kényelmetlen volt, miután annyi ideig úgy gondolták, hogy a Föld nyugalomban van és a Nap és az égbolt körülötte forognak, majd Kopernikusztól hirtelen a Földmozgásáról hallani, és újratanulni! Kényelmetlen dolog volt ez, hogy mintha valakinek – legalábbis elméletileg – kihúzták volna a talajt a lába alól. És mindaz, ami annak idején ez ellen az új gondolat ellen lázongott,a gondolkodásbeli kényelemhajhászatból, a kényelem szeretetből fakadt, mivel minden át-tanulás kényelmetlen. Csak a legeslegköznapibb életet nézzük, és a kényelmességnek ez az „erénye”, – amely természetesen egy „ellen-erény” – széles körben tapasztalható. Az újabb időkben egy mégis kis sejtelmünk támadhatott a kényelmesség hallatlanul kiterjedt voltáról. Ezt a következőkből vehetjük észre. Sok közgazdasági elmélet létezik. Nem akarok ezekről szólni most,létezik azonban például egy olyan közgazdasági elmélet, amelyet ma ugyan több ponton is elhagytak már, egyszer azonban nagy szerepet játszott, s amely arra épült, hogy minden ember alapjában véve igyekszik szabadon versengeni a javak és hasonlók cseréjében és, hogy a társadalmi együttélés számára tulajdonképpen az a mód lenne a legjobb, ha tökéletesen szabad konkurencia alakulna ki. Más, jobbára szocialista elméletek léptek ezután fel. A legutóbbi idők során azonban néhány közgazdász arra mutatott rá, hogy minden ilyen elmélettel mégiscsak igen egyoldalúan járunk el. Az ugyanis, ami a világban a javak cseréje, a társadalmi együttélés során történik, sokkal inkább, minta konkurencia törvénynek, vagy annak a törvénynek, hogy haladni akarunk, s t, még a tudatos egoizmus törvényénél is jobban – a kényelmesség törvényének engedelmeskedik! Még a közgazdaságba is bevonul tehát a kényelmesség törvényének ismerete. El kell ismerni,hogy még egy ilyen területen is végre ésszerűvé válik az ember és olyasmire tesz figyelmessé, ami itt van, és amit akkor hanyagolnak csak el, ha az élet vonatkozásában struccpolitikát folytatunk. Általános az emberek között, széltében elterjedt tulajdonság a kényelmesség. És amikor azokat a lelkeket, amelyek összekapcsolódtak vele, a halál után követjük, azt látjuk, amint a kényelmesség utáni vágy a halál után is folytatódik, és ahogyan az embernek mint valami tartományban kell élnie, ahol a halál és az új születés között egy bizonyos időt azzal kell eltöltenie, hogy a kényelmesség folytán, ennek a kényelmességnek a következményeként, mint lélek, az Ellenző Isten vagy Istenek szolgálójává válik, azokénak az Isteneknek, amelyek a megfelelő akadályokat állítják a fejlődés útjába. És ezek megint csak azok a szellemek akik Ariman főhatalma alatt állanak. Arimannak különböző dolgok képezik feladatát, többek közt az is, hogy a szellemi világból a fizikai világba vezeti be azokat az erőket, amik a fizikai életben az ellenállásokat idézik el . Így tehát egyrészről kényelmesek az emberek, másik oldalon pedig a kényelmes emberek élete olyannak bizonyul, hogy, amidőn ilyesmit akarunk tenni, megint csak egy általános világtörvény ellen vétünk. Az ellenzések itt vannak mindenütt,ha nem is abban a groteszk formában, amelyben egyszer egy német költés esztéta jellemezte őket. A legeslegtragikusabb alakban vannak azonban jelen. Egy német költő az úgynevezett „tárgyak bosszújának jellemezte őket. Ez a „tárgyak bosszúja” például akkor lép színtérre,amikor a prédikátor a szószéken áll és hallatlan hosszú tirádát mond el;ekkor egy légy ül az orrára – és szörnyen prüszkölnie kell. Ez a „tárgyak bosszúja”. Tulajdonképpen azonban igazából akkor ugrik el , ha olyan emberek, akik ebben a vonatkozásban szerencsétlenek, folyvást ezekneka „tárgyak bosszújá”-nak vannak kitéve. Friedrich Theodor Vischer írt egyszer egy regényt, amiben valaki folytonosan ennek a „tárgyak bosszújá”-nak volt kitéve. Valóságban azonban ezek a dolgok a groteszk alaktól egészen a tragikusig terjednek. Minden ellenállást azonban a szellemi világból irányítanak, és az Akadályozók ura pedig Ariman. Azáltal pedig, hogy a lelkek kényelemszerető k, a halál és az új születés között bizonyos időre Ariman szolgáivá teszik magukat. Egészében véve nem annyira félelmetes a kényelmes élet büntetéseit végignézni, mint azt amikor a lelkeknek a betegség és halál szellemei alá nyomottságban kell élniök. Azonban mégis létezik egy fogalom arról, ahogyan a moralitás és természeti szükségszerűség keveredik egymással, amint feljutunk a magasabb világokba. Ezek az élmények azok amiket végigcsinál, ha ahhoz a ponthoz ér az ember, amelyet tegnap jellemeztünk. Ezeket az élményeket pedig végig kell járnia, hogy más, szükséges körülményt is átélhessen – meglátjuk majd, miért szükségesek –, hogy a magasabb átélés vonatkozásában továbbjusson az ember. A magasabb világokba történ felemelkedésmenete nem olyan, hogy kijelentjük: Ma megkezded és utána majd lépcsőzetesen haladsz fel a magasabb világokba történ felemelkedésed során, – hanem annak a számára aki beavatottá akar lenni, a külső életcselekedetei és tényei között az a külső történés számára mintegy észrevétlenül megy végbe. Szakaszosan jut ugyan fel a magasabb világokba az ember, a dolog azonban úgy áll, hogy a magasabb világokban való ebből a benne-állásból ismét kilép és a közönséges világban él. A szellemi világokban való átélésből azonban valamit a fizikai világba hoz be az ember. Amikor beavatottá lett valaki, akkor annak ellenére, hogy beavatottá lett, látja magát, amint a fizikai világban jár-kel, azonban más érzésekkel és érzületekkel áthatottan, mint azok voltak, amikor nem látó valaki. A tréningezés révén arról kell csak gondoskodni – és egy helyes iskolázás gondoskodik is róla –, hogy az érzések és érzületek megváltozása következtében ne támadjon zavar a közönséges életben. Éppen azt kell elérni, hogy ha valaki látó, csak a magasabb világok számára látó, és, hogy azt, amit jellegként, lelki diszpozícióként kell hordoznia magában a magasabb világok felé, be ne vigye a közönséges fizikai világba. Ennek semmiképpen nem szabad megtörténnie. Tudnia kellene látóvá lenni, a közönséges fizikai világban pedig, más emberhez hasonlóan, értelmes embernek maradni. A szellemi látás kifejlesztésére ezért alkalmasak kevésbé olyanok, akik eleve rajongásra hajlanak. Rajongók, absztrakt idealisták, akik úgymond már a fizikai világban átélik azt, aminek csak a szellemi világban van jogosultsága, olyanok tehát, akik már a fizikai világban „n ni hallják a füvet”, akik mindenütt úgymond észlelik, amit épp egy rajongó észlelhet, amit nem a józan, areális felé hajló természet észlel, olyanok, akik könnyen maguk elé odaképzelnek valamit – sokkal többen vannak ebből a fajtából, mint ahogyan közönségesen hinnők –, az ilyenek nem alkalmasak a látó-szellem kiképzésére. Olyanok, akik mindkét lábukkal a valóságban állnak, akik értenek is valamit a valóságból és úgy ítélik meg a dolgokat, amint vannak, a leginkább ezek alkalmasak a látó-szellem kiképzésére.