Popper Péter:Felnőttnek lenni

1. A mítosz, a kultusz és az ember élete
Az antik görög nyelvben élt egy fogalom: Logosz. A Logoszt
lehet Igének, Szónak, Közlésnek fordítani. Ám a Logosz mindig
valamilyen szellemi folyamatról, alkotásról, intellektuális vagy
misztikus történésről számol be. Például az Isten által alkotott
„Világtervről”, a szeretet parancsáról, az Utolsó ítéletről vagy a
csakrák működéséről, az életerő, a prána áramlásáról, a Köztes
Lét, a Bar Do létezéséről. Újra meg újra a szellem dimenziójával
találkozunk. Ezért mondja János Evangéliuma, hogy „Kezdetben
volt az Ige, s az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” S
éppen a Logosz szellemi-intellektuális jellege miatt képződött
belőle a „logika” fogalma, ami a gondolkodás törvényeit foglalja
össze.
Létezett azonban egy másik fogalom is: Mítosz. A Mítosz is közlés
volt, de történeti közlés. Az emberiség szempontjából valamilyen

fontos eseményről számolt be: a Teremtésről, Krisztus feltámadásáról,
Krisna megtestesüléseiről, az egyiptomi kivonulásról,
Mózes kőtábláiról, Mohamed látomásairól és futásáról Mekkából
Medinába... Ezért a Mítoszból képződött a Mitológia szó, az
erkölcs, a vallás, a megismerés fejlődési útjának eseménytörténete.
Az archaikus korok embere úgy fogta fel a mítoszt, mint az
ember megszólítását az istenség, az istenek, a szellemi világ által.
„Figyelj! – szól a transzcendencia az emberhez – Vannak fontos
események, amelyekről tudnod kell!” Ábrahám hajlandó volt
feláldozni az Úrnak fiát, Izsákot, de Isten elfogadta az állat vérét
a fiúé helyett. Véget ért az emberáldozatok korszaka. A Szentlélek
leszállt Jézus tanítványaira, akik szertementek a világba az Igét
hirdetni. Buddha megvilágosodott a fügefa alatt és megértette
az újjátestesülések okát és azt, hogy miként lehet leszállni a
lét kerekéről. Mohamedet kényszerítette Gábriel arkangyal,
hogy olvassa Allah üzenetét a Könyvből. Figyelj! Minderről tudnod
kell!
A mítosszal tehát az Ég kvázi „provokálja” a. halandókat arra,
hogy a szellemi dolgokra is figyeljenek. Az ember válasza a mítoszra
a Kultusz. Például: Transzcendens megszólítás: Krisztus
feltámadásának mítosza. Emberi felelet: A húsvét ünnepe, a
húsvéti szertartásrend. A kultusz szóból képződött a kultúra fogalma.
A mítosz-kultusz viszony tehát párbeszéd Ég és Föld között.
A régi idők felfogása szerint kultúrája annak a népnek van,
ahol ez a párbeszéd elevenen él, tehát hisznek a mítosz valóságában
és teljes átéléssel, aktívan részt vesznek a kultuszban.
Akik a mítoszt jó szándékú legendává degradálták, és a
formálissá vált kultuszban legfeljebb mint nézők vesznek részt,
azok barbárok. Az ı szemükben mi valószínűleg a magas technikai
civilizáció fokára eljutott barbárok lennénk.

A kultusz fogta össze a régi korok emberének életrendjét. A kultusz
sokféle fontos társadalmi funkciója közül most azt emeljük
ki, amelyik stabilizálta az ember identitását, elképzelhetetlenné
tette, hogy egykoron az Égéi tenger partján a messzeségbe bámult
egy görög, miközben elméjét és szívét kétségek gyötörték:
Ki vagyok én? Athéni? Egy kicsit spártai is? És föníciai
őseim vére nem tesz idegenné Hellas ege alatt?
Harcuk szünetében, Ó-Babilon utcáin sétálva az İs Kaján – Ady
cimborája, apja, császára, istene – így szólt a költőhöz:
-„Nézd csak, ott megy egy céda ısöd,úgy nézem egyiptomi.
Mellette meg egy zsidó.”
Ady félve nézett a Korhely Apolló gúnyos arcába, majd elkapva
lecsusszanó palástját, a várakozó lóra terítette.
– „Miért mondod ezt?”
– Vedd észre, hogy ezzel a két szóval – egyiptomi és zsidó –
mennyi mindent elmondtam róluk. A hitüket, a vallásukat,
Íziszt, Ozíriszt és Adonájt, a templomukat és a piramisaikat.
Elmondtam a szokásaikat, a babonáikat. Elmondtam hogyan öltöznek,
hogyan házasodnak, hogyan temetkeznek. Elmondtam
a harcmodorukat, a fegyverzetüket. Már mindent tudunk a
művészetükről, a síkban ábrázoló festészetről, és a faragott képek
készítésének tilalmáról. Pedig csak két szó hangzott el. Gondolod,
hogy nekik lehetnek kétségeik abban, hogy kicsodák?
E beszélgetés óta alig háromezer év pergett le. S ha most azt
mondja valaki: „Nézd, ott megy egy belga, ismerem a fickót!”,
alig mond róla többet, mint hogy valószínűleg tud franciául. Az
ókori embernek ez az identifikációs biztonsága jórészt a kultusznak
köszönhető. Sőt, a kultusz más vonatkozásban is vezeti
az embert. Végigkíséri az embert az életidőn és nem hagy kétséget
afelől, hogy éppen hol tart születés és halál között. Az
élet legfontosabb eseményeit, fordulópontjait mítoszok értelmezik.

S a komolyan vett mítoszokra mélyen átélt kultuszok válaszolnak.
S e kultuszok egyben válaszolnak arra is, hogy az ember
merre jár az időben, kivé lett fejlődésében, mit kívánnak tőle
a halhatatlan istenek. A kultúrák sokfélék, mert sokfélék a
kultuszok. Mégis megkereshetjük azokat a sarkalatos eseményeket,
amelyekről általánosítva elmondhatjuk, hogy mindig körüllengi
őket a mítosz és a kultusz.
Belépés az emberi világba. A megszületés. A gyermekkor vége.
Felnőtt férfivá és nővé válás. A családalapítás. Házasság és
gyermekek nemzése. Kilépés az életből. A halál.
A megszületés. A mítoszok különbözők és ennek megfelelően
különbözők a kultuszok is. Van, ahol körülmetéléssel veszik fel
az új embert Isten szövetségébe. Van, ahol megkeresztelik. Van,
ahol úgy tudják, hogy a születés visszatérés.
„Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése
biztos.”
S a család brahminja körülbelül ezeket mondja az újszülöttnek:
„Most, hogy a ritkán és nehezen elérhető emberi test birtokába
jutottál újra, -jól nézd meg, merre mész, mert az életben nincs
idő tévutakra.”
A csecsemő ébren vagy szunnyadva, mohón szívja magába a
brahmin szavait, hogy egy életre megőrizze őket. Azután persze
felnő és elmegy a tévutakra. Baj ez? „A pokolba vezető út jó szándékokkal
van kirakva.” Fordítva is igaz lenne? „A mennyországba
vezető út rossz szándékokkal van kirakva!” Akkor megszülethet
egy új szólás is: „A célhoz vezető út tévutakkal van kirakva.” Babits
fordításában így kezdődik az Isteni Színjáték, azaz a Pokol:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Weöres Sándornak baja támadt a Jutottam” szóval, ami nagyon
gyengének tűnt az erős dantei szövegben. A középkori olasz
nyelv szavainak jelentéstartalmát vizsgálva az alábbi fordítási
javaslatot tette:
„Az emberélet útjának felén,
Egy sötét erdőben eszméltem magamra,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Így e három sor jelentősége megnő. Azt mondja, hogy az életben
el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen.
Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek,
meddő keringésbe. Hiszen a tévút lehet csak kerülőút is.
Elvezethet új megismerésekhez, felfedezésekhez. Önmagunk Kolumbuszaivá
válhatunk. Néha leborulhatunk a tévutak istenei és
démonai előtt. Ádonáj előtt, aki kiválasztott népét az egyiptomi
rabszolgaságba vezette, hogy négyszáz év múlva kinyújtott karral
és erős kézzel kivezesse őket a szabadságba. Ám e négyszáz
év nem múlt el haszontalanul. A zsidóság magába szívta a korszak
legmagasabb rendű spiritualitását, s elvitte magával az egyistenhitbe,
a Kánaánba, s szerte a világba.
Bizony, áldottak a tévutak. Hiszen a félrevezetés is vezetés –
mondja Martin Buber. Tanúbizonyságot tehet erről Anup istenség
is, az „utak nyitogatója”. Feltehetően az ı sugallatára irányította
Rebeka Izsák kezét Ézsau feje helyett Jákobéra, hogy
az „Igazi” kapja az áldást, „nehogy szerencsétlenség történjen”.
Talán a sakálfejő isten heccelte fel Lábánt, az „agyagtuskót”,
hogy Jákobot a nászéjszakán Ráhel helyett Lea testéhez vezesse,
és sok idő múltán megint csak ı csábította arra az idős nagyatyát,
hogy karját keresztezve áldja meg József gyermekeit,
jobbjával a másodszülött Efráimot és baljával az elsőszülött
Menassét.
Ismét Babits sorai járnak az eszünkben, amikor a tévutakból
összetett igazi útra gondolunk:
„Mert minden szó új korlátot teremt,
a végtelen testének szabva formát.
S e korlátok közt kígyózik a rend lépcsője,
melyen addig járjuk ormát új, meg új látásnak,
amíg messze lenn, köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen, korlátokból korlátlan
végtelen...”
A gyermekkor vége. Belépés a felnőttek közösségébe. A természeti
népek és az archaikus kultúrák – főként a meleg éghajlatú tájakon,
ahol a gyermekkor a „látencia” periódusnak nevezett
átmenet nélkül, szinte közvetlenül csap át a serdülésbe – jól
tudták, hogy a szülők védőszárnyai alatt nem lehet felnőni. A
nyolcvanéves mama
szemében hatvanéves gyermeke is kisfiú vagy kislány, akire rá
kell szólni: „Szeles az idő, vegyél sálat és jól gombold be a kabátod.”
Tehát bizonyos életkorban – általában 12-15 éves korban a
gyerekek elkerültek otthonról, és úgynevezett fiú-házakban és
lány-házakban várták felnőtté avatásukat. Ezekről az avatási
szertartásokról a következő fejezetben számolunk be, mert témánk
– a felnőtté válás – szempontjából érdemes részletesebben
szemügyre venni őket.
A házasság. A család megalkotása. Felelősség az utódokért. Ami
annyit jelent, hogy felelősség a törzsért, a nemzetségért, a népért.
Mindez nem csak örömünnep, nemcsak lagzi. Az archaikus házasság
nem „legfeljebb elválunk, könnyed történés”. A házasság
lemondás is és áldozat!
Thomas Mann híres regényében, a „József és testvérei”-ben
újra elmondja Jákob házasságának a Bibliából jól ismert történetét.
Jákob hét évig szolgál Ráhelért. S amikor letelik ez az irdatlan
idı, s szerelmének beteljesülése élete küszöbén van,
akkor nem csak ujjongó boldogságot érez, hanem valamilyen ismeretlen
fájdalom is megszállja Jákob szívét. Megértette, hogy
ezentúl nem lehet az egész élet az övé, hanem fiúkba és lányokba
kell szétosztania magát, s ı pedig lassan elindul a halál felé.
Kilépés az Élet világából: a halál. Túl a különféle rítusokon, a
tibeti Köztes Lét Könyvében (amit Halottas Könyvnek is neveznek)
igen fontos a sírás tilalma, a földi életbe visszahúzó gyász
tilalma, mert ez a fajta „bár itt lennél közöttünk” utána nyúlás koloncként
ráakaszkodik az anyagi világtól távolodó meghaltra, s
végül is saját magányát siratja az itt maradt élő. Más kultúrákban
viszont siratóasszonyokat fogadnak, meghasogatják testüket és
ruhájukat, nyolc napig ülnek gyászban, vagy nagy lakomát rendeznek
az eltávozott tiszteletére.
Van, ahol elégetik, madarakkal etetik meg a holttestet, mert a
lelektől elhagyott anyag tisztátalanná vált, s nem szabad vele
tisztátalanná tenni a Földet. Van, ahol érckoporsóba temetnek,
másutt gyékénybe csavarják a testet, hogy minél hamarabb
egyesüljön a földdel, mert „Porból vagy te, s visszatérsz a porhoz”.
Az ősi Egyiptomban balzsamoztak, megakadályozták a test
külsı formájának tönkremenését, mert úgy vélték, hogy ezáltal
hozzákötik a lelkét, aki nem bírja elhagyni a formáját megőrző
testet, és segítőként a néppel marad. „Legyen örök az anyagi
formai”, s nem kizárt, hogy itt gyökerezik a későbbi korok materializmusa.

Mert sokfélék a halál-mítoszok és a nekik felelő
kultuszok is. Ám a lényeg közös: tennivaló van az élet történéseinek
nagy csomópontjai körül. Az elmúlóban lévő korszakokat határozottan
le kell zárni, és utat kell nyitni a készülődő új eseményeknek.
A Zen egyik koanjában azt mondja tanítványainak a
haldokló mester:
„Ami megy, engedjétek.
Ami jön, fogadjátok.
Ennyi az egész.”
A szülők védőszárnyai alól kiemelt ifjak tehát az egyneműek közösségében
várták felnőtté avatásukat. A kezdet kezdetén az
„Anyától való elválás” drámáját játszották el, halálos komolysággal.
Az anyák valódi könnyekkel siratták el gyermekeiket, mintha
meghaltak volna. És meg is haltak a gyermeki lét és a szülői gondoskodás
számára.
A számtalan variációt és szokást mutató avatási rítusokból kiemelünk
néhány fontos közös elemet. Attól függően, hogy miből élt a
törzs – pl. ha vadászatból -, az ifjúnak egyedül el kellett mennie a
dzsungel-be, elejtenie egy jelentős vadat és egyedül hazahoznia. A
misztikus hiedelmeket lehántva róla, ez egy szociális próbának tűnik.
Képes-e önmagát és jövendő családját megfelelően ellátni?
Mert a felnőttség egyik alapfeltétele a szociális érettség, amely –
normális társadalmi körülmények között – lehetővé teszi, hogy
igényeinek megfelelően előteremtse, amire feltétlenül szüksége
van. Tehát nem térhetett vissza egy apró nyulacskával, sem a hírrel,
hogy elefántot ölt, de nem bírja hazaszállítani.
Amikor ezt a próbát sikeresen megállotta, következett a második.
Jelentős testi fájdalmat kellett nyikkanás és moccanás nélkül
elviselnie. Volt, ahol tűzbe tartották a kezét, felhasogatták az arcát

vagy körülmetélték. Ez az önuralom próbája volt. A felnıtt
férfinek jelentős tűrőképességgel, önfegyelemmel kell rendelkeznie.
Azután próbára tették lelki szilárdságát, a stresszek elviselését.
Valamilyen misztikus vagy tárgyi módon a halál közelébe vitték.
Át kellett élnie a halálfélelmet, a más létdimenzióba való
átlépés sokkját, élet és halál határmezsgyéjének a drámáját
pszichés összeomlás nélkül.
Aki nem állta meg valamelyik próbát, azt továbbra is gyereknek
tekintették. Ez nagy szégyen volt. Akik a próbákon sikeresen
túljutottak, végül a legjelentősebb avatási szertartáson
estek át: tudomásukra hozták a nép féltett mágikus titkait,
amelyekről senkivel sem beszélhettek, legkevésbé nőkkel.

Popper Péter:Felnőttnek lenni

1. A mítosz, a kultusz és az ember élete
Az antik görög nyelvben élt egy fogalom: Logosz. A Logoszt
lehet Igének, Szónak, Közlésnek fordítani. Ám a Logosz mindig
valamilyen szellemi folyamatról, alkotásról, intellektuális vagy
misztikus történésről számol be. Például az Isten által alkotott
„Világtervről”, a szeretet parancsáról, az Utolsó ítéletről vagy a
csakrák működéséről, az életerő, a prána áramlásáról, a Köztes
Lét, a Bar Do létezéséről. Újra meg újra a szellem dimenziójával
találkozunk. Ezért mondja János Evangéliuma, hogy „Kezdetben
volt az Ige, s az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” S
éppen a Logosz szellemi-intellektuális jellege miatt képződött
belőle a „logika” fogalma, ami a gondolkodás törvényeit foglalja
össze.
Létezett azonban egy másik fogalom is: Mítosz. A Mítosz is közlés
volt, de történeti közlés. Az emberiség szempontjából valamilyen

fontos eseményről számolt be: a Teremtésről, Krisztus feltámadásáról,
Krisna megtestesüléseiről, az egyiptomi kivonulásról,
Mózes kőtábláiról, Mohamed látomásairól és futásáról Mekkából
Medinába... Ezért a Mítoszból képződött a Mitológia szó, az
erkölcs, a vallás, a megismerés fejlődési útjának eseménytörténete.
Az archaikus korok embere úgy fogta fel a mítoszt, mint az
ember megszólítását az istenség, az istenek, a szellemi világ által.
„Figyelj! – szól a transzcendencia az emberhez – Vannak fontos
események, amelyekről tudnod kell!” Ábrahám hajlandó volt
feláldozni az Úrnak fiát, Izsákot, de Isten elfogadta az állat vérét
a fiúé helyett. Véget ért az emberáldozatok korszaka. A Szentlélek
leszállt Jézus tanítványaira, akik szertementek a világba az Igét
hirdetni. Buddha megvilágosodott a fügefa alatt és megértette
az újjátestesülések okát és azt, hogy miként lehet leszállni a
lét kerekéről. Mohamedet kényszerítette Gábriel arkangyal,
hogy olvassa Allah üzenetét a Könyvből. Figyelj! Minderről tudnod
kell!
A mítosszal tehát az Ég kvázi „provokálja” a. halandókat arra,
hogy a szellemi dolgokra is figyeljenek. Az ember válasza a mítoszra
a Kultusz. Például: Transzcendens megszólítás: Krisztus
feltámadásának mítosza. Emberi felelet: A húsvét ünnepe, a
húsvéti szertartásrend. A kultusz szóból képződött a kultúra fogalma.
A mítosz-kultusz viszony tehát párbeszéd Ég és Föld között.
A régi idők felfogása szerint kultúrája annak a népnek van,
ahol ez a párbeszéd elevenen él, tehát hisznek a mítosz valóságában
és teljes átéléssel, aktívan részt vesznek a kultuszban.
Akik a mítoszt jó szándékú legendává degradálták, és a
formálissá vált kultuszban legfeljebb mint nézők vesznek részt,
azok barbárok. Az ı szemükben mi valószínűleg a magas technikai
civilizáció fokára eljutott barbárok lennénk.

A kultusz fogta össze a régi korok emberének életrendjét. A kultusz
sokféle fontos társadalmi funkciója közül most azt emeljük
ki, amelyik stabilizálta az ember identitását, elképzelhetetlenné
tette, hogy egykoron az Égéi tenger partján a messzeségbe bámult
egy görög, miközben elméjét és szívét kétségek gyötörték:
Ki vagyok én? Athéni? Egy kicsit spártai is? És föníciai
őseim vére nem tesz idegenné Hellas ege alatt?
Harcuk szünetében, Ó-Babilon utcáin sétálva az İs Kaján – Ady
cimborája, apja, császára, istene – így szólt a költőhöz:
-„Nézd csak, ott megy egy céda ısöd,úgy nézem egyiptomi.
Mellette meg egy zsidó.”
Ady félve nézett a Korhely Apolló gúnyos arcába, majd elkapva
lecsusszanó palástját, a várakozó lóra terítette.
– „Miért mondod ezt?”
– Vedd észre, hogy ezzel a két szóval – egyiptomi és zsidó –
mennyi mindent elmondtam róluk. A hitüket, a vallásukat,
Íziszt, Ozíriszt és Adonájt, a templomukat és a piramisaikat.
Elmondtam a szokásaikat, a babonáikat. Elmondtam hogyan öltöznek,
hogyan házasodnak, hogyan temetkeznek. Elmondtam
a harcmodorukat, a fegyverzetüket. Már mindent tudunk a
művészetükről, a síkban ábrázoló festészetről, és a faragott képek
készítésének tilalmáról. Pedig csak két szó hangzott el. Gondolod,
hogy nekik lehetnek kétségeik abban, hogy kicsodák?
E beszélgetés óta alig háromezer év pergett le. S ha most azt
mondja valaki: „Nézd, ott megy egy belga, ismerem a fickót!”,
alig mond róla többet, mint hogy valószínűleg tud franciául. Az
ókori embernek ez az identifikációs biztonsága jórészt a kultusznak
köszönhető. Sőt, a kultusz más vonatkozásban is vezeti
az embert. Végigkíséri az embert az életidőn és nem hagy kétséget
afelől, hogy éppen hol tart születés és halál között. Az
élet legfontosabb eseményeit, fordulópontjait mítoszok értelmezik.

S a komolyan vett mítoszokra mélyen átélt kultuszok válaszolnak.
S e kultuszok egyben válaszolnak arra is, hogy az ember
merre jár az időben, kivé lett fejlődésében, mit kívánnak tőle
a halhatatlan istenek. A kultúrák sokfélék, mert sokfélék a
kultuszok. Mégis megkereshetjük azokat a sarkalatos eseményeket,
amelyekről általánosítva elmondhatjuk, hogy mindig körüllengi
őket a mítosz és a kultusz.
Belépés az emberi világba. A megszületés. A gyermekkor vége.
Felnőtt férfivá és nővé válás. A családalapítás. Házasság és
gyermekek nemzése. Kilépés az életből. A halál.
A megszületés. A mítoszok különbözők és ennek megfelelően
különbözők a kultuszok is. Van, ahol körülmetéléssel veszik fel
az új embert Isten szövetségébe. Van, ahol megkeresztelik. Van,
ahol úgy tudják, hogy a születés visszatérés.
„Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése
biztos.”
S a család brahminja körülbelül ezeket mondja az újszülöttnek:
„Most, hogy a ritkán és nehezen elérhető emberi test birtokába
jutottál újra, -jól nézd meg, merre mész, mert az életben nincs
idő tévutakra.”
A csecsemő ébren vagy szunnyadva, mohón szívja magába a
brahmin szavait, hogy egy életre megőrizze őket. Azután persze
felnő és elmegy a tévutakra. Baj ez? „A pokolba vezető út jó szándékokkal
van kirakva.” Fordítva is igaz lenne? „A mennyországba
vezető út rossz szándékokkal van kirakva!” Akkor megszülethet
egy új szólás is: „A célhoz vezető út tévutakkal van kirakva.” Babits
fordításában így kezdődik az Isteni Színjáték, azaz a Pokol:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Weöres Sándornak baja támadt a Jutottam” szóval, ami nagyon
gyengének tűnt az erős dantei szövegben. A középkori olasz
nyelv szavainak jelentéstartalmát vizsgálva az alábbi fordítási
javaslatot tette:
„Az emberélet útjának felén,
Egy sötét erdőben eszméltem magamra,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Így e három sor jelentősége megnő. Azt mondja, hogy az életben
el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen.
Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek,
meddő keringésbe. Hiszen a tévút lehet csak kerülőút is.
Elvezethet új megismerésekhez, felfedezésekhez. Önmagunk Kolumbuszaivá
válhatunk. Néha leborulhatunk a tévutak istenei és
démonai előtt. Ádonáj előtt, aki kiválasztott népét az egyiptomi
rabszolgaságba vezette, hogy négyszáz év múlva kinyújtott karral
és erős kézzel kivezesse őket a szabadságba. Ám e négyszáz
év nem múlt el haszontalanul. A zsidóság magába szívta a korszak
legmagasabb rendű spiritualitását, s elvitte magával az egyistenhitbe,
a Kánaánba, s szerte a világba.
Bizony, áldottak a tévutak. Hiszen a félrevezetés is vezetés –
mondja Martin Buber. Tanúbizonyságot tehet erről Anup istenség
is, az „utak nyitogatója”. Feltehetően az ı sugallatára irányította
Rebeka Izsák kezét Ézsau feje helyett Jákobéra, hogy
az „Igazi” kapja az áldást, „nehogy szerencsétlenség történjen”.
Talán a sakálfejő isten heccelte fel Lábánt, az „agyagtuskót”,
hogy Jákobot a nászéjszakán Ráhel helyett Lea testéhez vezesse,
és sok idő múltán megint csak ı csábította arra az idős nagyatyát,
hogy karját keresztezve áldja meg József gyermekeit,
jobbjával a másodszülött Efráimot és baljával az elsőszülött
Menassét.
Ismét Babits sorai járnak az eszünkben, amikor a tévutakból
összetett igazi útra gondolunk:
„Mert minden szó új korlátot teremt,
a végtelen testének szabva formát.
S e korlátok közt kígyózik a rend lépcsője,
melyen addig járjuk ormát új, meg új látásnak,
amíg messze lenn, köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen, korlátokból korlátlan
végtelen...”
A gyermekkor vége. Belépés a felnőttek közösségébe. A természeti
népek és az archaikus kultúrák – főként a meleg éghajlatú tájakon,
ahol a gyermekkor a „látencia” periódusnak nevezett
átmenet nélkül, szinte közvetlenül csap át a serdülésbe – jól
tudták, hogy a szülők védőszárnyai alatt nem lehet felnőni. A
nyolcvanéves mama
szemében hatvanéves gyermeke is kisfiú vagy kislány, akire rá
kell szólni: „Szeles az idő, vegyél sálat és jól gombold be a kabátod.”
Tehát bizonyos életkorban – általában 12-15 éves korban a
gyerekek elkerültek otthonról, és úgynevezett fiú-házakban és
lány-házakban várták felnőtté avatásukat. Ezekről az avatási
szertartásokról a következő fejezetben számolunk be, mert témánk
– a felnőtté válás – szempontjából érdemes részletesebben
szemügyre venni őket.
A házasság. A család megalkotása. Felelősség az utódokért. Ami
annyit jelent, hogy felelősség a törzsért, a nemzetségért, a népért.
Mindez nem csak örömünnep, nemcsak lagzi. Az archaikus házasság
nem „legfeljebb elválunk, könnyed történés”. A házasság
lemondás is és áldozat!
Thomas Mann híres regényében, a „József és testvérei”-ben
újra elmondja Jákob házasságának a Bibliából jól ismert történetét.
Jákob hét évig szolgál Ráhelért. S amikor letelik ez az irdatlan
idı, s szerelmének beteljesülése élete küszöbén van,
akkor nem csak ujjongó boldogságot érez, hanem valamilyen ismeretlen
fájdalom is megszállja Jákob szívét. Megértette, hogy
ezentúl nem lehet az egész élet az övé, hanem fiúkba és lányokba
kell szétosztania magát, s ı pedig lassan elindul a halál felé.
Kilépés az Élet világából: a halál. Túl a különféle rítusokon, a
tibeti Köztes Lét Könyvében (amit Halottas Könyvnek is neveznek)
igen fontos a sírás tilalma, a földi életbe visszahúzó gyász
tilalma, mert ez a fajta „bár itt lennél közöttünk” utána nyúlás koloncként
ráakaszkodik az anyagi világtól távolodó meghaltra, s
végül is saját magányát siratja az itt maradt élő. Más kultúrákban
viszont siratóasszonyokat fogadnak, meghasogatják testüket és
ruhájukat, nyolc napig ülnek gyászban, vagy nagy lakomát rendeznek
az eltávozott tiszteletére.
Van, ahol elégetik, madarakkal etetik meg a holttestet, mert a
lelektől elhagyott anyag tisztátalanná vált, s nem szabad vele
tisztátalanná tenni a Földet. Van, ahol érckoporsóba temetnek,
másutt gyékénybe csavarják a testet, hogy minél hamarabb
egyesüljön a földdel, mert „Porból vagy te, s visszatérsz a porhoz”.
Az ősi Egyiptomban balzsamoztak, megakadályozták a test
külsı formájának tönkremenését, mert úgy vélték, hogy ezáltal
hozzákötik a lelkét, aki nem bírja elhagyni a formáját megőrző
testet, és segítőként a néppel marad. „Legyen örök az anyagi
formai”, s nem kizárt, hogy itt gyökerezik a későbbi korok materializmusa.

Mert sokfélék a halál-mítoszok és a nekik felelő
kultuszok is. Ám a lényeg közös: tennivaló van az élet történéseinek
nagy csomópontjai körül. Az elmúlóban lévő korszakokat határozottan
le kell zárni, és utat kell nyitni a készülődő új eseményeknek.
A Zen egyik koanjában azt mondja tanítványainak a
haldokló mester:
„Ami megy, engedjétek.
Ami jön, fogadjátok.
Ennyi az egész.”
A szülők védőszárnyai alól kiemelt ifjak tehát az egyneműek közösségében
várták felnőtté avatásukat. A kezdet kezdetén az
„Anyától való elválás” drámáját játszották el, halálos komolysággal.
Az anyák valódi könnyekkel siratták el gyermekeiket, mintha
meghaltak volna. És meg is haltak a gyermeki lét és a szülői gondoskodás
számára.
A számtalan variációt és szokást mutató avatási rítusokból kiemelünk
néhány fontos közös elemet. Attól függően, hogy miből élt a
törzs – pl. ha vadászatból -, az ifjúnak egyedül el kellett mennie a
dzsungel-be, elejtenie egy jelentős vadat és egyedül hazahoznia. A
misztikus hiedelmeket lehántva róla, ez egy szociális próbának tűnik.
Képes-e önmagát és jövendő családját megfelelően ellátni?
Mert a felnőttség egyik alapfeltétele a szociális érettség, amely –
normális társadalmi körülmények között – lehetővé teszi, hogy
igényeinek megfelelően előteremtse, amire feltétlenül szüksége
van. Tehát nem térhetett vissza egy apró nyulacskával, sem a hírrel,
hogy elefántot ölt, de nem bírja hazaszállítani.
Amikor ezt a próbát sikeresen megállotta, következett a második.
Jelentős testi fájdalmat kellett nyikkanás és moccanás nélkül
elviselnie. Volt, ahol tűzbe tartották a kezét, felhasogatták az arcát

vagy körülmetélték. Ez az önuralom próbája volt. A felnıtt
férfinek jelentős tűrőképességgel, önfegyelemmel kell rendelkeznie.
Azután próbára tették lelki szilárdságát, a stresszek elviselését.
Valamilyen misztikus vagy tárgyi módon a halál közelébe vitték.
Át kellett élnie a halálfélelmet, a más létdimenzióba való
átlépés sokkját, élet és halál határmezsgyéjének a drámáját
pszichés összeomlás nélkül.
Aki nem állta meg valamelyik próbát, azt továbbra is gyereknek
tekintették. Ez nagy szégyen volt. Akik a próbákon sikeresen
túljutottak, végül a legjelentősebb avatási szertartáson
estek át: tudomásukra hozták a nép féltett mágikus titkait,
amelyekről senkivel sem beszélhettek, legkevésbé nőkkel.

Feedek
Megosztás