Popper Péter :Felnőttnek lenni(részlet)

12. Ítélet van? Vagy nincs?
A gondolkodás sajátos területe az erkölcsi ítéletalkotás. Hosszú
fejlődési útról van szó, akár a kultúrtörténetről, akár az egyéni
fejlődésről beszélünk. Lehetséges tehát, hogy valaki elakad ezen
az úton, gyermekibb világképet és ennek megfelelő erkölcsi látásmódot
őriz meg. S lehetséges az út végigjárása is. Ennek a fejlődési
útnak csak néhány főbb állomását vehetjük szemügyre,
hogy valamennyire is tisztán lássuk az infantilis és az érett erkölcsi
ítélkezés különbségeit. Ahol lehetséges és fontos, felvillantjuk
majd azt az érdekes és nem teljesen megmagyarázott jelenséget,
hogy a testi fejlődés mintájára, ahol az egyéni (ontogenetikus)
fejlődés gyorsítva lényegében megismétli a faj (filogenetikus)
fejlődését, ugyanez történik az erkölcsi ítélkezéssel is.
Az erkölcsi fogalmak és ítéletek egyéni fejlődésének egyes fázisainál
feltűnő az egyezés a kultúrtörténeti periódusokkal.
A következmény és a szándék értékelése az erkölcsi ítélkezésben.
Minél ősibb időkbe megyünk vissza, annál inkább azt látjuk,
hogy a cselekedetek erkölcsi, később jogi megítélését kizárólag a
tett és a következményei határozzák meg.
„Aki ezt meg ezt követte el, ilyen meg ilyen büntetés várrá.” Történelmileg
csak viszonylag későn fejlődött ki az a felismerés,
hogy erkölcsi szempontból magánál a cselekedetnél fontosabb a
szándék és a körülmények vizsgálata és értékelése. Kialakultak a
szándék-etikai és a következmény-etikai irányzatok. Tanúi lehetünk
annak a folyamatnak, amikor a szándék-etika egyre erősebben
uralja az erkölcsi ítélkezést és betör a jogi, büntetőjogi
törvényalkotó gondolatvilágába is. Talán a Code Napóleon – Napóleon
törvénykönyve – volt az első büntetőtörvény, amelyik alkalmazta
a „-tól -ig” elvet, tehát ugyanazért a cselekményért lehet
pl. hat hónaptól négy évig terjedő szabadságvesztésben részesülni.
Az ítélet súlyossága az elkövetési körülményektől, a
szándéktól is függ. Létrejöttek a büntető eljárás során érvényesülő
szempontok, pl. a felelősség, a bűnösség és a büntethetőség
kérdése.
Az egyéni erkölcsi ítélkezésben is érvényesül az éretlen személyiség
kizárólagos cselekmény-centrikussága, míg érett felnőttként fontosnak
tartja a „miért tette”, „milyen helyzetben volt”kérdéseinek a
tisztázását is. Egy költő-filozófus élete vége felé azt írta egy barátjának:
„Arra kérlek, hogy ne ítélj meg engem úgy, mint az
emberek, a cselekedeteim szerint, hanem úgy ítélj meg, mint az
Isten, szívem rejtett szándékai szerint.”
Az igazságosság megítélése. ősi időkben azt tartották igazságos
embernek, aki megjutalmazta a jót és megbüntette a rosszat.
Méghozzá annál igazságosabb volt, minél bőkezűbben jutalmazott
és minél szigorúbban büntetett.
Többek között ez teszi érthetővé a régi uralkodók végtelenül
szélsőséges, sokszor már a birodalom, érdekeit sértő jutalomosztásait,
amikor „bearanyozott” valakit, és a kegyetlen, szadisztikus
kivégzéseket, csonkításokat, amikor ítélt valaki fölött. S ugyanígy
gondolkoznak a kisgyerekek és az infantilis emberek is.
Egészen az irrealitásokig nagyon meg akarnak jutalmazni, nagyon
meg akarnak büntetni valakit, mert nagyon igazságosak
akarnak lenni. Ezért nem lehet pl. óvodások között társadalmi
bíróságot szervezni.
A későbbi fejlődésben mind a jogi, mind az erkölcsi ítélkezésben
az egyformaság vált az igazságosság fő követelményévé. Ennek
érvényesülését elősegítette a cselekmény-centrikus ítélkezés. Azonos
tettért azonos jutalom vagy büntetés jár, függetlenül attól,
hogy ki követte el. Pl. ennek megnyilvánulása a tálió elve: szemet
szemért, fogat fogért. Ennek a szemléletnek volt egy racionális
magja, ami a mai napig megmaradt: a törvény előtti egyenlőség
elve. Ám ez különleges nyomatékkal feltételezi a szándékok, körülmények
vizsgálatának szükségességét.
Társadalmilag különösen veszélyes, ha az egyformaság követelménye
érvényesül az élet különböző területein, maga után
vonva a közepesség rémuralmát.
Az emberek egyforma megítélésének az igénye már csak azért is
talmi, mert a valóságban az emberek semmilyen szempontból nem
egyformák. Ez csak a magukat hátrányos helyzetben érző
gyermeteg lelkek és a tehetségtelenek vágyálma. Ugyanakkor
mindenki nehezen fogadná el, illetve nem fogadná el, ha tehetség,
produktivitás, társadalmi értékesség szempontjából nem a
legjobban minősítenék. Az ellenállás fő érve az lenne, hogy ezeken
a területeken nincs megbízható mérési lehetőség. A minősítés
problémáját egyedül a sportban sikerült megoldani, ahol a teljesítmények
idővel, távolsággal, gólokkal stb. mérhetők. A különböző
osztályokba sorolt sakkozó, vívó, futballista elfogadott
dolog. Ám próbálna csak valaki előállni egy javaslattal, amely
szerint lehetne valaki pl. II. osztályú orvos, mérnök és III. osztályúnak
minősített pedagógus vagy politikus...
Rudolf Steiner szerint az e téren burjánzó zűrzavar a francia forradalom
„szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának félreértéséből
származik. Az ı felfogásában a szabadság a szellemi élet
szabadsága, az egyenlőség a törvény előtt megjelentekre, vagyis
az igazságszolgáltatásra, a testvériség pedig a gazdasági javak elosztására
vonatkozik.
A szolidaritás. Azt jelenti, hogy kivel vállalunk sorsközösséget.
A fejlődés korai szakaszában a szolidaritás mindig a fölérendelt
hatalmak irányában nyilvánul meg.
Történelmileg mindegy, hogy az uralkodóházról, vezérről, törzsfőről
vagy a család fejéről van-e szó. Egyéni fejlődésben gyerekek
szolidaritása is a felnőttek felé, szülők, pedagógusok stb. felé
nyilvánul meg. A serdülés beköszöntésekor a társ szolidaritás
lép előtérbe, a fölérendeltek irányában enyhébb vagy erősebb oppozíció
tapasztalható. Végül az igazában felnőttek szolidaritása
nem formális, mechanikus tényezőktől függ, hanem a szóban
forgó ügy, konfliktus, probléma erkölcsi megítélésétől.
Mindebből végül is levonható az a következtetés, hogy a mindig
„fölfelé” szolidaritás, vagyis a stréber attitűd serdülésig rendben
van, de a pubertás korban lévőnél is megmaradva erkölcsi
retardációnak számít, mert nem váltott át társszolidaritásra.
Kis kitérőt talán megérdemel annak a bemutatása, hogy legtöbbször
nem könnyű ez az erkölcsi előrelépés a felnőtt világ erkölcstelenségre
csábító magatartása miatt. Óvodában vagy kisiskolás
korban még sokat árulkodnak egymásra. „Meg leszel
mondva” – ez a leggyakoribb fenyegetés.
Azonnal elárulják a pedagógusnak, szülőnek, hogy ki követett
el valami rosszat. Általános felsőben és középiskolában már
más a helyzet. „Ki tette ezt?” – kérdi a tanár. S az osztály hallgat.
Inkább vállal egy kollektív büntetést, de nem adja ki a társát.
Mert a tanári követelés lappangó valódi tartalma így hangzik:
„Lépj vissza a serdülés folyamatába, mondj le a társszolidaritásról,
velem legyél szolidáris”. Serdülés előtt rendben van,
ha a gyerek felszámol egy kapcsolatot annak a követelésnek a
nyomán, hogy „Te ne barátkozz Lacikával, mert rossz hatással
van rád, inkább barátkozz Gabikával, aki színjeles”. Ám, ha ezt
kamaszkorában is megteszi, az erkölcsileg nem pozitív, hanem
aggodalmat keltő. Erkölcsi szempontból egy serdülőnek ki kell
állnia, ki kell tartania a barátja vagy szerelme mellett. S ha a
dolognak túlságosan nagy a kockázata, inkább „illegalitásba kell
vonulnia”.
Láthatunk olyan felnőtteket, akik megálltak a kisiskolás szinten.
Mindig szolidárisak bármilyen hatalommal, akár mint beosztottak,
akár politikai értelemben. Hamar megalkotják az ehhez
szükséges ideológiát. A közgondolkodás általában nem szereti
ezt a viselkedést, mert az illető könnyen válik a hatalom jutalmazottjává.
Gerinctelennek, szolgalelkűnek nevezik. Ezzel
szemben tisztelik a minden hatalmat támadó, kritizáló, örökké
ellenzéki magatartást, mert valami hősieset látnak benne, hiszen
vállalják az esetleges hatalmi retorziókat. Holott ők is erkölcsi
infantilizmusban szenvednek, csak éppen a kamaszkorban rekedtek
meg.
Ismételjük: Felnőtt az, akinek a szolidaritását nem a kapcsolatok
formális elemei, hanem a történés erkölcsi tartalma határozza
meg. Egyaránt tud szolidáris és támadó is lenni akár a fölérendelt,
akár a mellérendelt vagy az alárendelt kapcsolatok irányában.
Az erkölcsi fejlettség két szintje: a heteronóm és az autonóm
erkölcs. Az egyszerűség kedvéért vegyük sorra az alacsonyabb
szintűnek tartott heteronóm erkölcs jellemzőit.
1. Az erkölcsi szabály kívülről és felülről érkezik.
2. Az erkölcsileg Jó” fogalma azonosul a szabályok betartásával,
vagyis az engedelmességgel.
3. Az erkölcsileg rossz, a „bűzi” fogalma azonosul a szabályok be
nem tartásával, az engedetlenséggel.
4. Továbbá ezen a szinten bűnnek tekintik a szabályadó hatalom
kompetenciájának vagy a hozott intézkedések ésszerűségének

a firtatását, vitatását, bírálatát.
5. Az engedelmesség-engedetlenség dimenzióján kívül a
heteronóm erkölcs nem ismeri az ember önmagáért való erkölcsi
felelősségét.
így élnek a természeti népek, a primitív kultúrák. Pl. az élet
szabályait kívülről és felülről a hagyomány, a vének tanácsa, a
törzsfő és a varázsló határozza meg. A születési, házassági, temetési
szertartásokat, a tabu állatokat, bizonyos ünnepeken
emberáldozat bemutatását. Bőn, ha valaki ezeket a szabályokat
nem tartja be. És mert nagyon igazságosak akarnak lenni, nagyon
megbüntetik, a törvényszegés legtöbbször az életébe kerül. Az
is bőn, ha valaki vitatja a törzsfő kompetenciáját vagy a tabu állatra
kimondott vadászati tilalom értelmét. Ám, ha valaki végrehajtja
a rituális emberáldozatot, nem érzi magát gyilkosnak: ı
csak engedelmeskedett.
Így él a kisgyerek is. Felsőbb hatalmak szabják a törvényt. A jó
gyerek szófogadó. A rossz engedetlen. Ám ezen túl nem érez erkölcsi
felelősséget önmagáért. Pl. jól tudja, hogy nem szabad a főre
lépni. A jó gyerek nem is lép rá. De, ha odagurul a labda és az
óvónéni azt módja, „kérlek, hozd vissza”, akkor máris fut a füvön.
Ha a csősz rárivall: „Te gyerek, hogy mersz a főre lépni?”,
halálosan biztos, hogy ezt válaszolja: „Az óvónéni mondta!”,
vagyis elhárítja magától az erkölcsi felelősséget, ı csak végrehajtotta
a felsőbb utasítást.
Az európai kultúra már évszázadok óta elszakadóban van a
tiszta heteronómiától, s az autonómia felé tart. Az autonómia
jellemzői:
1. A viselkedés szabályait az interiorizált, sajátjává vált erkölcsi
törvények határozzák meg. „Az én vezérem bensőmből vezérel!”
– írja József Attila.
2. A jó nem az engedelmességet jelenti, hanem azt, hogy összhangban
cselekszik saját meggyőződésével.
3. A rossz nem az engedetlenség, hanem saját erkölcsi törvényének
a megsértése.
4. Kötelessége vizsgálni, hogy amit a hatalom követel tőle, az
ésszerű-e és jogos-e.
5. Ezért a belső szabadságért az önmagáért való erkölcsi felelősséggel
fizet. Ekkor már nem csak az érdekli, hogy tetteihez
mások mit szólnak, hanem mit szól ı maga. Ebből fejlődhetnek
ki a nagy erkölcsi konfliktusok, bűntudatok, öngyűlöletek,
néha az öngyilkosságig.
Ami váratlan, megsejthetetlen és máig megmagyarázhatatlan,
hogy a 20. században az európai kultúra évszázadokat zuhant
vissza a régen túlhaladott heteronómiáig. Ez a totális rendszerek
megértésének a kulcsa.
1. A helyes gondolkodást és viselkedést újra a felettes hatalmak
szabják meg.
2. Rendes ember, aki ezek szerint él és beszél.
3. Gazember, aki nem engedelmeskedik.
4. Gazember, aki bírálja a hatalom intézkedéseit.
5. Megszűnt az ember erkölcsi felelőssége önmagáért.
Felelősségre vonás esetén a tömeggyilkos is azt feleli: „Parancsra
tettem!”
S ez a válasz arról az erkölcsi szintről szól, mint: „Az óvónéni
mondta!” Ebből az erkölcsi zuhanásból nehéz visszajönni. Gondolnia
kellene erre annak, aki napjaink erkölcsi értékvesztése
miatt nyivákol. És az elemző magyarázat késik. Elmélet gyártással,
hazudozással, meg nem történtté tevés mágiájával próbálkoznak
a jövendő gazemberei. Ám még mindig, sőt azóta egyre
jobban érvényes Mérei Ferenc követelése: A szociálpszichológia
hallgasson, amíg meg nem tudja magyarázni, hogy fordulhatott
elő, hogy Krisztus után kétezer évvel embermészárszék alakult
ki Európa közepén. Hozzátehetjük: s azóta még hányszor!
Ahhoz, hogy erkölcsileg felnőtt legyél,
állandóan fejlesztened kell autonómiádat, vállalva ennek összes
kockázatát. Félj a kívülről irányítható, infantilis embertől, mert ő
bármire felhasználható. (Kérem az Olvasót, bocsássa meg, hogy
prófétai indulattal tegeztem.)
A költőtől kérek felmentést, aki arra tanított:

„Tanuld meg, hogy a legszebb szó is malaszt, vénasszony nyelvelés,
ha nem hevíti tőz, ha érte nem markol kést a kéz!” (Benjámin
László)