Patandzsali:Az Igázás a tudat rezdüléseinek lebírása.

AZ ELME REZDÜLÉSEIRŐL

1.Íme az Igázás tana:

2.Az Igázás a tudat rezdüléseinek lebírása.

3.Akkor a Látó igazi mivoltában megmarad.

4.Máskor a rezdülések alakját veszi fel.
Magyarázat: Az Igázás, a Jóga, az elmeműködés feletti uralmat, a tudat rezdüléseinek megzabolázását jelenti. Az uralom nem azonos a folyamatok megsemmisítésével. Elsődleges célja az, hogy a Látó, az Ember, a tapasztalás végső alanya ne vesszen el a tudat-tartalmakban, ne azok hordozzák, hanem önmagában megálljon. Ha ez nem történik meg, akkor a Látó nem lát, hanem újra meg újra belegabalyodik önnön tudatfolyamataiba, együtt örvénylik a pillanatnyi tudatállapotokkal. A Természet vak törvényeit követi, elveszíti szabadságát.

5
Az ötféle szenves vagy szenvtelen rezdülés:

6
a megismerés, a tévedés, a képzelgés, az elalvás és az emlékezés.

Magyarázat: A rezdülések kétfélék lehetnek: ösztönösek, vagyis szenvtelenek, valamint a szenvek által indítottak. Ha szenveink mozgatnak, akkor magukkal sodornak a rezdülések. Ha uralkodunk elménken, akkor a tudat örvénylését úgy szemlélhetjük, mint a folyó partjáról tovaáramló vizet.

7
A megismerés formái: a tapasztalás, a következtetés és a Hagyomány.

8

A tévedés félreértés, ami nem ezeken a formákon alapul.

Magyarázat: A megismerés rezdülésével a tudat kifelé fordul, és megállapítja, hogy tapasztalásának tárgya valóságos-e vagy sem. Mérvadó megismerésre közvetlen érzékszervi tapasztalás, helyes következtetés és megbízható forrás útján juthatunk. Ez utóbbira utal a "Hagyomány" szó, amely alatt a kommentárok a szentiratokat és az avatott mestert értik. Tágabb értelemben azonban ide értendő minden megtanult, tényként elfogadott igazság. A megismerés ellentéte a tévedés, amely akár a tapasztalás, akár a következtetés, akár a Hagyomány síkján félrecsúszhat. Ennek eredménye is ellentétes, nem megbizonyosodás, hanem kétség.

9

Tárgyak híján szavakat, ismereteket kerget a képzelgés.

10

A nemlét felé irányul az elalvás rezdülésének támasztéka.

11
Az emlékezés a már megtapasztalt megtartása.

Magyarázat: A megismerés rezdülése a külső világhoz köti a tudatot, a tévedés szintén a tárgyi világban kezdődik, de végül szubjektivitásba fordul. A képzeletműködés már teljesen a belső érzékvilág síkján megy végbe. A fogalmak, képek, érzések kavargása többnyire a külső ingerek pótlására szolgál. A tárgyi világhoz mindössze annyi köti, hogy ismereteit, "mintáit", onnan veszi. Az elalvás rezdülésével pedig a tudat a dologi valóság végső határáig mozdul. Az "elalvás" fogalma nem csak a mindennapi élettani funkciót, hanem a tudatnak minden kialvó, a tapasztalást megszüntető folyamatát jelentheti. A legbelső, legmélyebb síkon az emlékezés található. A korábbi tapasztalások emléke az ébrenléti és az álombéli állapotot egyaránt meghatározza. Túlnyúlik a tudatosság határain, és az "újraszületéskor", az elalvás (kialvás) utáni visszatérés pillanatában újból megszabja a külső és belső létezés feltételeit.
A REZDÜLÉSEK LEBÍRÁSÁRÓL

12
Gyakorlás és vágytalanság bírja le őket.

13

A gyakorlás: arra törekedni, hogy állandósuljon a lebírtság állapota.

14

Ez azonban csak hosszú idő múlva, szakadatlan, áldozatos buzgalommal, fokozatosan szilárdul meg.

15
A vágytalanság uralt összhang, a látott és hallomásbóli érzékletek nem szomjazása.

16
Ennek legfelső foka - felfogván az Embert - a minőségek iránti szomj megszűnése.

Magyarázat: A tudat rezdüléseit csak hosszantartó gyakorlás után lehet uralom alá kényszeríteni. Ez olyan tudatos életmódot jelent, amelynek minden pillanatában a figyelem, az Igázás érvényesül. A vágyakozó elme csapongásának lecsendesedése után állandósul a tudat érintetlen állapota. A végső lebírtság azt célozza, hogy az Ember érintetlen maradjon a közvetlenül tapasztalt ("látott") és a közvetett úton szerzett ("hallomásbóli") érzékletekkel szemben. Más szavakkal: ne ragadják meg sem a látott, sem a "megígért" világok. Ez természetesen nem közönyt jelent, hanem azt az uralmi állapotot, amelyben az elme nem bódul az újra meg újra felmerülő ingerek, vágytárgyak felé, hanem megbékélt összhangban van mindennel, ami éppen megjelenik. Ennek végső fokán kialszik a vágy a létet megteremtő három minőség, a Világos, a Ragaszkodó és a Homályos iránt. A tudatminőségek kavargása megszűnik, az Ember már nem önnön tudatával azonosítja magát, hanem felismeri, hogy ő az egyedüli létező és minősítő, ezért mindenek felett áll.