ECKHART TOLLE :MEGSZÓLAL A CSEND

A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

Az emberi állapot: a gondolatban elveszettség álla­pota.

A legtöbb ember az egész életét saját gondolatainak rácsa mögé zárva éli le. Soha nem lép túl a szűk elme teremtette éntudatán, amely a múlt által programo­zott és egyénre szabott.Pedig benned is - mint minden emberben - ott él a tudatosságnak egy olyan dimenziója, ami sokkal mé­lyebb, mint a gondolat. Ez lényed legmélyebb lénye­ge. Nevezhetjük jelenlétnek, tudatnak, kondicionálat­lan tudatosságnak. Az ősi tanítások szerint: ez a ben­ned élő Krisztus, illetve ez Buddha-természeted.

Ezen dimenzió előhívása megszabadít téged és a vi­lágot attól a szenvedéstől, amit magadnak és mások­nak okozol, amikor csupán az elme alkotta „kicsi ént" ismered, és az irányítja életedet. A szeretet, az öröm, a kreatív kiteljesedés és a tartós lelki béke kizárólag a tudatosság kondicionálatlan dimenzióján keresztül je­lenhet meg az életedben.

Ha - legalább időnként - képes vagy csupán gondo­latoknak látni az elméden keresztülhaladó gondo­latokat; ha meg tudod figyelni saját mentális és ér­zelmi működésed reaktív mintáit, akkor azon tudatos­ságként, amelyben a gondolatok és az érzelmek tör­ténnek, már az említett dimenzió bukkan benned fel­színre. Az az időtlen belső tér, amelyben életed tar­talma kibontakozik.

A gondolatáramlásnak hatalmas a sodrása, s így az könnyen magával ragadhat. Minden gondolat úgy tesz, mintha rendkívül fontos lenne. Azt akarja, hogy teljesen magára vonja a figyelmedet.

Íme egy új spirituális gyakorlat: ne vedd a gondola­taidat túl komolyan!

Milyen könnyen is esnek bele az emberek fogalmaik csapdájába!Az emberi elme, arra vágyva, hogy tudjon, értsen és irányítson, összekeveri véleményét és nézőpontját az igazsággal. Azt mondja: íme, így van. A gondolatnál nagyobbnak kell lenned, hogy észrevedd: bárhogy is értelmezed „életedet" vagy bárki más életét, viselke­dését, bárhogy is minősítesz egy helyzetet, az csupán nézőpont, a lehetséges perspektívák egyike. Nem több, mint egy csokor gondolat. A valóság azonban egységes egész, amibe minden dolog beleszövődik, ahol semmi sem létezik önmagában és egyedül. A gondolkodás részekre töri a valóságot. Fogalmi dara­bokra aprózza azt.

 

A gondolkodó elme hasznos és hatásos szerszám, ám ha teljesen átveszi életed irányítását, és nem ve­szed észre, hogy az csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatosságnak, aki valójában vagy, akkor az bizony rendkívül korlátozó valamivé válhat.

 

A bölcsesség nem gondolati produktum. A mély tudás - ami a bölcsesség - azon egyszerű cseleke­detkor jelenik meg, amikor valakinek vagy valaminek a teljes figyelmedet szenteled. A figyelem az ősintelli­gencia. Maga a tudatosság. Föloldja a fogalmi gon­dolkodás alkotta gátakat, ami megszüli a fölismerést: semmi sem létezik önmagában és egyedül. A tuda­tosság egyesítő terében összekapcsolja az észlelőt és az észleltet. Az elkülönülés gyógyszere: a figyelem.

Valahányszor elmerülsz a kényszeres gondolkozás­ban, elkerülöd azt, ami van. Nem akarsz ott lenni, ahol vagy. Az itt és mostban.

A dogmák - vallásiak, politikaiak, tudományosak ­abból a tévhitből erednek, hogy a gondolat magában foglalhatja a valóságot vagy az igazságot. A dogmák kollektív, fogalmi börtönök. Az a furcsa a dologban, hogy az emberek imádják a börtöncellájukat, mert az biztonságérzetet és az „én tudom" hamis eszméjét adja nekik.

Az emberiséget semmi sem sújtotta jobban, mint a dogmái. Igaz ugyan, hogy minden dogma előbb­utóbb megdől, mert a valóság végül leleplezi hamis­ságát, ám - amíg ki nem derül alapvető illúzióter­mészete - a helyét újabb dogmák veszik át.

Mi az alapvető illúzió? A gondolattal való azonosulás.

A spirituális fölébredés: fölébredni a gondolat álmá­ból.

 

A tudatosság birodalma sokkal hatalmasabb annál, mint amit a gondolat megragadni képes. Amikor töb­bé már nem hiszel el mindent, amit gondolsz, akkor kilépsz a gondolatból, és tisztán látod, hogy te nem a gondolkodó vagy.

z elme a „nem elég" állapotában létezik, és ezért ­kapzsi módon - mindig többre vágyik. Ha azonosulsz az elméddel, akkor nagyon könnyen unatkozni kez­desz, és nyugtalanná válsz. Az unalom azt jelenti, hogy az elme ingerre, további gondolati „harapnivaló­ra" éhes, és az éhségét nem elégítették ki.

 

Ha unatkozol, kielégítheted elmédet azzal, hogy föl­kapsz egy magazint, telefonálsz valakinek, bekapcso­lod a tévét, „szörfözöl" az interneten, elmész vásárol­ni, vagy - és ez nem ritka jelenség - a hiány és a többre vágyás mentális érzését átviszed a testedre, és kis időre úgy elégíted azt ki, hogy többet eszel.

 

De megteheted azt is, hogy továbbra is unatkozol és nyugtalannak érzed magad, és megfigyeled, milyen érzés unatkozni és nyugtalannak lenni. Amint tuda­tosságot irányítasz az érzéshez, körülötte hirtelen megjelenik valamekkora űr és vele együtt a belső csend. Eleinte csak kicsi, ám ahogy a belső tér érzete erősödik, az unatkozás érzésének intenzitása és je­lentősége csökken. Tehát még az unalom is megta­níthat arra, hogy valójában ki vagy, s ki nem!

 

Rájössz, hogy valójában te nem „unatkozó ember" vagy. Az unalom csupán egy benned zajló, kondicio­nált energiaáramlás. Ugyanígy haragos, szomorú vagy félő ember sem vagy. Az unalom, a harag, a szo­morúság vagy a félelem nem a „tied", azok nem a személyedhez kötött dolgok. Azok az emberi elme állapotai. Fölbukkanó és elmúló dolgok.

 

Semmi olyan nem lehetsz, ami fölbukkan és elmúlik.

 

„Unatkozom." Ki tudja ezt?

 

„Haragszom, szomorú vagyok, félek." Ki tudja ezt?

 

Te a tudás vagy, s nem a tudott állapot.

 

Bármilyenfajta előítélet azt jelzi, hogy azonosulsz a gondolkodó elmével. Azt jelenti, hogy már nem látod a másik embert, csak az őróla kialakított fogalmadat. Egy másik ember életteliségét puszta fogalomra redukálni: az erőszak egy formája.

 

Az a gondolkodás, amelyik nem a tudatosságban gyökerezik, önzővé és hibássá válik. A bölcsességtől mentes okosság rendkívül veszélyes és romboló. Az emberiség zöme pillanatnyilag ebben az állapotban leledzik. A gondolat tudományként vagy technológia­ként való fölerősítése - bár lényegükben azok se nem jók, se nem rosszak - szintén destruktív, mert a gon­dolkodás, amelyből azok születtek, nem gyökerezik a tudatosságban.

 

Az emberi evolúció következő lépése: túllépni a gon­dolaton. Ez most sürgős feladatunk. Ez nem azt je­lenti, hogy többé ne gondolkozzunk, csupán azt, hogy ne azonosuljunk teljesen a gondolattal, hogy ne legyünk a gondolat megszállottai.

 

Érezd belső tested energiáját! A mentális zaj azonnal lecsökken vagy elül. Érezd azt a kezedben, a lábfe­jedben, a hasadban, a mellkasodban! Érezd az életet, aki te valójában vagy, az életet, ami elevenséget visz testedbe!

A test így mintegy „kapu" lesz a hullámzó érzelmeid és a gondolkodásod mögött meghúzódó, mélyebb életteliségérzéshez.

 

Létezik benned egy olyan életteliség, amit egész lényeddel érezhetsz, s nem csupán a fejeddel. Abban a jelenlétben, amelyben nem kell gondolkodnod, minden sejted eleven. Ám, ha ebben az állapotban ­valamilyen praktikus ok miatt - gondolatra van szük­séged, az megjelenik. Az elme továbbra is képes mű­ködni, és gyönyörűen funkcionál, amikor az a hatal­masabb intelligencia, aki te valójában vagy, használja, és rajta keresztül kifejezi önmagát.

 

Talán észre sem vetted azokat a rövid időszakokat, amikor „gondolat nélküli tudatosság" jellemez téged, holott azok természetes és spontán módon előfor­dulnak az életedben. Talán kétkezi munkát végzel, vagy átsétálsz a szobán, vagy sorban állva várakozol, és közben olyan teljes mértékben jelen vagy, hogy a gondolatok szokásos mentális zaja elül, s azt tudatos jelenlét váltja föl. Vagy azon kapod magad, hogy az eget nézed, vagy hogy mindenféle belső, mentális kommentár nélkül hallgatsz valakit. Az észlelésed kristálytisztává válik, nem felhőzi be azt gondolat.

 

Az elme számára mindez jelentéktelen, mert neki „fontosabb" dolgokról kell gondolkoznia. Továbbá: nem is emlékezetes, ezért is kerülhette el a figyelme­det, holott megtörténik az életedben.

 

Az igazság az, hogy ez a legjelentősebb dolog, ami csák történhet veled. Ez ugyanis a gondolkodásból a tudatos jelenlétbe váltás kezdete.

 

Barátkozz meg a „nem tudás" állapotával! Ez az el­mén túlra juttat el, az elme ugyanis mindig következ­tetéseket igyekszik levonni, és értelmezni próbál. Az elme fél a nem tudástól. Amikor tehát lazán tudod kezelni a nem tudást, már túlléptél az elmén. Ebből az állapotból egy mélyebb, már nem fogalmi jellegű tudás emelkedik elő.

 

A művészi alkotás, a sport, a tánc, a tanítás, a pszi­choterápia - vagy bármi egyéb tevékenység - mesteri szintjén az elme már vagy nem kap szerepet, vagy csupán másodtagosat. Ilyenkor egy olyan erő és intelligencia veszi át az irányítást, ami nagyobb nálad, s ugyanakkor lényegében veled mégis egy. Többé már nem zajlik döntéshozatali folyamat; a megfelelő tettek spontán módon történnek meg, s azokat nem „te" teszed. Mesteri szinten élni az életet: a kontrollá­lás ellentétje. A nagyobb tudatosságra hangolódsz. Az cselekszik, az beszél, az végzi el a munkákat.

 

A veszély pillanata átmenetileg megszakíthatja a gondolkodás folyamatát, s így megízleltetheti veled, milyen jelenlevőnek, ébernek, tudatosnak lenni.

 

Az igazság sokkal többet ölel át, mint amit az elme valaha is meg tudna érteni. Egyetlen gondolat sem képes magában foglalni az igazságot. Legjobb eset­ben rámutat. Mondhatja például: „Minden dolog lényegében egy." Ez azonban csak rámutatás, s nem magyarázat. Ezen szavak megértése azt jelenti, hogy mélyen érzed magadban azt az igazságot, amire azok rámutatnak.