Popper Péter:Árulás az isteni teremtő erők között. A Lélek kalandja. A Halál

"Árulás az isteni teremtő erők között.

A Lélek kalandja. A Halál

Az eretnek legenda arról tudósít, hogy Isten hét teremtő erőt,

Elohát küldött ki a világ létrehozására. (Ezért már a korai

zsidóságban Isten egyik behelyettesít neve az Eloha többes

száma:Elohim.) Azonban a hét Eloha közül egy különvált, és

önállóan teremteni kezdett. Anyagot alkotott. Az működése

előtt a Kozmosz tiszta volt az anyagtól, kizárólag szellemi erők

birodalma volt. Mindenki ismeri Kant mondatát, miszerint két

dolog vált ki belőle áhítatot: a csillagos ég fölötte és az erkölcsi

törvény benne. (Erre jegyzi meg az egyik ezoterikus mester,

hogy a csillagok tulajdonképpen a születő anyag

„támadáspontjai”.A világűrben mindig ott fénylik fel egy

csillag,ahol anyag keletkezett. Kár ettől annyira áhítatossá

válni.)

Áma teremtésre önállóan vállalkozó Eloha ereje csak

amorf,alaktalan anyagot bír teremteni. A világ lassan megtelt a

nehéz,lomha, formátlan anyaggal.

Akkor Isten egy Fénylényt indított útnak a megtévedt

Elohához,hogy térítené vissza az Atya birodalmába, bírja rá

arra,hogy csatlakozzon elhagyott társaihoz, és a Fénylénnyel

együtts emmisítsék meg, lökjék vissza a nemlétbe az anyag

szétterpeszkedő világát.Ennek az Első Fénylénynek a neve:

Lélek.

 

A Lélek azonban hűtlenné vált isteni küldetéséhez.

Felfedezte ugyanis, hogy ha egyesül az anyaggal, formát tud

adni neki. Az anyag és a lélek együttesen formákat teremtettek,

és a formák teremtésének mámorában lassan kialakult az

ásvány,a növény, az állat és az ember mai világa. Az történt

tehát,hogy a Lélek beleszeretett az anyagba, az anyag

rabságába került és foglya maradt. Elhagyott és elárult szellemi

hazájára már csak elvétve és halványan emlékezett.

A különvált Eloha által teremtett anyag örök életnek

bizonyult.Ha egyszer a világban termett, soha többé nem

távozott belőle.Ám a Lélek által teremtett formákkal nem ez

volt a helyzet. A formák szépsége ugyan gyakran lenyűgöző

volt,azonban életképességük rövidnek bizonyult, kozmikus

időméretekben különösen rövidnek. A forma egyrészt meg

akart maradni, meg akarta mutatni magát a meg nem született

nemzedékeknek is, és büszkén hordozta az alak fegyelmét,

másrészt állandóan hívta az anyag, az amorf lét lustaságával,

kényelmével,a semminek való önátadásával csábította. És az

anyagminden esetben eresebbnek bizonyult a formánál.

A forma időbenbehatárolt fennállása különös értéket adott

magánaka létezésnek. A forma keletkezése lett a születés, az

alkotás misztériuma, szétomlása pedig a halálé, a

megsemmisülésé.szintén meg kell tehát mondanunk, hogy a

Halált a Lélek hozta be a világba, az teremtő szenvedélye,

amely annyi csatát nyert az amorf létre törekvő anyag

ellenében,de végül minden háborúját elveszítette e

küzdelemben.

A Halál megjelenésével vonult be a világba a tragikum is.

A tragédia mindig valamilyen létező pusztulása,az előkelő

formaelenyészése és szétomlása a restség ördögi vigyorával

várakozó anyag birodalmában. Így hát a formával rendelkező

lény alávetett lett az időlegesség sorsának, és bármennyire,

bármilyen eszközökkel küzd, mindig elhull az egyetlen valódi

végzet,a Halál csapásai alatt."

Goethe:MŰVÉSZ ESTI DALA.

Oh szállj meg, teremtő varázs,
Melyből az élet lendűl,
Hogy dúzzadt teljes alkotás
Fakadjon most kezembűl!

 

A kéz remeg, az ajk dadog,
De erős az igézet!
Érzem, hogy nyomodon vagyok,
Ne illanj el, természet!

 

Elgondolván, e szent erőt
Mi rég fejleszti lelkem,
S hogy puszta hol volt azelőtt,
Most csupa öröm serken, -

 

Természet, lelkem úgy ohajt
Kebledre dőlni híven,
És mint szökőkut fogsz te majd,
Üdítni ezer ívben,

 

Hogy minden tehetségem gyors
Forgásban tarkán játszik
S e szűkes, véges földi sors
Határtalannak látszik!

(1774.)

Dúl Antal:Mindenkinek van ideje ébernek lenni

Mindenkinek van ideje ébernek lenni

Dúl Antallal budapesti otthonában Sütő Zsolt beszélget (2007)

Egyik interjúban említetted, hogy kultúránkban Hamvas Béla olyan szerepet tölt be, amely nem legális, majdhogynem nem létezik. Dúl Antalnak, aki a Hamvas-életmű feldolgozója, aki e pozíció helyreállítására is tör munkájával, előadóként is, milyen szerepe, sajátos pozíciója van itt és most, van-e itt helye a munkádnak?

- A „Hamvas-kérdést” szabad a legnagyobb perspektívából látni. Nézd, Jézus azt mondta, hogy az én országom nem ebből a világból való. Valahogy így értettem Hamvas „törvényen kívüliségét”, hiszen Jézus ezzel valami hasonlót mondott: a történeti kor kezdetétől ebben a világban semmi sincs a helyén ebben a világban. Európában, a nyugati civilizációban évezredekig központi szerepet töltött be a vallás, de hiába vannak még ma is intézmények, egyházak, iskolák, pártok, kolostorok, kardinálisok, püspökök, Jézusnak ma sincs „hová lehajtania a fejét”. A piramis csúcsán álló embereknek egyébként más kultúrákban sincs helyük, mert a világ szövetébe sehol sem illenek bele.

Abban a korábbi interjúban is említettem a piramismodellt, amely négy nagy tudás-ágra osztja fel a szellemi orientációt: vallásra, filozófiára, művészetre és tudományra. Ezek valamelyikébe az emberek besorolódnak, aszerint, hogy milyen szerepet vállalnak benne. Egyik azt mondja, „mikrobiológus vagyok”, és abba a sarokba helyezi magát. Vagy: „én absztrakt szobrokat készítek”, „én pontos gondolatokat fogalmazok meg”, „én színész vagyok”, „én miniszter”, „koldus”, „vallásalapító”. Hamvas Béla viszont sohasem állítaná magáról, hogy ő író, de azt sem, hogy spirituális tanító, és a legkevésbé azt, hogy mester. (Ne nevezzetek mesternek, az ember fia vagyok). Mi Jézusból megváltót,paraklétoszt, közvetítőt, ítélő bírát, mindenféle túlvilági lényt csináltunk, csak saját választott szerepét hagytuk nem hagytuk meg a számára: az ember fia.

Hamvas is ezt mondja: Más rangot, mint ember, nem vagyok hajlandó elfogadni. Ehhez képest bölcs, szent vagy hős – számomra nem kielégítő kategóriák. A Karneválban viccesen úgy fogalmaz: ha te kardinális vagy, te Nobel-díjas főtudós, te meg a világot vezető főhatalom, az amerikai elnök vagy, akkor én a Szentháromság titkára vagyok. A Szentháromság titkárának viszont ebben a világban hol a helye.

De milyen világban van, ha ebben nincs?

- Valahol ott, ahol a felébredtek vannak, Maharishi, Buddha, Csuang-Ce, Eckhard. Az egységtudat ország nélküli királyai. Ez a világ számukra illúzió, legtöbbször sötét rémálom, ahol mindent homály fed. Buddha azt mondja, a vágyak és őrületek sodorják az életet kényszerpályára, minden cselekedetünket átjárja a félelem, az üres remény, a gyűlölet. Hamvas azt mondja: ez a korrupt realitás. Nem a dharma(rend), hanem az adharma világa. Amikor Jézus azt mondja, hogy nem ebből a világból való, nem a sötét vagy világos részt, hanem a kettő közös végső forrását, az egészet választja. Aki a szabadság, az elfogadás, a látás pozícióján áll, nincs szüksége rá, hogy magára rangokat és címeket aggasson. Másfelől figyeld meg, milyen furcsa, ha az embereket megkérded az utcán, hogy „ki vagy?”, alig tudnak valami lényegeset mondani magukról. A többség a nevét mondja, legfeljebb a szakmáját említi. Amikor Buddhát kérdezték, azt válaszolta: ébren vagyok. A hivatalokban ügyfelek, kérelmezők, alperesek, választópolgárok, a felnőtt lakósság valahány százaléka vagyunk. Ez az antropológiai mélypont, mert minden embert csak a sorsfeladata felől lehet, szabad, kell megismerni.

Ezekre gondoltam, amikor arra utaltam, hogy csakis tágabb perspektívából tudom értelmezni Hamvast. Ráadásul ennek egy további vonzata is van, amit nemigen szoktunk említeni: az igazi közösség egyre inkább a társadalmon kívül van, ahogy azt már a 30-as években megírta Hamvas. Az éberek közössége („az Egyház”) egyre kevésbé tud a világ „hivatalos” szövetébe beilleszkedni. Ezek az emberek rendre kimaradnak az egyetemek tanári karából, az akadémiákról, a kulturális centrumokból, a politikumból. Azon a szinten találkoznak, ahol nincsenek jelen a „legális” intézmények. Társadalmon kívül című írásában már a 30-as években nagyon pontosan leírja, hogy tulajdonképpen ő egyedül van a társadalmon belül, és a többi sok millió van kívül. Miért? Mert képvisel valamit, (az egységtudatot: az Egyházat), ami ezekben a „Gesellschaftokban” nem jelenhet meg. Hogyan fogalmaz Hérakleitosz?

A közös álomra gondolsz?

- Éppen ellenkezőleg. A közös alapra. „Az éberek világa egy és közös, álomvilága mindenkinek egyéni”. Vagyis az egyetlen éberség áll szemben hatmilliárd álomvilággal.

Ugyanakkor ma már a többé-kevésbé közös világban élők sem választják az én-mentes, közös együttállást. Lehetetlen nem ápolgatnunk szinte reflex-szerűen az individuális énünket, annak minden hiúságával, hírvágyával, nyomorúságával együtt. Te csinálsz valamit az interneten, a Zoli csinál valamiegyebet, én is csinálok valami mást – egymás erőtlen támogatásával dolgozunk, szinte csak valamiféle szimpátia tart össze bennünket, miközben valamennyien nélkülözzük a hivatalos háttértámogatást.

Kiadói munkáddal mégis ennek a társadalomnak kínálod fel a könyveket.

- Inkább néhány ezer embernek. A kiadót hál’ istennek teljesen saját erőből működtetjük. Csináljuk, rászántuk az életünket („nem kell különös előnyét látni annak, amire az ember ráteszi az életét” figyelmeztet Hamvas), és mindegy, hogy a világ nem mozdul rá.

Illetve nagyon kevesen. Biztosan van rálátásod sajátos helyzetedre.

- A Hamvas-hagyatékra gondolsz? Valami rálátásom talán van. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy azért nem olvas újságot, mert akkor nem tudja, hogy mi történik ténylegesen a világban. Amikor újságot olvasott, túlságosan lekötötte figyelmét a felület, ettől nem látott a mélyre. Az egészet csukott szemmel lehet a legtisztábban látni, ez egyfajta keleti távlat. Fiatal korában az ember nagyon sok ismeretre vágyik és nagyon sok kapcsolatot épít, társul emberekkel - később ezt már egyre kevésbé teszi. Természetszerűleg az öregkor a remetekor, a világtól való elfordulás ideje – a hindu hagyományban a négy életkor közül az utolsó.

Te fiatalember vagy, még a brahmacsárja (tanuló) korában vagy, de majd fogod tapasztalni, hogy eljön egy idő, amikor a világnak minden bölcsessége, sőt akár a vagyona, az anyagi erőforrása is egyszer csak hozzád kerül. El sem tudod képzelni most. Azt hiszed, hogy örök életedre egy ilyen nincstelen, üres-zsebű fickó leszel, aki csak úgy kódorog a világban – pedig nem így lesz: egyszer majd fél Marosvásárhelyről gondoskodnod kell, a fél város a tiéd lesz. Ugye, nem hiszed? Pedig húsz év múlva látni fogod, hogy egy bizonyos részét ennek a világnak meg fogod kapni. És ez semmi individuális előnyt nem jelent! Elérkezik majd az idő, amikor a hatalmak elég érettnek gondolnak téged arra, hogy átvedd a világot.

Ezt most hogy értsem?

- Ez törvényszerű. Az asztrológiában például azt mondják, hogy amikor az ember a jupiteri korszakba lép, egyszer csak legális lesz számára mind a szellemi, mind az anyagi lét. A középkorúak a téridő birtokosai. Csak ezután jön a szaturnuszi korszak, az öregség, az erdei magányos remete korszaka. Nehogy azt hidd, hogy ezt meg lehet úszni. Esetleg nem lesz tiéd a főtér, de lehet, hogy egy kolostor lesz rád bízva, az pont olyan vagyon, és éppen olyan felelősség: így bízzák az emberre a maradékot, a világ hagyatékát. Így van rám osztva ez a Hamvas-hagyaték is: elértem abba az életszakaszba, amikor megörököltem, mert Kemény Katalin remeteségbe vonult. A megörökölt világ – elég nehéz probléma ez.

Nagyon sajátos örökség. Akkor fogalmazhatok így: rádszakadt? Rengeteg anyag, elég csak végignézni itt a polcokon. És nemcsak fel kell dolgoznod, hanem a bizalmat is megkaptad.

- A távozni készülő Katalin ezt a végrendeletében megírta. Együtt dolgoztunk harminchat évig, így alkalmasnak talált a folytatásra. De ez is sok szálon fut: a munkának csak az egyik része az, hogy az ember piszmog a betűkkel. A másik része a kapcsolat tartás lenne, néhány fontos emberrel. Fontosemberek, idézőjelben: inkább az elkötelezett emberekre gondolok. Mindenki „kiválasztódik” egy munkára. Aki egy kicsit mitikusan akar fogalmazni, azt mondja, hogy Hamvas az egyik embert kiválasztotta erre, a másikat meg amarra, és erejéhez mérten még egy kicsit gondoskodott is róluk, ellátta őket idővel, figyelemmel, sőt anyagilag is. Így semmi nem sürget senkit, nincs hajsza és időpánik. Azt mondják, az időpánik maga a pokol. Aki azt mondja, nincs időm, azt a pokol örvénye magába rántotta. A fontos dolgokra mindig van idő, és főként mindig van idő arra, hogy éber légy, más nem számít. Az álomvilágban hisztéria van, pánik, határidő. A mi világunk, a nyugati civilizáció kisgyermekkortól kezdve időpánikba helyezi az embereket: határidő, vizsga, terminus, beadás, leadás... Hajszoljuk önmagunkat, hajszolunk másokat.

Ráadásul túlerőltetve.

- Erőn fölül. S ez meglátszik a munkán is. Lehet, hogy jó a teljesítmény, a gép, a terv, a mű, de az aurája nem sugároz örömet, nyugalmat, derűt. A rideg pontosságot csak az ember ismeri. Csak úgy árad belőle a neurózis, a depresszió, a pánik: állandó nyomás alatt élünk. Állandó nekifeszülés a másodpercekért.

Tavaly tavasszal, a szentendrei Hamvas-fórum találkozóján együtt néztük meg azt adokumentumfilmet, amelyet Lázár Ervin Járkáló És Farkas Jenő 10 évvel ezelőtt készítettek: egyszerre láttunk téged közöttünk, és a képernyőn - 10 év különbséggel. Tíz évvel azelőtti énedhez képest nyugodtabbnak, teltebb embernek tűntél– csak az ing volt azonos rajtad.

Ami voltam vagyok, de ami lettem, nem voltam mindig – mondja Hamvas az Unikornisban. Vannak képességek, amelyek mint a rügyből a levél, ki tudnak bontakozni. Fizikailag nem lehet nem megöregedni, miközben az ember lélekben ugyanott tart, mint hároméves korában. A gyermeki lényét mindenki őrzi, de ahhoz, hogy ezt a szellemi érzékenységet élni is tudja, éles szemű, jó vezetők kellenek. Mindent azoknak köszönhetünk, akik a fásultságot letépik rólunk!

Neked tehát voltak, vagy vannak ilyen mestereid?.

- Vannak. Legfőképpen Hamvas, de ő csak az utolsó láncszem. De ott van Hérakleitosz, akit az előbb idéztem: nála frissebb szemű ébresztő nincs. Vagy Csuang-Ce. Közhely, hogy az ember fizikai családja a földi alapot adja, de sokkal fontosabb a szellemi család, amibe másodszor születik bele. Van egy vérszerinti apád és mamád, aki testi létedben elindított, és – ideális esetben ‑ valameddig a szellemi utadon is elkísért, támogatott. Fontosabb azonban a második születésed. Ott már Platón a nagybácsikád, az unokatestvéred pedig vagy Lao-Ce, vagy Böhme – és ez az eredeti család. Ki a szellemi édesapád? A vérségi vonalnál melyik a mélyebb, fontosabb családi köteléked?

Ez így nagyon radikális.

- Erről beszélt Jézus. Amikor üzenték neki, hogy kint az édesanyja, a testvérei várják, így szólt: Ki az én anyám? Kik a testvéreim? Egyszerűen félresöpörte a fizikai kötelékeit.

Nem is lehet ezt konvencionális tudattal megérteni.

- Nem.

Jézus szuperbuddhista, és amit mond szuperhagyomány – csak nem vesszük észre. Azt hittük, köré kell építeni egy szakrális mitológiát, nehogy még egyszer, nekünk is keresztre kelljen feszítenünk őt. Kivétellé tettük és ezáltal megtagadtuk. Előbb úgy, hogy Jézus ott, egyszer, Galileában testet öltött, elvégezte a megváltást, és helyreállította a kibillent világ egyensúlyát – ezzel árultuk el őt először. Másodszor azzal, hogy őt tőlünk eltérő, különleges lényként kezeltük, aki az Atya egyszülött fia. Pedig Jézus nem győzte eleget ismételni, hogy ti és én egyek vagyunk. Egy percig sem engedte meg azt a kettőséget, hogy őmás lenne, mint mi. Éppen, hogy cseppet sem vagyok más – hanem az Atya, én és ti egyek vagyunk, és ezt háromszögszerűen körbe zárta. Az éberek világa egy és ugyanaz, ahogy az előbb idézett Hérakleitosz megfogalmazta.

Hamvas sokat ír a hagyományokról. A te életedben hogyan jelenik meg a hagyomány mint realizációs lehetőség? Hamvas számára az írás jelentette a módszert, úgy tűnik, és ő nem gyakorolt például zazent vagy ilyesmit – neked mi a módszered?

- A legtöbb ismerősöm számára a hagyomány csak studiomot jelent, a szentkönyvek és a kommentárok olvasgatását, legfeljebb elmélkedést. Pedig a szentkönyvek mindegyike a realizációs utak valamelyikét ajánlja: kontemplációt, meditációt, belső elcsendesülést. Meditáció valamelyik formája kihagyhatatlan. Jóga, zen, vipasszana, kontempláció. De nem árt tudni, hogy az embernek azért kell meditálnia, hogy egyszer majd ne meditáljon többet. Pontosabban, hogy ne kellejen követnie már semmilyen meditációs technikát. Azért kell leülnöd, hogy egyszer majd ne kelljen leülnöd többet. Paradox helyzet – de a meditációs technikák valamelyikét nem lehet megspórolni.

A legtöbben mégis megspórolják.

- A legtöbben azt mondják: egyetértünk. Mégsem teszik. Vagy a meditációt agytornának, koncentrációs gyakorlatnak gondolják. Az, aki bejárta az utat ugyanoda érkezik, mint ahol az van, aki el sem indult. Csakhogy az a két ember nem ugyanaz a két ember. Az egyik hazatalált, a másik ezt csak a túlvilágon reméli. Ez az út önmagadtól önmagad felé vezet. Ez az az út, amelynek kezdetét a szilaj ökör a megfékezése jelenti. Elkapni, megragadni a gyeplőt, és keményen hazavezetni – ismered talán a tíz ökörképet a zenhagyományban. Ezt az utat nem lehet stúdiumokkal, gondolkodással helyettesíteni. Aki nem indul el ezen az úton, az a bozótban tévelyeg, mint az ökör, amelyiket még nem kutatta föl a pásztora.

Tehát te rendszeresen gyakorolod a meditációt.

- Folyamatosan meditálok, de mondom: a meditációnak van olyan formája, amelyik már nem feltétlenül kötődik rítushoz vagy ülőgyakorlatokhoz. Ezt elég gyorsan sokan elérni vélik, de aztán mégsem tudnak kitartani mellette. Talán hallottad már a zen-mondást: miután megvilágosodtam, még húsz évig kellett gyakorolnom, hogy megvilágosodjam. Ez nagyon igaz. Mert a megvilágosodás csupán ígéret a hazaérkezésre. De nincs még otthon az ökör. Az ökör hazavezetése a nagy munka. Gondold el a fokozatokat. Az első képen a pásztor még csak nem is sejti, hogy hol van az ökre, csak a nyomait látja, s ezek a nyomok jelentik azokat a szellemi vezetőket, akiket mi, ifjú korunkban keresünk. A szellemi vezetők pedig el fognak vezetni arra a pontra, ahol rátalálsz a problémára, az ökörre. Ettől kezdve magadra maradsz. A heroikus munka csak ezután kezdődik. Ki kell hozni a lápból, az iszapból – ez iszonyú nehéz, elbánni vele, a szeszélyeivel, a vágyaival. Én ezt szeretem, ezt nem szeretem, ez jó nekem, ez nem jó… Mindenki vélekedik és válogat, elfogad és elutasít. Ebben élünk – és a különlegesség varázslatában, káprázatában. Mindenki rendkívüli egyéniséggé akar válni. Ezt az ökröt kell úgy hazavinni, hogy az eredeti helyére visszakerüljön. Ahogy a mesterek mondják, később már akkor is meditálsz, amikor a buszmegállóban állsz, akkor is, ha fát vágsz, akkor is, ha a vécén ülsz. A fizikai munka egyáltalán nem zárja ki a meditációt. Egyetlen zen-mesternek sem kell leülnie többet meditálni: irgalomból ül le, a többiekért. Buddhának sem kellett leülnie – de tanítania kellett, sok-sok évtizedig. Mint mondta: vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik, ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Tehát fáradhatatlanul tanított.

Azt akarom mondani ezekkel a fokozatokkal, hogy ha le is ülök, szinte passzióból teszem, mert jópofa dolog, jólesik kikapcsolni, ott tisztultabb is, rendezettebb a légkör, de nem kell leülnöm, elég régen tudom már, hogy nincs különösebb jelentősége, ha valaki mereven ül napi tizennégy órát, például.

Voltak ilyen időszakok?

- Voltak, sok évig. A kilencvenes években volt egy ilyen nagyon kemény szakasz, hat év. Szessinek, rohatszuk, meg jártam Willigis Jagerhez, voltam Japánban is, nagyon kemény, katonás fegyelmű kolostorban. Persze az is tele volt rituális trükkökkel. Harada Roshi, a japán kolostor apátja rájött, hogy ha nem dolgozza meg a kolostorban időző amerikai fickókat, ha látja el őket reggeli négytől este tízig programokkal, akkor azok csak a lányokat hajkurásszák, vagy borozgatnak. Ezért aztán kidolgozott egy nagyon kemény napirendet.

Fél négykor kelés, négyre be a templomba szútrákat recitálni, öttől hétig személyes beszélgetés a mesterrel, aztán reggeli, majd kemény meditációs munka (samu). Délben ebéd, egy óra pihenés, többnyire alvás – ilyenkor mindenki, ahol van, eldől, annyira fáradt. Aztán folytatódik ugyanígy, este kilencig. Ülni mozdulatlanul, egy pontra koncentrálni, ez a világ legnehezebb dolga. Fát vágni vagy követ törni könnyebb.

Meg a legőrültebb is.

- Igen. Ahogy a kívülállóktól oly sokszor hallottam: nemhogy segítenének a betegeken, a rászorulókon, vagy pénzt keresnének a családjuknak, tétlenkednek. A belül lévők viszont tudják, hogy ebben a nagy semmit tevésben a világ tényleg gyógyul. Aki kívülről nézi, soha sem fogja megérteni. Azáltal, hogy adharma benned rendeződik és kristályosodni kezd, párhuzamosan a világ is rendeződni kezd. Nem azért ülsz le, hogy bárkin is segíts, de azon a valakin, aki rászorul, mégis segíteni fogsz. Nem azért kell meditálni, hogy megmentsük az elöregedett civilizációt vagy a beteg Földet. Leülni, (járkálni, dolgozni, szeretni, aludni, töprengeni, bort inni, veszekedni) csakis azért kell, hogy felébredj. Az éberséget viszont nem olyasvalami, amit ki lehetne ülni. Nincs garancia rá, hogy valaki sok meditációval elérhetné. A meditáció mindössze arra való, hogy a felébredéshez vezető út akadályait elhárítsa – ez történik ülés közben. Az érzéki benyomásokat, a gondolatokat, minden egyéni megragadottságot megpróbál elengedni, kizárni. Ha látomásai vannak, azokat, ha fantáziaképei, azokat, mindent elengedni. Kitakarítani, kipucolni tabula rasát teremteni. És, akkor még mindig nem világosodik meg. Ez bizony nagy gond.

Az első rohatszukon mindig ez volt a szomorú tapasztalatom. Elkezdtük hétfőn, és a közepén, szerdán este úgy álltam fel, hogy na, ezt a napot is megette a fene, ma sem világosodtam meg. S ezt mindennap ki kellett újra és újra mondanom. Ma sem világosodtam megMa sem. Elég sok időbe tellett, míg megértettem, hogy a stréberség itt semmit sem számít, és ezt nem lehet kierőszakolni. Ha nem történik meg, hát nem történik meg. Nincs lényegtelenebb dolog, mint a megvilágosodás.

Leülni nagyon fontos. A leülés a világ rendjének a helyreállítása. Ha valaki reggel leül, azzal egész napra tartást kap. A legtöbb ember este szeret meditálni, és ez érthető, hiszen reggel a gyerek üvölt, sor áll a fürdőszoba előtt, rohanni kell a munkába. Pedig reggel a legjobb leülni, korán, felkelés után, ez ad igazi energiát, ami egész napra elég.

Ehhez képest az emberek többsége reggel azzal kezdi a napot, hogy bekapcsolja pl. a tévét vagy az internetet, bármit.

- Igen, én is bekapcsolom a rádiót, és szinte minden reggel bekapcsolom a kávéfőzőt.

A rádió, az kevésbé agresszív: az csak hang.

- Ó, már megtanultuk, hogy a tévét is félszemmel nézzük. Közben mosakodás, kapkodás, ruha, uzsonna. – És az egész világon, mindenütt ugyanazt kapjuk, Budapesten, Pekingben, Marosvásárhelyen, Kongóban.

S mi a helyzet az internettel? Tavaly, mikor a hamvasbela.org kapcsán a tévében voltál, említetted, hogy az internetről lejönni olyan volt, mint a cigarettáról leszokni.

- Van egy függőség. Az internet a mája tipikus szupermegjelenése, egy sajátosan középtelen rendszer. Mi a mája? Háló. Különböző szövetek sűrű egymásba-olvadása. Azt jelenti, hogy vakon szövöd magad a végtelenségig, hálóba, és hamis centrumok alakulnak ki itt-ott benne – ezek a szerverek. Az internet egy olyan végtelen szövet, aminek nincsen közepe – tipikus mája. Se eleje, se vége, és nem találod az atmant benne. Az mindig túl van rajta: az atman nem sző semmit.

De kétségtelen, hogy van egy szófia-állapot is itt… Szófia, az istenbe szellemülő, az a maja, aki fölismeri, valamilyen módon ráébred önmagára, és a megváltásba áll be, és a megváltásnak a folyamatában, ahogy azt szolgálja erejével magából az istent – ezzel magát váltja meg. Az internetnek van egy ilyen sansza. Arra, hogy magát váltja meg, azáltal, hogy áldozatba helyezi magát. De ezt nagyon jól kell érteni. Akkor nincs benne áldozat, amikor láncfűrésszel vagdossák egymást darabokra a gyerekek a játékban – amikor benne vagy ebben a kápráztató állapotban. Tehát az internet valami igazabb állapot felé terelhet.

Het.

- Het. Ez a szófia-állapota az internetnek. Szófia az a mája-lény, aki felismerte az Atyát, és felajánlja neki az életét. Az atyába szerelmes asszony, aki odaadja neki az egész életét. Ez a házassági modell a hinduknál is kialakult: meghal a férfi, és a nő önként megy a máglyára, nincs több dolga a világban. Ezt az asszonyt, ha az internet meg tudja fogni, jeleníteni, akkor eljuthat egy ilyen szófia-állapotba. És, ezt tapasztaljuk is, mert igazi kapcsolódásra nincs már más módunk – és, így, egy ilyen fizikai úton kapcsolódunk.

Kezdetben nem kellett kommunikálni, szavakkal, hanem egy olyan szavakon túli térben volt az ember, ahol átment a tudás. A mester és tanítvány között ma is így megy át. Nem kell megbeszélniük, hanem átmegy. Veszi, érzi. Amikor ez elsápadt, akkor kezdődött a tanítás. Akkor le kellett ülni, mint az Upanisádokban, (Upanisádok azt jelenti: odaülni mellé), és a fülébe súgni, mert már nem értette a direkt átadást. Aztán a szó is elsápadt, mert hülyeségeket kezdtünk el beszélni – két ember találkozik, és megbeszéljük, hogy milyen idő volt, igen, kicsit hűvös van, holnap esni fog a hó, stb. – ezért kár kinyitni a száját egy embernek. A nyugati civilizáció így beszélget. Annyira rejtőzködünk, hogy nem lehet csak lényegtelen dolgokban tartózkodni.

Amikor meg elsápadt a szó, akkor le kellett írni. Ez a Buddha kora, a szútrák kora, az Upanisádok, a Védák kora. Hérakleitosz kora. Rögzíteni kell, mert különben nem marad meg. Mert szóban már nem jön át. Ez is lejárt, és elkezdődött az elektronikus korszak. Szilícium, memória, mágnesesség, bináris kódrendszer. A számítógép alapmechanizmusa is (a bináris számrendszer: van információ – nincsinformáció) a mája tipikus megjelenési formája. Igen-nem, yin és yang, és ezeknek az egymásba való forgása – ez a káprázat. Gondold meg: van töltöttség egy cellában, vagy nincs, és ehhez képest látod te azt, hogy a Fujijamán felhők úsznak a monitoron – na ez a káprázat.

Izgalmas volt az imént leülni: pont a zendo középen ültem, s a jobb oldali ablakban egy rigó énekelt, a másikban egy quad zúgott - én meg középen a kettő között. Tipikus helyzet.

- A quad nagyon agresszív. A rigó is vérengző állat – de sokkal kevésbé agresszív, éneke pedig beleilleszkedik, belesimul a világszövetbe, a természetbe.

Minden lehet jó eszköz, ha az ember uralni tudja. Vagyis nem a technikával van a baj, hanem hogy nem tudjuk azt uralni. Én is használok időnként fűnyírót. A technikát uralni annyit tesz, mint azt az áldozati rendbe beállítani. Internetet, autót, quadot, telefont – mindent.

Az internet önmagában nem rossz vagy jó, hanem egy tipikus maja megnyilvánulás. A látszólagos információk özönlenek feléd, megállás nélkül. Egyetlen dolgot tud igazán az internet: szőni, szőni, szőni a hálót – ameddig csak lehet.

De, emberi hálózatokat is.

- S akkor megjelenik a második szintű internet, majd a harmadik, majd a negyedik – és teleszövi a világot. Az a baj, hogy igazi kommunikáció, az interneten is, nagyon ritkán zajlik.

A hamvasbela.org levelezőlistája is, ha be van állítva egy jó vonalra, ha az áldozati rendbe be van állítva, akkor az embereknek az egy út-lehetőség, legalábbis útjelzőket tud adni – így bizonyos értelme lehet a dolognak. Csak túl sok sallanggal adja ezeket az útjelzőket, és rabolja az időt. Egy mester-tanítványi relációban mindez százezerszer nagyobb energiával megy át. A chat-program pedig vagy a levelezőlista, az nagyon sok füsttel meg homállyal jár.

Gondold meg, Hamvas Béla vajon mihez kezdett volna az internettel? Chattelt volna talán? Valamilyen szinten biztosan belement volna. De az a módszer, hogy reggeltől estig ott ülök, este meg vérmes szemekkel bezuhanok az ágyba, egész nap a különböző szinteket kontrolláltam meg beavatkoztam, meg küldtem, fogadtam, beszéltem meg vélekedtem…

Mit üzennél a levelezőlistánk tagjainak?

- Légy lényeges. Légy célratörő. Fogalmazz szűkszavúan. Csak akkor írj levelet a listára, ha úgy érzed, hogy különben belehalnál, ha azt nem írod le. Légy koncentrált, mert nincs vesztegetni való időnk.

Ez egy nehéz feladat.

- Nehéz. S ha ezt megcsináljátok, ugyanazt a funkciót láthatná el, mint a könyv: az is betűkből, sorokból szőtt szövet. Olyan kifogásom lenne evvel is, mint a könyvvel. Itt is a könyveimnek a négy-ötödét ki lehetne dobni, soha többet nem fogom őket kézbevenni. Lom. Voltak idők, amikor a könyvekbe kellett beletenni a szellemi energiákat – és nem a netbe.

Danyi Zoli, Délvidékről úgy került veled kapcsolatba (és vált később a Medio-nál munkatársaddá), hogy egy Hamvas-kiadvány szerkesztése alkalmából megkeresett téged, és interjút kért. Hasonló módon kerültünk mi (Vivarte Alapítvány - Kolozsvár) is képbe, ahamvasbela.org kapcsán, Erdélyből. Az alaptörténet mintha ugyanaz lenne.

- Furcsamód a környező, külső országoknak (Szerbia, Románia) nagyabb az aktivitásuk mint a belsőMagyarországé. Nagyon vicces. Ez valamit jelent. Csak a magyarok nem fogják fel. Hogy milyen egészséges szellemi gyökereink vannak – és hol. Itt bent nagy baj van.

Amíg itt éltem, azt hittem velem van a baj. Próbáltam átvenni az itteni szemléletet, de nem sikerült. Szerencsére aztán feladtam, s hazamentem. Most már látom, hogy nem velem van a baj, vagy nem csak velem.

- Igen, az ember fiatalkorban nem tudja, hogy ő a hülye vagy a többiek. Aztán rájön, hogy lehet, nem is ő a hülye.

Hány nyelvet bírsz?

- A lengyellel kezdtem – sokat jártam Lengyelországba, stoppal. Élő nyelvek közül német, francia, angol. A teológián tanultam héberül, latinul, görögül. Egy keveset tanultam szanszkritül és kínaiul is.

Magyarországon, de főleg Budapesten, gyakran tartsz előadásokat, például a SzintézisSzabadegyetemen vagy a Hamvas Collegiumban. Kik a hallgatóid, mi érdekli őket, mi a motivációjuk?

- Nagyon vegyes társaság, életkorban is, foglalkozásban is, tudatszintben is. Amikor az ember az első lépéseket teszi, vagyis amikor a spirituális érzékenység benne kialakul, tele van lila okkultizmussal. Azezoterizmus egy nagyon lejáratott fogalom – mindenféle zagyva moslék belekeverődött. Az ezotéria eredetileg nagyon tiszta dolog volt, és azt jelenti, hogy belül vanEzo aki érti, és exo aki nem. Azt tapasztalom, nagyon sok összetört ember keres valamiféle orientációt. A hallgatóság egyharmada férfi, a többi meg nő. Egy időben kicsit pejoratívan neveztem őket frusztrált háziasszonyoknak. De ez így nem helyes: olyan korban jönnek ezek a nők, amikor az első lendület megtörik. Megszülték a gyereket, unalmassá vált a házasságuk, a gyerek már kamasz, nem kell neki a mama háttere vagy közvetlen kapcsolata, és egy vákuumba került az anyaságával meg az életével. Fogódzót keres, és van benne valami pozitív érzékenység. Régebben kicsit negatívan mondtam, hogy megyek frusztrált háziasszonyoknak előadást tartani.

Olyan nők is megjelennek, akikről az ember nem is hinné: például manikűrösök, fodrászok. Úgy érzem magam, mintha Alexandriában lennék. Aranyszájú Szent János írja, hogy nem lehet már bemenni a fodrászhoz sem, mert mielőtt az embert megnyírnák, előbb meg kell beszélni a szentháromság titkát, a fodrász csak azután hajlandó hozzáfogni – Alexandriában ilyen világ volt akkor. S ma is ilyen világ van: bemegyek a fodrászhoz, és előbb meg kell beszélnünk valami ezoterikus dolgot, mielőtt lenyírna. Ettől persze nem mélyül a dolog, ez egy nagyon felületes spiritualitás, és nagyon kevesen jutnak túl ezen. Olyan, mint a nyelvtanulás: nagyon kevesen jutnak el a középfokig. De mindig akad egy-egy ember, akiről érzem, hogy ráhangolódott, s tudja, miről van szó, és kap valamit, tehát fontos neki.

Ha mindig akad valaki, akkor van értelme.

- Van, igen. Száz emberből öt érti – s 95 azt hiszi, hogy érti. Ott van a tölcséres-típus, például: azt várja, hogy töltögessék belé a tudást, mert nem akar meditálni, a kemény utat, amit neki végig kell járni, azt nem akarja.

Ilyen a mai ezotéria többsége: kiszolgálják ezt az igényt.

- Ilyen. Sokszor úgy is érzem, hogy ilyen okkult szolgáltatóipart végzek tulajdonképpen. Például elmesélem nekik, hogy milyen a zen-élet, és azzal megnyugodnak, mondván, hogy akkor most mártudják milyen.

A temperamentumod is olyan, hogy akár keményen vagy agresszíven rá is tudsz szólni az emberre. Akár egy előadáson is.

- Igen, előfordul. Például, volt nemrég egy béke-meditáció a Margit-szigeten, a Föld megmentéséért. Kétezer ember ült a fűben, mi meg a pulpituson. Ott volt egy zsidó rabbi, egy jezsuita szerzetes, egy buddhista tanító, meg én. Mindenki elmondta előttem a magáét, a buddhista Buddha útjáról beszélt, a rabbi Talmud-történetet mondott, a jezsuita Máriáról beszélt, a meditáció vezetője pedig a Föld végtelenül rossz állapotáról beszélt, amit mi a meditációnkkal tudjuk meggyógyítani, a pszi-mezőbe átvinni. Én meg elmondtam, hogy ezért egy percet nem szabad meditálni. A Földet nem kell megmenteni. Bajban van az Univerzum? Nem kell ettől félni: ez egy világfolyamat része, ha az egyik bolygó eltűnik, jön a másik.

Csakis azért szabad leülni, hogy te világos tudatra ébredj. Az gyógyítja a földet. De csak az. És, azért sem kell leülni, hogy a különféle vallások csapdáiban maradjunk… A zsidó felejtse el Mózest, Ábrahámot, Dávidot, a keresztény felejtse el Jézust, Máriát, a szeneteket, az apostolokat, a buddhista felejtse el Buddhát, Lin Csit, a Dalai Lámát. Azért meditálni nem szabad, hogy még jobban beleragadj ebbe a szövetbe. Neked mindent el kell tudnod engedni, hogy tabula rasa állapotba juss. Utólag azt hallottam vissza, hogy nagyon negatív voltam… Pedig én voltam az egyedüli pozitív.

Örök dilemma a Hamvast olvasók-sejtők között a kapcsolat Hamvas és Kemény Katalin között, Hamvas és Darabos Pál között, vagy Kemény Katalin és Darabos között. Meg a kapcsolat és a törés Darabos meg közted, a könyv (Egy életmű fiziognómiája) kapcsán is. A köztetek akkor kialakult helyzetet le tudnád írni, pl. archetipikusan?

- Archetipikusan nem. Kétségtelen, hogy Kemény Katalin megosztó személyiség volt. Nagyon kevés embert fogadott el. Darabost például nem fogadta el soha, őrá azt mondta, hogy durva az egészhez és érzéketlen. Engem éppen Katalin ajánlott be Daraboshoz, aki az Akadémiai  Könyvtárban dolgozott csoportvezetőként – onnan kezdve pedig Darabos a főnököm lett. Pokoli volt. Egy tipikus bürokratikus rossz főnök volt – s ezt neki is tudnia kellene, de ő nem akarja tudni. Aki be akarja hajtani a munkaidőt, betartani a munkafegyelmet – persze, ezt egy főnöknek mindig gyakorolnia kell valamilyen szinten, de nem volt minőségi ízlése-érzéke. Az emberekkel másként kell bánni. Ennek ellenére én elég jól berendezkedtem ott, és eljártam kétórákat ebédelni, de mégis állandóan szorongtam – pedig az nem egy szövőgyár volt.

Darabos szerette volna a Hamvas-kéziratokat feldolgozni – de Katalin azt mondta, hogy Darabos erre a feladatra alkalmatlan. Mert a szöveget csak a betű szerinti szinten tudta elfogadni. Mikor például Katalin egy kicsit változtatott a szövegen (mondjuk beírt egy névelőt), késremenő harcot kellett ezért vívnia Darabossal. Katalin mondta: mikor mentem Bélához, hogy ez a mondat nem stimmel, ő mindig azzal bíztatott, hogy javítsam ki. Sőt, igényelte is ezt a javítást, nem volt türelme átfésülni a szöveget. Nagyon gyorsan írt, aztán eldobta. Ez volt a Hamvas módszere. Neki eszköz volt az írás, nem cél. Egy jógagyakorlat-szerű meditációs eszköz.

Reggelenként mindig kiment a zöldbe, sétálni, vagy leült a partra, és lélegzett – légzőgyakorlatokat végzett. Spontánul.

Az ő igazi jógája azonban az írás volt. Túl gyors, száguldó gondolkodását így kicsit megfékezte. Ott kezdődik a probléma, amikor egy tisztának gondolt mondatot meg is kell fogalmazni, artikulálni. Hamvas kéziratai tele vannak rossz mondatokkal – Kemény Katalin pedig ezeket mindig kijavította, és engem is erre bíztatott, mondván: ne adjunk az ellenségnek ilyen olcsó támadási felületet, hogy kimaradt például egy állítmány… Azt oda be kell írni. Amióta nincs Katalin, ezt már nem nagyon csinálom, de ő például Az öt géniuszt is szépen kipucolta, ehetővé tette, és ez jót tett a szövegnek.

Darabos ebbe nem ment bele, ezért aztán Katalin azt javasolta, nekem, titokban, hogy beszéljük rá Darabost: ő inkább írjon egy monográfiát, a kéziratok helyett.

Így született a szóban forgó monográfia?

- Így született az a három kötet. De aztán visszahullott a fejére, mert olyasmit ír a Darabos, ami nem igaz. Hamvasból például strébert csinált, aki jó tanuló, eminens, aki mindig törekszik és fejlődik és meg akar felelni a tanárainak, az igazgatónak - ahogy Hamvas is írja, előre, fejlődni, cserkészet, kiskatekizmus, stb. Torz képet fest róla. Nem ilyen volt Hamvas.

Ha jól tudom, sokan követik ezt a képet, a mai napig.

- Ezt a könyvet tekintik forrásnak, sajnos. Katalin lesújtónak nevezte. Hamvas vagány volt és természetes. Meg huncut – nézd meg a gyárkéményes képét, hogy mosolyog rajta. Nem stréber. Ez volt a Katalin konfliktusa Darabossal.

Hamvas sem foglalkozott Darabossal soha, és nem is vette őt komolyan.

Archetipikus alatt arra gondoltam, amikor egyszercsak felbukkan egy új tanítvány, és ő kapja meg a mestertől az örökséget, nem a fő-tanítvány.  Te csak fél évig ismerted Hamvast – Darabos viszont már régebbről.

- Az időnek ebben az esetben nincs jelentősége. A házmestere 35 éven át ismerte Hamvast, és nem jött ki belőle semmi.

Nem az időnek akarok jelentőséget tulajdonítani ezzel, hanem az ő sértődöttségét vagy megbántódottságát próbálom értelmezni. Hiszen én legfeljebb elképzelni tudom milyen volt akkor, ott, nektek.

- Egy biztos: Hamvas Darabos Pált nem tekintette tanítványának.

Mondhatod, hogy téged viszont igen?

- Későn kapcsolódtam be, de baromi intenzíven.

(megjelent az Irodalmi Jelen 2008. márciusi számában)

 

További olvasmányok:

A szamszára folyamában - interjú Dúl Antallal

 

Dúl Antal: 2012 - A hatodik nap órája

Dúl Antal: Éthosz anthropo daimon

Dúl Antal: Sors és szó

„Látni. A dolog magától értelmeződik.” Karnevál

Enyhe tél,kisebb ózonlyuk

Enyhe télen kevesebbet fűtünk, csökkenhet az ózonlyuk mérete!

Tehát, örüljünk, ha enyhe telünk van!

Unom azokat, a spirituális embereket,

akiknek az a problémájuk, hogyan menjenek el két hétre síelni.

Hol a puritánság, az egyszerűség?

 

Sok gyermek fázik, éhezik, mert a fűtésre ,megy el a rezsi.

Ha a belső központunk szerint élünk, kerüljük a végleteket,

csökkenthetjük az anomáliák számát.

 

Sokan érvelnek, hogy nem fagynak ki a földből a férgek,

de a szárazság kiégette őket!

Tavasszal újra indul az élet!

 

Az emberiség kollektív tudata befolyásolja az időt.Ezt láthatjuk a választások tavaszi hidegében

és az EU-ban megfagy a levegő, amikor elzárják a gázt,

vagy nyáron anomália alakult ki Oszlóval szinkronicitásban!

 

Nem lenne ez a szárazság, ha az EU. asszimiláció és beilleszkedés nem feszítené meg a kollektív tudatot.

Szabályoznak és közben nem veszik észre, hogy a gyermekek természetét hormonokkal nyomják el.

Közben vizeinkből ,ivóvizeinkből már nem tudjuk kiszűrni a hormonokat!

A szmogriadókkal leállítják az áramlást, közben pénzügyi lufik ürítik ki a bankautomatákat.

 

Nagy energiákban a legkisebb hiba is naggyá nő!

Sokat kell tennünk együtt és külön-külön is, hogy a régi rosszon változtassunk,

az" Ember" uralja a külső erőket.

Yoko Ono:A wesleyánusoknak

Amikor a hegedűs játszik, mi az, ami mellékes: a kézmozgás vagy a vonó keltette hang?
Próbáld csak a kezedet mozgatni.
A zeném fizikai csendet igényel, mert azt igényli, hogy önmagunkra koncentráljunk, és ehhez belső csendre van szükség, a belső csend pedig külső csendet eredményezhet.
Zenémet nem annyira zenének, mint inkább egyfajta gyakorlatnak (gjonak) tekintem.
Számomra egy hang létezik csak, a tudat hangja. A munkáim arra szolgálnak csupán, hogy zenét keltsek az emberek tudatában.
A tudat-időt nem lehet stopperrel vagy metronómmal szabályozni. A tudatvilágban a dolgok szétterülnek és túlnyúlnak az időn.
Van egy szél, amelyik sohasem csendesedik el.

*****************

A festményeim, amelyek kivétel nélkül festményutasítások (és arra szolgálnak, hogy mások valósítsák meg őket), a kollázs és az assemblage (1915), valamint a happening (1955) után tűntek fel a művészet világában. A fentebbi három szó bármelyike – vagy akár egy új szó – éppúgy alkalmas lenne a leírásukra, mint az a szó, hogy „festmény”. Azért maradtam a jó öreg „festménynél”, mert a „falra akasztható kép” ugrik be róla, és ezt szépnek és mulatságosnak tartom.
A festményutasításaimnak a fő célja „fejben megalkotandó kép” létrehozása. A fejünkben például olyan egyenes is létezhet, amely nem része egy görbének. Egy vonal egyszerre lehet egyenes, görbe stb. Egy pont egyidejűleg vagy tetszés szerinti kombinációkban lehet 1, 2, 3, 4, 5, 6 dimenziós tárgy. A molekulák mozgása egyszerre lehet folyamatos és szakaszos. És elgondolhatjuk őket színnel vagy szín nélkül. Bármit össze tudunk kombinálni bármivel, s mindenből azt hagyunk el, amit akarunk. Egy naplemente napokig tarthat. Az összes felhőt lelegelhetjük az égről. Telefonon keresztül közös assemblage-t készíthetünk valakivel, aki az Északi-sarkon tartózkodik – mintha csak fejben sakkoznánk. Festészeti módszerem a II. világháború idejéből ered, amikor a bátyámmal nem volt mit ennünk, és különféle menüket javasolgattunk egymásnak.
Két embernek lehetnek közös álmai, de egy széket csak külön-külön láthatnak.

*****************

Azt hiszem, lehetséges, hogy egy széket annak lássunk, ami. De ha elégetjük a széket, hirtelen rájövünk, hogy a tudatunkban lévő képe nem égett el és nem foszlott semmivé. A konstrukciók világa tűnik a legmegfoghatóbbnak, és ezért a legvéglegesebbnek. De ebbe nem tudtam belenyugodni. Gondolkozni kezdtem, hogy tényleg így vane.
Nem úgy vane inkább, hogy a konstrukció olyan, mint a mag: valaminek a kezdete? Nem egy nagyobb egész részee csak, mint az elefánt farka? Nem olyasmie, ami éppen most van kibontakozóban – a szerkezete még nem végleges – sohasem válik véglegessé… olyan, mint egy befejezetlen székesegyház, amelynek az égbolt a mennyezete. Ezt illusztrálják a következő munkák:
Egy műanyagból készült Venus, amelynek a hiányzó fejét nekünk kell elképzelni.
Egy papírlabda és egy márványkönyv, azaz csak majdnem, mert a végső változat a kettő egysége, ami csak a fejünkben valósulhat meg.
Egy (valóban létező) márványgömb, amely, miközben a szoba túlsó végéig nő, fokozatosan hegyes kúppá alakul át a fejünkben.
Egy kert, amelyet hó helyett vastag márvány borít – de a márvány olyan, mint a hó, amire csak akkor jövünk rá, amikor felszedjük a márványburkolatot.
Ezer tű: képzeljük el, amint egy egyenes cérnaszálat fűzünk át rajtuk.

*****************

Kólaautomaták helyett égautomatákat szeretnék minden utcasarkon látni. Több égre van szükségünk, mint kólára.

*****************

Hajdanán az emberek a tánc segítségével kommunikáltak Istennel és azzal, ami az emberben isteni. Mikor vált a tánc kikent-kifent táncosok harsány fényekkel megvilágított magamutogatásává? Sötétben nem lehet kommunikálni?
Ha szokásává válik az embereknek, hogy hivatalba menet bukfencet hányjanak az utcán, lehúzzák a nadrágjukat, mielőtt verekedni kezdenének, boldog-boldogtalannal kezet rázzanak, amikor csak kedvet éreznek rá, ha virágot vagy ruhadarabokat ajándékoznak egymásnak az utcán, a földalattin, a liftben és a mosdóban, és ha a politikusok tárgyalás előtt egy teaház ajtaján haladnak keresztül (mely olyan alacsony, hogy mélyen meg kell hajolniuk), s egy álló napig a szökőkút vizének játékát szemlélik a legközelebbi parkban, a világ ügymenete lelassul kissé, de békében élhetünk.
Számomra ez a tánc.

***********

Ami a többi művészeti ágat illeti, minden munkámnak, hogy úgy mondjam, némi „esemény-beütése” van. Gyakran megkérdezik, miért hívok bizonyos munkákat eseménynek, másokat pedig nem. És hogy miért nem nevezem az eseményeimet happeningeknek.
Az én felfogásomban az esemény nem összművészet, mint a happening, hanem a különféle érzéki észleletektől való megszabadulás. Nem arra irányul, hogy „jöjjünk össze!”, hanem arra, hogy önmagunkkal foglalkozzunk. A happeniggel szemben szövegkönyve sincs, bár valami azért elindítja a mozgást – a legközelebbi szó talán az „óhaj” vagy a „remény” lehetne.
Múlt héten egy kis vacsorapartin hirtelen rájöttünk, hogy költő barátunk, akit valamennyien nagyra tartunk, színvak. Barbara Moore a következő megjegyzést tette: „Ez a kulcsa a művészetének. A szín a tekintet útjában áll, s ezért nem látjuk rendszerint a dolgokat.” Mi marad, miután megtisztítottuk tudatunkat a kép, hang- és mozgásérzetektől? Marad valami egyáltalán? Csodálnám, ha maradna. És az eseményeim jórészt csodálkozással telnek.
A kiotói Nanzenji-templomok perjele volt szíves megengedni, hogy igénybe vegyem az egyik templomot és a kerteket az eseményeimhez. Ennek a bizonyos templomnak gazdag múltja van, és hallatlan megtiszteltetés ilyen engedélyt kapni a perjeltől – különösen egy nőnek. Az esemény estétől hajnalig tartott. Mintegy ötvenen jöttek el, mindannyian tudták, hogy hajnalig fog tartani a dolog. Az volt a feladat, hogy nézzék az eget, és „érintsék meg”. Voltak, akik békésen átaludták az éjszakát. Néhányan a kertben üldögéltek, mások a széles folyosón, amely olyan, mint egy veranda. Gyönyörű, teliholdas éjszaka volt, a hold olyan fényesen ragyogott, hogy a hegyek és a fák, amelyek máskor feketének látszanak a holdfényben, most zöldben tündököltek. Egyesek holdfürdőzésről és holdbarnítottságról beszéltek. Meghallottam, hogy ketten az élettörténetüket mesélik suttogva egymásnak. Egyszer csak odalépett hozzám valaki, és izgatott hangon megkérdezte, hogy jól érzeme magam. Mulatságosnak találtam a kérdését, mert semmi okom sem volt rá, hogy ne legyek jól ezen a meleg és békés júniusi éjszakán. Talán érezte, hogy valami olyasmi játszódik le benne, amivel még nem tud megbirkózni, s csak azt a kiutat találta, hogy odajön hozzám, és megkérdezi, hogy vagyok. Kicsit nyugtalanított, hogy valaki esetleg a holdfénytől részegen lyukat éget cigarettájával a nemzeti kincsnek számító padlóba vagy tatamiba, hiszen zömmel modern felfogású japán fiatalok voltak jelen, néhány francia és amerikai társaságában. De nem történt semmi baj. Amikor fújdogálni kezdett a hajnali szellő, az alvókat halkan felébresztették a barátaik, és hármas csoportokban megfürödtünk a kifejezetten a mi számunkra előkészített fürdőben. A templomi fürdőnek vastag kőfalai vannak, és nagyon meleg. Fürdés után miszólevest és onigirit (rizsszendvicset) ettünk. Anélkül, hogy szólnom kellett volna, a résztvevők csendben kivonultak a szobából, és felmosták a folyosót távozás előtt. Többségüket nem ismertem, szinte valamennyien kiotóiak voltak, és nem mutatkoztak be. Vajon kifélék-mifélék lehettek?
Egy másik alkalommal – szintén Kiotóban, de még a nanzenji esemény előtt – a Jamaicsi-teremben adtam koncertet. Az volt a címe, hogy „Sztriptíz-show” (mert lecsupaszította a tudatot). Másnap összetalálkoztam a perjellel, aki kissé elégedetlennek látszott.
– Ott voltam a koncertjén – mondta.
– Köszönöm. És tetszett?
– Tulajdonképpen mit keresett az a három szék a színpadon, és mire utalt a „hármas sztriptíz” elnevezés?
– Szék, kő vagy asszony – ugyanaz a dolog, tisztelendő uram.
– És hol itt a zene?
– A zene a tudatban van, tisztelendő uram.
– De hát azzal is ugyanez a helyzet, amit mi csinálunk, maga viszont avantgárd zeneszerző, ha jól tudom.
– Ezt a címet mások ragasztották rám kényelmességből.
– Például Tosiro Majuzumi is olyan zenéket szerez, mint maga?
– Csak a saját nevemben beszélhetek.
– Sok követője van?
– Nem, de tudok két férfiról, aki érti, mit csinálok. És ez hálával tölt el.
A szerzetes perjel létére nagyon fiatal volt, talán nálam is fiatalabb. Vajon mit csinál manapság?
Egy másik, számomra emlékezetes eseményre, amely a „Repülés” címet viselte, a tokiói Naiqua Galériában került sor. Felhívást tettem közzé, hogy minden érdeklődő próbáljon majd meg a maga módján repülni. Én távol maradtam.

***

Sokat beszélnek a happeningről. Azt mondják, a művészet ebbe az irányba halad, a happening minden művészeti ágat magába fog olvasztani. Én azonban nem hiszek a kollektív művészetben, sem pedig abban, hogy valami csak egy irányba fejlődhet. Számomra rokonszenvesebb a régebbi képzet, hogy amint sokféle virág, úgy sokféle művészet van – és a happening egy közülük. Ami azt illeti, több művészeti ág is létezhetne: a „szaglás”, a „súly”, az „ízlés”, a „sírás”, a „düh” (valami dühverseny-félére gondolok) és így tovább. Erre azt mondhatják, hogy a tapasztalatok nem különülnek el egymástól, a dolgok mindig együttesen hatnak, épp ezért jött létre a happening, amely valamennyi érzéki észleletet egyesíti magában. Igen, de ha ez a helyzet, akkor még indokoltabb, és még nagyobb kihívás, hogy olyan érzéki élményhez juttassuk az embereket, amely minden más érzéki élménytől el van szigetelve – a mindennapi életben meglehetősen ritka az ilyesmi. A művészet nem pusztán az élet másolata. Beleolvasztani a művészetet az életbe, vagy az életet másolni: ez két különböző dolog.
De a többféle művészeti ág képzetéhez való visszatérés nem azt jelenti, hogy a zeneszerzők például csak hangokat használhatnának. Ilyen instrukciókat is adhatunk: tíz napig bámuld a tüzet – a látomás az emberek tudatában keletkezik.

*

A tudat mindenütt jelenvaló, az életben nincsenek elszigetelt események, és a történelem sosem zárul le. Az életnek és a tudatnak a komplexitás a természetes állapota. Amit a művészet ajánlani képes (képese egyáltalán ajánlani valamit? szerintem igen), az a komplexitás hiánya, a vákuum, amelyben a tudati feszültségek teljesen feloldódhatnak. Amikor visszatérsz az élet sűrűjébe, az élet már nem ugyanaz lesz, mint ami volt. Vagy ugyanaz lesz. Vagy nem is térsz többé vissza. Ez már a te dolgod.
A szellemi gazdagságtól ugyanúgy tartanunk kellene, mint az anyagi gazdagságtól. Nem megmondta Krisztus, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint John Cage-nek bejutnia a mennyek országába?[1] Azt hiszem, jó, ha az ember le tud mondani arról, amije van, a szellemi javairól éppúgy, mint az anyagi javairól, mert ezek csak összezavarják az elméjét. Jó dolog hangokban, gondolatokban és hitekben szegény környezetet teremteni. Jobb kicsinek maradni, mint a rizsszem, mint felfuvalkodottá válni. Légy olyan jelentéktelen, mint a papiros. Keveset láss, keveset hallj és keveset gondolkozz.

A test bódhi-fa, tükör a lelke,
csiszold szüntelen, nehogy por lepje. – Sen-hsziu
Bódhi-fa nincsen, lélek nem tükör.
Ha semmi sincsen, honnan lenne por?

Láma Thubten Jesse:Belső tűz, közönséges tűz

"A valódi belső tűz koncentráción keresztül jön létre, melyben megolvad a kundalini,a központi csatornában és ez gyönyört eredményez.

Ezt a gyönyört a nem-kettősség megértésére használjuk.

Az egyesített gyönyör és a nem-kettős bölcsesség elpusztítja az ego-harcokat és fabrikációkat.

A mi tüzelőanyagunk nem a szén a fa vagy az olaj, hanem a rengeteg ego-szemét, és fabrikáció.

A belső tűz legfőbb célja, hogy elégesse a téveszméinket, fabrikációinkat

és hogy teret adjon a fabrikáció mentes, spontán született, nagyszerű,

gyönyörteljes bölcsesség kifejlődésének.

 

A nemépítő jellegű energiáink mind elégnek a belső tűz tüzében.,

kizárólag a hasznos energiáink maradnak meg.

A meditációk hatására a mellékcsatornáink szemétből

hatalmas mennyiségű energia oldódik és szívódik fel a központi csatornánkba.

Ahogy ezek a negatív energiák belépnek a központi csatornádba,

áttranszformálódnak és tökéletesednek, így már nem tudnak ártani neked.

 

 

Dzse Conkapa azt mondja:

Az igazi belső tűz nagyon finoman fejlődik ki:,

A tűz nagyon pici, nagyon finom és mélyen a testben kezdi fejlődését.

Ám ez a tűz súlyos is.

A tűz minőségek leírására használt tibeti szó – melynek szó szerinti fordítás súlyos- itt nem közönséges értelemben vett súlyosat jelent.

A tűznek inkább gyengédnek kell lennie, lassan , fokozatosan és hosszan kell fejlődnie.

A belső tűznek rendelkeznie kell a föld erejével, a tűz forróságával, a víz finomságával és simaságával, és a szél lágy mozgékonyságával.

 

A belső tűz meditációnak nem csak, hogy a tüzet kell produkálnia,

de ezt a tüzet még megfelelő helyen is kell, hogy gerjessze.

Ahogy már említettem, az igazi belső tűznek mélyen a testben kell kifejlődnie,

és ez akkor történik így, hogyha a rövid a mag szótagot

a gerinchez egy kissé közelebb kell vizualizálnod.

A gyönyör ennek következtében szintén a test belsejében fog keletkezni.

A hús és a bőr között létrejövő irtózatos tűz a közönséges belső tűz,

ám mi nem ezt szeretnénk fejleszteni.

Ez a fajta tűz nem túl hasznos.

A bőr érintésre fájdalmas és égető is lehet.

Én is megtapasztaltam ezt sok évvel ezelőtt, mikor el kezdtem a belső tűz gyakorlását.

Ha csak pár percre mentem ki így a napra, máris elviselhetetlen fájdalmas volt.

Olyan volt mintha forró vízben, vagy tűzben állnék.

A közönséges belső tűz mulandó és bizonytalan."

Őshagyomány 500.:AZ ÉLETPRÓBA

A megváltás tudata könnyűvé tesz. Nem szabaddá. A kínált megváltás terhet old ugyan, de a belülről megtalált megváltás teremti a szabadságot.

Ez az a kardinális eretnek igazság, amelyet a lélek és a szellem hiénái üldöztek és üldöznek és üldözni fognak, amíg a mindenható szellem a formateremtés játékában nyilvánul meg.

A teremtés miértje a felébredettek titka marad.

A belső, a saját út megtapasztalása,a világ, a mindenség bensővé tétele azonban minden lény feladata, álljon bár az öntudati állapot akármilyen fokán. És bár az örvénylés rabjai nem ismerhetik a teremtés misztériumát,azt tudniuk kell, hogy a testbe való születés nem véletlenül történt,

és hogy az öntudatot hordozó testben a lélegző végtelen univerzum egy egyedi és megismételhetetlen arculata  rejtőzik. Ez csodálatos varázslat.

És szívszorító felelősség.

Az ember – eszmeileg – a fénytermészetből hull alá, hogy kiteljesítse ember mivoltát:

a formák és erőik masszájában megmerítkezve ismét visszaemelkedjen a fénybe.

 

Iszonyú életpróba.

Nem meglepő, hogy eme igazság elhomályosítására a felejtésnek olyan mindent felölelő

intézményrendszere jött létre, amely mellett az emberiség minden egyéb praktikus alkotása eltörpül.

Mivel a tudat folyamatosan teremt, a felejtés törvényét végrehajtó sötét erőket is létrehozza.

Ezek a nyílt és burkolt kihívások ezrével bombázzák pillanatonként a pörgésbe csavarodott embert,

olyannyira, hogy már az öntudatvesztéses állapotba való zuhanást is heroikus tettként élheti meg,

ha„szabad akaratából" történik.

Elhangzanak a tanítások,hozzáférhetők a „titkos” könyvek, soha nem látott eszmeáramlás folyik

kelet és nyugat között, és döbbenten tapasztaljuk, hogy mindez a szellem ellenes erők hadállását erősíti.

Az igazi tanítás egyre titkosabbá válik, hirdesse bármilliós napilap az első oldalán.

Egyre gátlástalanabbul és invenciózusabban válik kizárólagos értékké a külsődlegesség,a tárgyiasultság.

A belső csöndre való törekvés, a tudatháborgások lecsillapítása innen nézve impotencia, sőt,társadalmilag káros, mivel fogható haszna nincs.

 

A tradíció szerint a halál az igazság pillanata, amikor lehetőség nyílik arra, hogy az ember,

önvalóját felismerve fénnyé váljon.

A kellően éber tudat képes lehet erre.

Ma ez a tudat csak nagyon keveseké.

Sorra buknak el szellemi emberek az életpróbán,miközben – elméletileg – a halál próbájára készülnek.

Ez az emberré létesülés alapvető félreértése.

Ha az ember szellemi célja a világeredet kutatása,

vagy egyéb elméleti konstrukciók létrehozása lenne, akkor miért a test?

Az időfolyamba került ember számára a teste a lélekvesztő.

Csak ezen juthat, vergődhet át a túlpartra.

Akinél elhomályosult az időfolyamon kívüli eredetének tudata, az a partot sem látja, viszi a folyam, életének„értelme” a motorikus nyüzsgés.

Aki emlékszik eredetére, az látja a túlpartot,

de ha nem fogja fel, hogy az időfolyam konkrét anyagi valóság: őt is elviszi az ár.

 

Csak ha élete minden pillanatában végrehajtja az alkímiai nászt;

ha eredettudatának szellemtestéhez hasonlóvá transzformálja konkrét valóságát:

akkor lábalhat át a túlpartra; az időfolyam megnyílik előtte, a kiválasztott előtt.

Nincs kettős igazság: a szellem fennkölt fénye, nemessége,

és a piszkos gyakorlat kijátszhatósága,ügyeskedése.

 

Ne higgyetek a szavak tanításának!

 

Csak egy igaz tanítás létezik: a szótlan tekintet tisztasága,

és vele a megszentelt mindennapi, átélt gyakorlat tanítása.

Amely mögött ott áll a csönd. Jó Csönd-herceg.

Virágmandala meditáció. Meditáljunk arra ,hogy jobb legyen a Világ!

Koncentráljunk az előttünk lévő mandalára .
Fokozatosan jöjjünk ide ,legyünk itt, jelen.

Engedjünk el minden külsőt!
Képzeld azt ,hogy egy kis virág vagy egy virágos réten.
Olyan mint a mandalán.A belső pont a stabilitás.

A virág köre az egyén köre,amellyel összetartod a Világaid,lélek-virágaid.
Minden szirom egy világod....Felül a szellemi ,alul a földi világok.

 

Felül kapcsolódunk az éghez,alul a

gyökereinkhez ,a száron ,a törzsön keresztül.

Bal oldal a szívhez közel az

Éned,amivel a belső utad érzékelheted.

A jobb oldal a külvilág ,a társ a

kiegészülés akivel együtt haladsz.

Együtt Napként a tudatosságban.

 

Amikor egy pontban rögzíted a tudatod

,felfedezheted belül az energia központokat:

Gyökércsakra ami összeköt a Földel a kollektív földi lelkekkel,

az eredeteddel,a családoddal....

A medencédben a teremtő erő ,ami szétárad a világaidban.

A Plexus köldök felett 4 ujjnyival,ami összetartja világaid ,egyéni életed.

Koncentrálva a tó az érzetekmegőrzik medrüket.

Színe a sárga.

 

Szívcsakra a szeretet ,a mellkasod közepén,ahonnan áramoltatod a szeretetet a

világaid felé,színe a zöld.

Minden szeretetet ,tapasztalatodat elmondhatod a torok csakrán keresztül belül a torok,
minél tisztább kék ,mint az ég ,annál kevesebb a szóbeli konfliktusod!

Tudatosítva engedj el minden meggondolatlanságot!
Ebben segít az intuíciós központ,amivel kapcsolódsz a szellemi ,

értelmi erőkhöz, tudatosan.
Ez amivel eljutsz a felsőbb égi tudáshoz tudattalan is.
A korona csakra ,amivel uralhatod életed.

Mindez életed köre ,az aurád,abból ami közvetlen körülvesz.
8. csakra a jovalitás, a kiteljesítés kezdete.
Uralkodója Nofratite,Nagyboldogasszony,lázadó Lady

Di,és s a szeretetteljes Teréz Anya. Ők Patrónusok is,
Ez a csakra amivel kiterjesztheted segítségedet a közvetlen környezetedben.

9. csakra Eknaton és minden uralkodó aki élt s teremtett országa felvirágoztatásáért!

 

Itt fontos a kígyó uralma ,hogy ne önkény ,hanem uralom legyen a saját rám szabott

világaimmal ,szimbiózisban együtt.

Mindez gömb rétegek az aurád amik feltöltik életed köreit ,gömbjeit ,az életutad.

Csak azt adhatod és kaphatod ,ami vagy!

Minden az ami

Az angyalok által fejünk felett a korona,
A választás ereje. Az önvaló felsőbb Én uralma.

Az Ég hatalma.

 

Ahol a Palást ami Minden Magyart Egyként betakar.

A Nap ,Hold udvaraként a napsugarak az éjszaka fényével kiteljesedve,

nyújt védelmet mindenkinek ítélet megkülönböztetés nélkül.

 

A Jogar a kezünkben ,hogy világainkat jobbá tegyük.

Minden van ,mint egy Nap sugározza éltető erejét az ember világaiba.

A Jogar gyönyörű ékkövével ,amely arra való ,hogy varázslat és tudatosság erejével

eltávolítsd a világainkból a szeretetlenséget,a széthúzó erőt.

Minden színes szivárvány megnyilvánulás mellet egységes és egy lehet a Világunk.

Teremtő Jogar engedd,hogy mindenki boldoguljon érdemei mellett,

szeretet töltse be Világaink.

 

Szeresd önmagad és családod,minden nehézségek mellett.

Mind kis virágok vagyunk a virágos réten,

Amikor kell kérjünk Napot, ha kell Áldásként hulljon az eső!

Teremtsünk szeretettel,odaadással egy szerethetőbb Világot,

Hogy emberi,boldoguló legyen!

 

Sz. V. A.

Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II.

Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II.

  • 21. Rudolf Steiner: A napkelet és a kereszténység misztériumai a II. Spirituális erők és lények tapasztalása.

    Az éjféli Nap Berlin, 1913. február 4.

  • Az, amit tegnap mondtunk el, bizonyára megmutatta, hogy a magasabb, a szellemi világokba történ feljutás attól függ, hogy az ember a lelki élet belső erőit megerősíti, úgy, hogy gyakorlatai révén,amikbe a magasabb világokba való feljutás céljából fog, olyan erőket fejleszt a lélekben, amik tényleg messze meghaladják azt, amit ilyen erők vonatkozásában a közönséges élet igényel. Azt, hogy az embernek lelki erői bizonyos mérték megerősítéséhez el kell jutnia, hogy belsőleg élhessen át, hogy belső mozgékonyságra tegyen szert – erre már az is utalhat, hogy az ember lelke, amikor közönséges életében fizikai testétől függetlenné válik, tehát az alvás során, mindjárt tudat-nélküliségbe is esik. Ez annyit jelent, hogy normális élete során nincs elég ereje, hogy akkor, amikor a fizikai test és az étertest nem segítenek neki,ténylegesen tudatot, belső mozgékonyságot fejtsen ki amikor, miként az alvás során, fizikai testétől és étertestétől függetlenül kell élnie. Abba, ami a közönséges alvás során a fizikai testtől és az étertesttől függetlenné válik, a meditáció, koncentráció, kontemplációgyakorlatainak kell azokat az erőket beledolgozniok, amik az Én és az asztráltest tudattal történ átvilágításhoz vezetnek, úgyhogy ezek a fizikai testtől és az étertesttől függetlenül juthatnak átéléshez,tapasztaláshoz. Amit az ember lelkének erői tekintetében fejleszt ki,amelyek a közönséges életbelieknél erősebbek, ez az, ami képessé teszi rá, hogy elérje, amit tegnap az el adás során fejtettünk ki: miután –mondhatni – a semmivel állt szemben, egy új világba lépjen, melyet azáltal képes átélni, hogy – ahogyan a pók fonja hálóját magából lelkének szellemi-szubsztanciájú tartalmát a távokba önti és abba, amit kiönt, veszi fel a szellemi világokat, amik azután elébe kerülnek. Így,miután ezen a módon elhagyta a közönséges fizikai érzéki világot, egy szakadék szélén álláson ment át – ilyen ugyanis, amid n a semmi előtt érezzük magunkat –, egy új világ területén találja magát. És ebben az újvilágban nem csak mást él át, de egészen eltér módon is, eltérően attól,ahogyan a fizikai-érzéki világban élt át. A fizikai sík jól ismert élményéből indulhatunk ki. Azok a tények, amik természeti törvényeknek vannak alávetve és mindaz, ami a morális törvényeknek van alávetve, a fizikai síkon az ember számára valójában a történésnek két egymástól teljesen elválasztott területeként lépnek fel. Ha a közönséges fizikai létben pillantásunkat a természeti történésre vetjük, akkor is, ha magához az állatvilághoz emelkedünk, mindig tudatában vagyunk annak, hogy ekkor természeti törvényeket, a történésnek pusztán természeti törvényeit keressük, hogy tulajdonképpen morális mércét nem alkalmazhatunk. Nem kérdezzük például, hogy egy hegyi-kristály miért éppen ezen a módon lép szemünk elé, hogy egy hatoldalú oszlopot látunk, amit két hatoldalú piramis zár le, s nem azt kérdezzük, miért tevődik úgy össze ez az ásványi szubsztancia, hogy ez a kristályalak jön létre. Nem kérdezzük másként,csak úgy, hogy válaszként egy természeti törvényre számítunk. Nem úgy kérdezünk: Mi jót követett el a hegyi-kristály, hogy épp hegyi-kristállyá lett? Nem azt kérdezzük: Milyen beállítottságú a hegyi-kristály? Az ásványvilágra nem alkalmazzuk a morális törvényszerűséget, sem a növényvilágra és legfeljebb csak kissé átvitt értelemben – és itt megjegyeznénk, hogy modern, darwinisztikus beállítottságúak szimpátiái szerint – alkalmazunk az állatvilágra is morális fogalmakat.

  •  

  • Ami azonban az állatvilágnál is elsődlegesen érdekel, az a természeti törvényszerűség. Amidőn az emberi nemhez emelkedünk, indítva érezzük magunkat rá, hogy az embert már a jóakarat, a szeretet és hasonlók mértéke szerint ítéljük meg. Ahogyan mondtuk, amennyiben a fizikai világban állunk, a tényeket külön, mintegy a természeti történés hálójába ágyazottaknak tekintjük és az emberi cselekedeteket és lelki diszpozíciókat, amiknek a megítélését morális törvények szerint szabjuk meg, és a fizikai síkmegítélése számára valóban nem járunk el helyesen, ha ezt a két ténysorozatot összekeverjük. Az ember rászokik így arra, amennyiben a fizikai síkon él, hogy a világot e kétféle mód alapján ítélje meg. Épp ezért nem egészen könny , hogy – mondhatjuk úgy – átugorva a semmiszakadékát menni át a szellemi világba, ahol teljesen más megítélésszükséges: ahol tényleg nincs elválasztva valami, amit természeti törvényeknek lehetne nevezni, hasonló módon, mint a természeti történés a fizikai síkon egy pusztán morális történést l, ahogyan az ugyancsak egyedül a fizikai síkon található. Ezért kell megszokni, ha elértük azt a pontot, amelyről tegnap szóltunk, azt, ami történik,hasonlóan megítélni, mint ahogyan természeti tényeket ítélünk meg,azonban úgy is, ahogyan morális tényeket ítélünk meg a fizikai világban. A morális világ és a fizikai törvényszerűség – ez alatt azonban most nem a fizikai világban meglévő természeti törvényszerűség mintája szerinti „törvényszerűségeket” értünk –, tehát a természeti törvények világa és a morális törvényszerűség világa egymásba megy át, amidőn ebbe a szellemi világba lépünk. Ez például azonnal meg is mutatkozik, amint maga előtt találja az ember azt a birodalmat, amelyet a halál és egy úgy születés között él át. A látó ott azokkal a lelkekkel találkozhat – és találkozik is, ha komolyan olyan messze jutott, ahogyan arra tegnap utaltunk –, akik, miután áthaladtak a halál kapuján, a halál és egy új születés között folytatják fejlődésüket. Ekkor megismerjük ezeknek a lelkeknek az átélésmódját,azonban teljesen eltér gondolati szokásokat kell felvenni, ha megakarjuk ítélni, mit is élnek át ezek a lelkek. Világítsuk ezt meg néhány példával. Találunk itt olyan lelkeket, akiknek a halál és az új születés között bizonyos ideig meglehetősen súlyos életkörülményeken kell áthaladniok. Látóként mindjárt az a benyomásunk támad, hogy ezek a lelkek – a lelkek egy bizonyos kategóriája – a szellemi világban meglehetősen félelmetes szellemi lényiségek szolgáivá váltak, és, hogy k maguk ítélték halálukat megelőző életük által el magukat erre a munkára, amelynél tényleg félelmetes szellemek szolgái. Látóként lassanként dolgozza bele magát az ember abba, hogy e lelkek nehéz sorsát megértse, mégpedig a következő módon dolgozza bele ebbe magát. Intimebben képezi ki magában a gondolatot, ahogyan az ember a születéstől a halálig fizikai életében él, ahogyan – szellemtudományi előadásaink során erre gyakran mutattunk rá – az átélés benső törvényszerűsége által idézi el az úgynevezett természetszer vagy természetes halált, amikor az ember öreg korában mintegy kimerítette életerőit. Erről a halálról most nem kívánunk beszélni. Léteznek azonban egyéb halálok is. Vannak olyan halálesetek is, amik élete virágában külső szerencsétlenség, vagy betegség által ragadják el az embert. Nem valamennyien halunk akkor meg, amikor életünk mértéke kitelt. Az emberek minden életkorban meghalnak, s fel kell tennünk a kérdést:Honnan valók azok az erők, amelyek e különböző életkorbeli halálokalapjául szolgálnak? Megértjük, hogy az embernek, amikor életének mértéke kitelt, meg kell halnia. Már gyakran láttuk, hogy milyen módon motiválódik ez szellemi világokból. De minden, ami a fizikai világban történik, szellemivilágokbéli befolyások révén történik. Azok a halálok is, amelyek bizonyos értelemben idő előtt állanak be, szellemi világbeli befolyások által történnek; ez azt jelenti, hogy a szellemi világ erői és lényiségei rendezik így. A fizikai világban még valami mást is észreveszünk, amire –amennyiben a halál és az új születés közötti id t meg akarjuk érteni – rá kell irányítani figyelmünket. A fizikai világot ekkor betegségektől, járványoktól sújtottnak látjuk, a régebbi időkben ezt a fizikai világot azoktól a járványoktól sújtottnak látjuk, amiket meglehetősen jól ismerünk. A régebbi európai népességbeli pusztító járványokat kell csak végigkísérni, amikor a pestis, kolera és hasonlók vonultak országokon át. Ebben a jelenlegi korban ilyen dolgok vonatkozásában – ezt aki fejezést alkalmazhatjuk – még viszonylag szerencsések vagyunk. Csakhogy bizonyos járványok már el készülőben vannak, amikre előadásainkban felhívtuk már figyelmüket. Látjuk tehát a mintegy idő előtt beálló halált végig vonulni a Földön, és betegségeket és járványokat látunk átvonulni a Földön. És a látó olyan lelkeket lát, kik a halál és egy új születés között élnek, azokat a szellemeket segítve,amelyek az érzékfeletti világokból az érzéki világba hozzák azokat az erőket, amik járványokat, betegségeket keltenek, amik, mondhatjuk így,idő előtti halálokat hoznak. A félelmetes benyomások közé tartozik,azokat az emberi lelkeket észlelni a halál és egy új születés közötti életüknek bizonyos id szakában, akik a betegség és halál rossz szellemeinek szolgáivá váltak, és akik önmagukat ítélték arra, hogy a betegség és halál rossz szellemeinek ilyen szolgáivá váljanak.

  • Amikor megkíséreljük, hogy ilyen embereknek az életébe tekintsünk azt az időt megelőzően, amikor a halál kapuját átlépték, akkor azoknál az embereknél, kik az imént említett sorsot készítették el maguknak,mindig azt találjuk, hogy a fizikai síkon hiányzott bennük a lelkiismeretesség, a felelősségérzet híjával voltak. Állandó törvény ez,mely a látó szeme elé tárul, hogy olyan lelkek, kik a halál kapuján áthaladnak, és akik előzőleg lelkiismeretlen belső alapokkal rendelkeztek vagy a lelkiismeretlenségben éltek, a halál és az új születés között bizonyos időre azok szolgáivá teszik önmagukat, akiknek járványok, betegségek és idő előtti halálok fizikai-érzéki világba történő bevitelénél kell közreműködniök. Természetszerű történést látunk itt,aminek alávetettek ezek a lelkek, és amiről nem mondhatjuk el, hogy olyan, mint egy kristályosítás vagy két rugalmas golyó ütközése, vagy hasonló, s független minden nem morális hibától; hanem azon, ami itt történik, amit ezek a lelket tárnak elénk, látjuk, ahogyan a magasabb világokban az, ami természeti törvényszerűségként hat a magasabb világokban, elkeveredik a morális világrenddel. Az, hogy a dolgok hogyan folynak le magasabb világokban, azoktól a lényiségektől,akikkel az egyik, vagy a másik történik, függ a szerint, ahogyan ezek morális értelemben a világba illeszkedtek. Avagy, hogy másik példával szolgáljunk, rátekinthetünk arra is, amit a látó tanul meg, amennyiben egy az emberek között igen elterjedt tulajdonságra szegezi tekintetét: Ez pedig az, amit kényelemhajhászatnak, kényelemszeretetnek nevezhetünk. Kényelmesség,kényelemhajhászat tényleg sokkal elterjedtebb tulajdonság, mint ahogyan közönségesen hisszük. Sokkal többet, mint gondolnák, tesznek kényelmességből az emberek. Kényelmesek gondolkodásukban az emberek, kényelmesek külső cselekvésükben és viselkedésükben. És kényelmesnek mutatkoznak nevezetesen, amid n gondolkodásukban,vagy cselekvésükben és magatartásukban valamit is változtatniuk kellene. Ha lelkük legbensőbb részében nem volnának annyira kényelmesek az emberek, nem történt volna meg annyira gyakran, hogy amikor azzal a követelménnyel találkoztak, hogy ilyen vagy amolyan dolog vonatkozásában elölről, újratanuljanak, annyira berzenkedtek volna tőle. Berzenkedtek, mivel kényelmetlen valamilyen dologvonatkozásában elölről újratanulni. Hiszen kényelmetlen volt, miután annyi ideig úgy gondolták, hogy a Föld nyugalomban van és a Nap és az égbolt körülötte forognak, majd Kopernikusztól hirtelen a Földmozgásáról hallani, és újratanulni! Kényelmetlen dolog volt ez, hogy mintha valakinek – legalábbis elméletileg – kihúzták volna a talajt a lába alól. És mindaz, ami annak idején ez ellen az új gondolat ellen lázongott,a gondolkodásbeli kényelemhajhászatból, a kényelem szeretetből fakadt, mivel minden át-tanulás kényelmetlen. Csak a legeslegköznapibb életet nézzük, és a kényelmességnek ez az „erénye”, – amely természetesen egy „ellen-erény” – széles körben tapasztalható. Az újabb időkben egy mégis kis sejtelmünk támadhatott a kényelmesség hallatlanul kiterjedt voltáról. Ezt a következőkből vehetjük észre. Sok közgazdasági elmélet létezik. Nem akarok ezekről szólni most,létezik azonban például egy olyan közgazdasági elmélet, amelyet ma ugyan több ponton is elhagytak már, egyszer azonban nagy szerepet játszott, s amely arra épült, hogy minden ember alapjában véve igyekszik szabadon versengeni a javak és hasonlók cseréjében és, hogy a társadalmi együttélés számára tulajdonképpen az a mód lenne a legjobb, ha tökéletesen szabad konkurencia alakulna ki. Más, jobbára szocialista elméletek léptek ezután fel. A legutóbbi idők során azonban néhány közgazdász arra mutatott rá, hogy minden ilyen elmélettel mégiscsak igen egyoldalúan járunk el. Az ugyanis, ami a világban a javak cseréje, a társadalmi együttélés során történik, sokkal inkább, minta konkurencia törvénynek, vagy annak a törvénynek, hogy haladni akarunk, s t, még a tudatos egoizmus törvényénél is jobban – a kényelmesség törvényének engedelmeskedik! Még a közgazdaságba is bevonul tehát a kényelmesség törvényének ismerete. El kell ismerni,hogy még egy ilyen területen is végre ésszerűvé válik az ember és olyasmire tesz figyelmessé, ami itt van, és amit akkor hanyagolnak csak el, ha az élet vonatkozásában struccpolitikát folytatunk. Általános az emberek között, széltében elterjedt tulajdonság a kényelmesség. És amikor azokat a lelkeket, amelyek összekapcsolódtak vele, a halál után követjük, azt látjuk, amint a kényelmesség utáni vágy a halál után is folytatódik, és ahogyan az embernek mint valami tartományban kell élnie, ahol a halál és az új születés között egy bizonyos időt azzal kell eltöltenie, hogy a kényelmesség folytán, ennek a kényelmességnek a következményeként, mint lélek, az Ellenző Isten vagy Istenek szolgálójává válik, azokénak az Isteneknek, amelyek a megfelelő akadályokat állítják a fejlődés útjába. És ezek megint csak azok a szellemek akik Ariman főhatalma alatt állanak. Arimannak különböző dolgok képezik feladatát, többek közt az is, hogy a szellemi világból a fizikai világba vezeti be azokat az erőket, amik a fizikai életben az ellenállásokat idézik el . Így tehát egyrészről kényelmesek az emberek, másik oldalon pedig a kényelmes emberek élete olyannak bizonyul, hogy, amidőn ilyesmit akarunk tenni, megint csak egy általános világtörvény ellen vétünk. Az ellenzések itt vannak mindenütt,ha nem is abban a groteszk formában, amelyben egyszer egy német költés esztéta jellemezte őket. A legeslegtragikusabb alakban vannak azonban jelen. Egy német költő az úgynevezett „tárgyak bosszújának jellemezte őket. Ez a „tárgyak bosszúja” például akkor lép színtérre,amikor a prédikátor a szószéken áll és hallatlan hosszú tirádát mond el;ekkor egy légy ül az orrára – és szörnyen prüszkölnie kell. Ez a „tárgyak bosszúja”. Tulajdonképpen azonban igazából akkor ugrik el , ha olyan emberek, akik ebben a vonatkozásban szerencsétlenek, folyvást ezekneka „tárgyak bosszújá”-nak vannak kitéve. Friedrich Theodor Vischer írt egyszer egy regényt, amiben valaki folytonosan ennek a „tárgyak bosszújá”-nak volt kitéve. Valóságban azonban ezek a dolgok a groteszk alaktól egészen a tragikusig terjednek. Minden ellenállást azonban a szellemi világból irányítanak, és az Akadályozók ura pedig Ariman. Azáltal pedig, hogy a lelkek kényelemszerető k, a halál és az új születés között bizonyos időre Ariman szolgáivá teszik magukat. Egészében véve nem annyira félelmetes a kényelmes élet büntetéseit végignézni, mint azt amikor a lelkeknek a betegség és halál szellemei alá nyomottságban kell élniök. Azonban mégis létezik egy fogalom arról, ahogyan a moralitás és természeti szükségszerűség keveredik egymással, amint feljutunk a magasabb világokba. Ezek az élmények azok amiket végigcsinál, ha ahhoz a ponthoz ér az ember, amelyet tegnap jellemeztünk. Ezeket az élményeket pedig végig kell járnia, hogy más, szükséges körülményt is átélhessen – meglátjuk majd, miért szükségesek –, hogy a magasabb átélés vonatkozásában továbbjusson az ember. A magasabb világokba történ felemelkedésmenete nem olyan, hogy kijelentjük: Ma megkezded és utána majd lépcsőzetesen haladsz fel a magasabb világokba történ felemelkedésed során, – hanem annak a számára aki beavatottá akar lenni, a külső életcselekedetei és tényei között az a külső történés számára mintegy észrevétlenül megy végbe. Szakaszosan jut ugyan fel a magasabb világokba az ember, a dolog azonban úgy áll, hogy a magasabb világokban való ebből a benne-állásból ismét kilép és a közönséges világban él. A szellemi világokban való átélésből azonban valamit a fizikai világba hoz be az ember. Amikor beavatottá lett valaki, akkor annak ellenére, hogy beavatottá lett, látja magát, amint a fizikai világban jár-kel, azonban más érzésekkel és érzületekkel áthatottan, mint azok voltak, amikor nem látó valaki. A tréningezés révén arról kell csak gondoskodni – és egy helyes iskolázás gondoskodik is róla –, hogy az érzések és érzületek megváltozása következtében ne támadjon zavar a közönséges életben. Éppen azt kell elérni, hogy ha valaki látó, csak a magasabb világok számára látó, és, hogy azt, amit jellegként, lelki diszpozícióként kell hordoznia magában a magasabb világok felé, be ne vigye a közönséges fizikai világba. Ennek semmiképpen nem szabad megtörténnie. Tudnia kellene látóvá lenni, a közönséges fizikai világban pedig, más emberhez hasonlóan, értelmes embernek maradni. A szellemi látás kifejlesztésére ezért alkalmasak kevésbé olyanok, akik eleve rajongásra hajlanak. Rajongók, absztrakt idealisták, akik úgymond már a fizikai világban átélik azt, aminek csak a szellemi világban van jogosultsága, olyanok tehát, akik már a fizikai világban „n ni hallják a füvet”, akik mindenütt úgymond észlelik, amit épp egy rajongó észlelhet, amit nem a józan, areális felé hajló természet észlel, olyanok, akik könnyen maguk elé odaképzelnek valamit – sokkal többen vannak ebből a fajtából, mint ahogyan közönségesen hinnők –, az ilyenek nem alkalmasak a látó-szellem kiképzésére. Olyanok, akik mindkét lábukkal a valóságban állnak, akik értenek is valamit a valóságból és úgy ítélik meg a dolgokat, amint vannak, a leginkább ezek alkalmasak a látó-szellem kiképzésére.

Hamvas Béla: Mágia szutra

Hamvas Béla: Mágia szutra

A kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erõk magukat függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár. A létezés önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a semmi, amiben nyomtalanul eltûnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.

Még semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertõl bármit is igényeljek. Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az élet megérinthetõségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra, hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a megszólíthatóság.

Életem olyan tulajdon, amelyet egészen sohasem vehetek birtokba, vagyis az sohasem lehet teljesen az enyém. Én nem vagyok a magamé. S önmagam birtoklásához minél inkább ragaszkodom, annál kevésbé vagyok a magamé. Magántulajdon (SZABÓ LAJOS szerint az, amit elvehetnek. Az életet elvehetik? Igen. Mi az, amit nem vehetnek el? Az üdv.

Az emberi élet szerkezete olyan, hogy amit tulajdonba veszek, azért helyt kell állnom. Már a ténybõl egymagából kitûnik, hogy bármit is hiába veszek birtokba, nem lehet az enyém, mert elszámolással tartozom. Aszerint, hogy helyesen, vagy hamisan számolok el, vagyok részes a jóban és a rosszban.

Teremtésekor az ember e kérdéseket nem ismerte. Nem is volt felelõs. Élete nyílt volt, nem volt semmije, amit elvehettek volna, csak üdve, de azt sajátmaga játszotta el. Az élet megtartásának és odaadásának választásában elbukott. Meg akarta tartani, ezért elvesztette. Azóta kell mindenért, amit megtart, helytállnia és elszámolnia.

Ezt így a kinyilatkoztatás mondja, s mindenki tudja. A tudással úgy látszik nincs is baj. A nehézség éppen ez: nagyon jól tudom, hogy magamról, saját érdekemben le kellene mondanom, de sejtelmem sincs arról, hogy ezt miképpen tegyem meg. Miképpen tudok kinyílni, és hogyan tudom magam más rendelkezésére bocsátani. Ha az egészet meg akarom nyerni, mert mindenkivel együtt én is ezt akarom, és ez így rendben is van, miképpen tudom az egészet elveszteni. Isten önmagából önmagának semmit sem tart meg, és öröklétének és mindenhatóságának titka éppen ez az önmagáról való mértéktelen lemondás. És Istenen kívül mindenféle más példa érvénytelen.

Az ember abban a csávában van, hogy tudja mit kell és kellene tennie, de sejtelme sincs arról, azt, amit tud, miképpen kell megtennie. Azt, hogy mit kell csinálni, a kinyilatkoztatás megmondja. Hogyan kell megtenni? Nem tudja senki. A szó adva van. A nehézség a megvalósítás.

Természetes, hogy a szó és a tett nem kettõ. Ha így lenne, a célt az eszközöktõl el lehetne választani. De tudjuk, hogy aljas tettet semmiféle magas cél nem igazolhat. Ahol a tett alacsony, a cél se magasabb. A létezés alkalmat ilyen kellemes szofizmákra nem nyújt. Ahol tehát a kinyilatkoztatás szavainak megvalósítása körül nehézség merül fel, ott a bajt nemcsak a realizáló képesség bénultságában kell keresni. Ott baj van a kinyilatkoztatás felé való megszólíthatósággal is. Nem lehet valamit maradéktalanul tudni, csak éppen a megvalósítás képessége fölött nem rendelkezni. Aki a szót nem tudja megvalósítani, tulajdonképpen nem is érti mirõl van szó. De fordítva is. Az eszköz mindig jelzi azt a nívót, amelyen a cselekvõ célja mozog. A tett pedig a cselekvõ eszméit jelzi.

Az áttörés ezúttal nem a szóból a tett felé történik. Meg kell kísérelni, mi lenne, ha az ember a megvalósításból indulna ki. Ez a módszer a ritkább, sõt az egészen ritka. A kinyilatkoztatás felé való megszólíthatóság elmélyítésére sok, már megszokott lehetõséget ismerünk. Az exegézis, az igehirdetés, a kommentár, az elmélkedés, az értekezés. Hatásukról nem sok biztatót lehet mondani. Késõbb ki fog derülni, hogy miért. Most az áttörésnek a megvalósításból kell a szó felé történnie. Ahogy BAADER mondja, a helyeset elõbb tenni kell. Éspedig tekintet nélkül arra, hogy spontán, vagy sem. Ha az ember a helyeset megteszi, a szót is érteni kezdi, amely a tettben él. Elkezdi érteni, hogy a tett nem egyéb, mint a szó aktivitása.

1. A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása

A sorrendet ezúttal tehát a következõképpen kell felállítani: az elsõ a szó, a második a gondolat, a harmadik tett. A szót azért is az elsõ helyre kell venni, mert tudvalevõen gondolat szó nélkül nincs. De fõként azért, mert a szó (kinyilatkoztatás) van, még mielõtt én vagyok. A szót minden esetben a kinyilatkoztatás adja meg. Afelõl, hogy mi az, amit megad, nem lehet kétség. De ha a gondolat a szót csupán befogadja és megtartja, csak gond és gondolkozás. A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt, hogy mit kell tenni, tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk. A szó és a tett között a közvetlen kapcsolat megszakadt és életünket kettészeli. A gondolat oldalán vannak a beválthatatlan ideológiák, amelyek az ember teljesítõképességével, ha akarnának se tudnának számolni. A tett oldalán pedig a hisztériás cselekvõk, akik tetteiknek jelentõségét, még ha azt akarnák is, nem tudják felismerni.

(Jegyzet: Amit cselekszem, mondja PÁL apostol, nem értem. Mert nem azt teszem, amit akarok, hanem, amit gyûlölök... az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitele nincs. Mert nem a jót teszem... Én nyomorult ember! Mi szabadít meg engem a halál testébõl?)

Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia. Így tehát kezdetben van a szó, amely a gondolatban elhatározássá lesz és a tettben kitör. Ez a "Legyen" (Fiat). Az elhatározás elszántságát külön meg kell tanulni.

Arra a kérdésre, hogy mit kell tenni, ha a szavak nagyobbak, és a gondolatok számosabbak, semhogy azokat be lehessen váltani, a válasz ez: látszólag tényleg sokkal több gondolat van, mint amennyi realizálható, és a szavak számosabbak semhogy azok beválthatóak lennének, de ezt a látszatot csak az kelti, hogy a szó és a tett között lévõ szakadék (az elhatározás erõtlensége) miatt tartozásban vagyunk (gond), és a be nem váltott szavak (gondolatok) száma megnõtt. Ez a tartozás ledolgozható. Ha valaki gondolatait elszánt elhatározással rendszeresen beváltja, adósságától egy idõ múlva meg fog szabadulni. Egy biztos: elõnyt nem szerezhet, és sohasem fog többet megvalósítani, mint amennyit a szó igényel. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a helyes életrendben a szó, a gondolat és a tett egymástól nem válik el.

2. Nem a háttérbõl a módszer által hatni, hanem a módszert mindenki kezébe adni

A háttérbõl való hatás erõtlen. A pap az igét hirdeti, aztán hazamegy ebédelni. Ezt teszi a politikus és a filozófus és a moralista is. Hazamegy legfeljebb, ha módja van rá, szavának érvényt szerez és erõszakot alkalmaz. Mit jelent ez? Elõször hogy aki az igehirdetést hallotta, nem tehet mást, szintén hazamegy és ebédel. A hirdetés, mintha meg se történt volna. És valóban, ami történt, egészen más. - Valaki száját jártatta.

Olyan módszerre van szükség, amely az ige hatalmát a gondolat válságán keresztül a tett erejébe tudja átvitetni. A szót a gondolatban fel tudja hevíteni. Amikor a szó felrobban, az a tett. Csak, akinek a szó birtokában van, az cselekszik - mondja BAADER.

3. A cél a tudatosan megtisztított életrend

- Vagyis a cél nincs alacsonyra szabva. Nem az egyéni és nem a közösség külön. Mindkettõ együtt. Az életrendet többféleképpen tisztítják; szertartással, fegyelmezéssel, önmegtagadással, törvényekkel, szokásokkal. Ezek közül egy vagy több néha beválik, néha nem. A gondolkozást kedvezõen befolyásolja, de az elhatározás forrpontját nem éri el. Az egyetlen cél a kinyilatkoztatás igéjének beváltása.

4. Az alap az életszentség

Ez az egyetlen, amiben elõzõleg meg kell egyezni. Olyasvalaki számára, aki az emberéletet nem tekinti szakrális ténynek, vagyis ha bármely ember iránt hazudozást, csalást, erõszakot megengedhetõnek tart, semmiféle mondanivalóm nincs. Csak ha az életszentségben megegyeztünk beszélhetünk tovább.

5. Létet alapítani

BENGEL azt mondja, hogy alapítani több, mint építeni. Errõl az alapításról van szó. Nem mintha az alap nem lenne meg. A kinyilatkoztatásban megvan, esetleg a gondolatban is, de az elhatározásból még nem tört ki, és nem valósult meg. Ezért az Egyház (amit a kinyilatkoztatás Isten országának nevez) gondolat (gond), de nem életrend. Ou gar en logou hé baszileia tou theou, all en dünamei, az Egyház nem a gondolatban, hanem a hatalomban van, mondja PÁL. Alapítani, és nem építeni, mert alapítani több, és mindig a többet kell választani. Az alap az életszentség. Ezen nyugszik a tudatosan megtisztított életrend.

A kérdés, mit jelent alapítani. A keleti módszerek közül a legtisztább, a tao, azt mondja, hogy az egyetlen, amit az ember tehet, önmagát a tökéletes tisztaság állapotába emeli. A tökéletesen tiszta embernek olyan kisugárzó ereje van, hogy maga körül a homályt átvilágítja. Ha az ország uralkodója taoban él, az egész birodalomra kisugárzik. Megvalósul a béke és a jólét. De ha a magányos remete barlangjában a taot eléri, a fény sok ezer mérföldre sugárzik. BUDDHA hívei is ezt tanítják, és az élõ BUDDHA (a Tökéletesen Felébredett) a tiszta lét fényét sugározza. A földön legalább egy felébredt álmodónak mindig kell lenni, különben a világ az éjszakában elmerülne.

A hagyomány többet nem mond. A keresztény emberiség a lét alapítását vagy a hittõl, vagy a jócselekedettõl teszi függõvé. Azzal, hogy a hitet és a jócselekedetet egymástól elválasztotta, el is tévedt. Aki úgy véli, hogy az alapítás feltétele a hit, a gondolatot erõsíti, tanít. De a tanítás egymagában be nem váltott gondolat (gond). Aki viszont az alapítást a jócselekedettõl teszi függõvé a cselekvést a gondolatról leszakítja.

Így vált lehetõvé, hogy oly roppant számú gondolat és oly roppant arányúra puffadt szavak támadhassanak, amelyeket már senkinek esze ágában sincs beváltani, sõt azokat beváltani nem is lehet. Ezekbõl a megdagadt és belül üres és realizálhatatlan szavakból egész nyelv keletkezett, és ez a nyelv az úgynevezett idealizmusban kulminált. Az idealizmus nyelve olyan nyelv, amelynek szavai a megvalósítás lehetõségének körébõl kiléptek, sõt amelyeknek megvalósulása nem az ember létezésének, hanem az ember nemlétezésének megalapítását jelentené. Miért? Mert az idealizmus az eszmét megvalósulásának lehetõségére való tekintet nélkül, sõt az emberi lét természetének ellenére fenn akarja tartani. Mint kiderült, az, idealizmus életellenes gondolkozás. Ki kellett derülnie, amikor az eszméket rémuralommal akarták - mert csak azzal tudták - nem megvalósítani, hanem a megvalósítást kötelezõen elrendelni. De mégse ment. Az úgynevezett pozitivizmusban és pragmatizmusban pedig így vált lehetõvé a gondolattalan és ideátlan cselekvõ rovarember, aki csak tevékeny, de semmi más. Ez az ember a hajóból a gondolatot hajította ki, akár az élet tökéletes elszegényedése árán is.

Mindkettõ khiméra. S a mai emberiség létét két oldalról ez a két khiméra rágja, hogy milyen eredménnyel, azt látjuk.

A taot kétségkívül fenn kell tartani. Lét alapítását az meg se kísérelheti, aki életét legalább részben nem oldotta meg. El nem intézett személyes problémákkal közös kérdésekhez nyúlni? Szennyes vízzel ruhát mosni. A tao azonban nem elég. Miért?

Mert a személyes üdv nem elég. Az ige megvalósításának elhatározásában kell élni.

Az Egyház (az igazak közössége) hirdeti az igét, és a cselekvés számára teret nyújt. Az Egyház azért, mert a létezés megalapítása, nem valamely nép vagy osztály vagy vallás vagy nemzet elõjoga. Az Egyház az egyetemes emberiség közössége. Már csak azért is, mert egyetlen valóságos közösség van, és ez az emberiség. A közösség alapja pedig a nyelv. A nyelv gátat vet a szabad közösség felbomlásának (Die Sprache tilgt die Tilgung der freien Gemeinsachaft - BAADER). Aki beszél, az közösségbe tartozik. A lét alapítása Isten országának megvalósításától el nem választható. Isten országát pedig nem lehet úgy berendezni, mint a nemzeti parkot.

Az elhatározás mindig személyes feladat, az is volt, az is lesz.

Napmeditáció. Önvalónk megélése.

Napmeditáció. Önvalónk megélése.

Először ,amikor felveszem a meditációs pozíciót,

lerakjuk a szellemi kalapot.

A légzés segítségével elcsendesítem a gondolataimat,

majd az érzéseket. Nem könnyű!

Megpróbálok nem ,érezni nem gondolni semmire.

Ha bejön egy kósza gondolat,érzés elszáll vagy elégetem.

Ez a legnehezebb,valakinek több év.

Amikor megszokjuk a csendet,ami egy új kapu.

 

Lerakom a félelmeimet,bánatom. Közben ellazítom ami bennem feszül.

Ezek is egy külön meditáció,de megéri.

Elérem a belső szeretetem a szívcsakrát kitisztítom,működtetem.

Így megtalálom a központom,a plexusom.

Az önvaló szeretet a plexus és a szívcsakra,

ennek megélése feltárja a belsőt,a teremtő erőt,

amely felfele áramlik, ahogy teremtésünkkor,

kundalini a kundaliniből.

Amikor a sejtből sejtek,szervek szervezet lesz.

Ezt kevesen érzik!

Legtöbben a szellemi kundalinit a fejből a szellemtestben irányítják.

Kevesen érzéssel belülről szívből, a test emlékezete szerint.

 

Nem lehet irányítani ,csak felébreszteni ,koordinálni ,koncentrálni.

Ő nem Én ,...a legbelsőbb lényegi,

már nem a test ,hanem ami az anyagban formát ölt,

ami a centrumomba is életre kel.

 

Így marad az önvaló,

ahogy a jógában a plexust lezárom ,hogy megtanuljam szabályozni.

Most nem zárom,hanem koncentrálom ,

ahogy a teknős kidugja fejét lábát félig a páncéljából.

Csak eddig engedem ki érzékeim.

Koncentrálom az életem.

Visszafogottan tartjuk a kantárt,visszafogom az erőt a lovakat.

Befele figyelem az áramlást,a pangás ,megrekedés kidobog.

A túlműködő elcsendesül.

 

Most tisztábban láthatom gyökereimet.

Ez már egy külön meditáció.

Eredendőn láthatom érezhetem ,miért vagyok! Ki vagyok.

Ez az erő születésemtől egy érár,egy aurát alakít.

Ezt központként koncentrálva,

gömbként kiteljesedni érezhetem magam körül.

 

A gyökértől a fejtetőm búbjáig.

Ez az egység adja meg a hitem.

Annak felismerését ,ami bennem van,létezik.

Ez életem eredendő alakítója,

Napként kiteljesedő.

 

Intuitíven kapcsolódik más külső szellemi erőkhöz,

meghatározzák a külső hatást.

Mindez most már tudatosan koncentrálódik ,

a tiszta kék ég színeivel a torokban most még kimondatlanul,

érezve ,éreztetve.

Elküldöm a felhőket a tiszta érzés marad.

 

Tudatosan koncentrálom minden csakrám,

állapotaik ,hatásaik szerint egyszerre.

Alternatívan vissza-vissza nézve helyes működésük,

belül megélve szívből ,nem fejből.

Erősítve amelyik energiám pang ,

csendesítve ami túlpörög.

Végig a mostból az egészre figyelek,koncentrálva lazán.

Ebből csak időlegesen kilépve használva az energiaközpontjaim.

Az egész zummol.

Koncentrált mégis elengedett,belülről vezérelt.

 

Belülről kifele,Napként plexusból,

gömbszerűen koncentrálva,a belső világomban ,a szerveimig,

a test vonaláig,majd az aurámig.

Ez vagyok Én energetikailag,többi formai megnyilvánulás.

Kifelé joviálisan áramlik ,az egyes energia centrumokba helyezkedve,

megismerve ,kiteljesítve saját gondolataim,érzéseim,önvalóm.

Az Egy belső megélése a külső,belső idő harmónizációjával ,a külvilágban,

Lépésről lépésre kiteljesítem ,megvalósítom.

 

A feladatokat harmonizálom a belső megéléseim szerint.

Most már tudatosan.

Egyszerre megélve a belsőt és a külsőt koncentrálom.

Amikor a belső a külsővel zummol ,

akkor ha jól csinálom a külsőben teljesülnek szívbéli hatásaim,

majd álmaim érzetei.

A tapasztalatokon keresztül teremtjük ,

a belülről fakadó szokásokig.

Amikor már az érámban is ,a külsőmben is én vagyok.

 

Amikor felfedezem önmagamon kívül is magam ,a hasonlót.

Meglátom másban is a bennem létezőt,

ilyenkor élem ,hogy Minden Egy!

 

Ez öröm,Napként élni meg önmagam,

gyermekien határtalan,szeretőn , mégis tapasztalatokba ágyazva!

Többi Rész és Egység ,Egyénként, folytatás....

Öröm...

Szabó V. Alex

H. P. BLAVATSKY: A HÉT STANZA MAGYARÁZATA

H. P. BLAVATSKY: A HÉT STANZA MAGYARÁZATA

A HÉT STANZA ÉS A BENNÜK FOGLALT KIFEJEZÉSEK MAGYARÁZATA

A STANZÁK ÉS SLOKÁK SORRENDJÉBEN.

I. STANZA

A VILÁGEGYETEM ÉJSZAKÁJA

1. AZ ÖRÖKKÉVALÓ SZÜLŐ (Tér), MINDENKOR LÁTHATATLAN RUHÁIBA BURKOLVA,

ÚJRA HÉT ÖRÖKKÉVALÓSÁGON ÁT SZUNNYADT (a).

A „Szülő Tér”* az örök mindig jelenlevő oka mindennek, a felfoghatatlan ISTENSÉG,

melynek „láthatatlan ruhái” misztikus gyökere minden anyagnak és a Világegyetemnek.

A Tér az egyetlen örök dolog, amelyet igen könnyen elképzelhetünk, elvontságában változhatatlan

és befolyásolatlan attól, hogy van-e benne objektív Világegyetem vagy sem. Minden

értelemben kiterjedés nélküli és önmagában létező. „AZ”-nak1 első megkülönböződése a szellem,

mely ok nélküli oka mind a Szellemnek, mind az Anyagnak. Az ezoterikus katekizmus

tanítása szerint, sem határtalan űr, sem feltételektől függő teltség, hanem mind a kettő. Volt és

mindig lesz. (L. Előszó 45. és köv. o.)

Így a „Ruhák” a meg nem különböződött Kozmikus Anyag noumenonja helyett állnak.

Ez nem az anyag, amint mi ismerjük, hanem az anyag szellemi lényege, és az elvont értelemben

vett Térrel együtt öröktől fogva van, sőt vele egy. A gyökér-természet (root-nature) a

látható anyagban levő szubtilis láthatatlan tulajdonságoknak is a forrása. Úgyszólván az EGY

végtelen Szellem lelke. A hinduk Múlaprakriti-nek nevezik, és azt mondják, hogy ez az ősállag

(primordial substance), amely alapja minden jelenség Upadhi-jának, vagy hordozójának

(vehicle), akár fizikai mentális, vagy pszichikai. Ez a forrás, ahonnan Ákâsa kisugárzik.

(a) A Hét „Örökkévalóság” hét aeont vagy időszakot jelent. A szónak „Örökkévalóság”,

ahogy ezt a keresztény teológia felfogja, nincsen értelme az ázsiai ember előtt, ha csak

nem alkalmazzák az EGY létezésre; és az örökkévalóság (sempiternity) szó is, mely csak a

jövőre szóló örökkévalóságot jelent, nem egyéb, mint helytelen kifejezés.2 Ilyen szavak nem

léteznek, és nem is létezhetnek filozófiai metafizikában, és az egyházi kereszténység eljöveteléig

ismeretlenek voltak. A Hét örökkévalóság, a hét korszakot jelenti, vagyis azt az egy korszakot,

mely időtartamban megfelel egy Manvantara hét korszakának, és kiterjed egy Maha-

Kalpa, vagyis a „Nagy Korszak” időtartamára – 100 Brahmâ esztendőre – összesen

311,040,000,000,000 esztendőre. Minden Brahmâ-esztendő 360 Brahmâ „nap”-ból és ugyanannyi

„éjszaká”-ból áll (a Chandrayána vagy holdév szerint számítva); és egy „Brahmâ-nap"

4,320,000,000 emberi évből áll. Ezek az „Örökkévalóságok” a legtitkosabb számítások közé

tartoznak, melyekben, ha az igazi összeghez akarunk eljutni, minden számnak 7x (7 az x-edik

hatványon) alakúnak kell lennie. X a szubjektív, vagyis valóságos világban való ciklusok

* A III. kiadásban: A „Szülő”, Tér.

1 Szanszkritul: Tat, angolban: That.

2 A Vishnu Purâna II. k. VIII. f. azt mondja: „A halhatatlanság a Kalpa végéig tartó létezést jelenti”, és

Wilson, a fordító, jegyzetben hozzáteszi: „Csak ez értendő az istenek halhatatlansága (örökkévalósága) alatt. Ők

az egyetemes feloszlás (vagy Pralaya) végén megsemmisülnek”. Az ezoterikus filozófia azonban azt mondja: Ők

nem „semmisülnek” meg, hanem abszorbeáltatnak.

 

természete szerint változik, s minden számjegy vagy szám, mely a különféle ciklusokra vonatkozik,

vagy azokat képviseli a legnagyobbtól a legkisebbig, az objektív, vagyis valótlan

világban szükségképpen kell, hogy a hétnek többszöröse legyen. A hozzá való kulcsot azonban

nem adhatjuk meg, mert ebben rejlik az ezoterikus számítások titka, és közönséges számításoknál

nincsen értelme. „A hetes szám”, mondja „a Kabbala”, az Isteni Misztériumok nagy

száma; a tízes szám minden emberi tudás száma (a pithagoraszi dekád); 1000 a tízes szám a

köbön, és ezért a 7000 szintén jelképes. A Titkos Tanításban a 4-es szám és számjegy a hím

jelkép, de csak az elvontság legmagasabb síkján; az anyagi síkon a 3 a hímnemű, és a 4 a nőnemű;

a merőleges és a vízszintes a szimbolizmus negyedik fokán, amikor ezek a jelképek a

nemző-erők jelei lettek a fizikai síkon.

I. STANZA – Folytatás

2. AZ IDŐ NEM VOLT, MERT ALVA FEKÜDT AZ ÁLLANDÓSÁG (duration) VÉGTELEN

ÖLÉBEN (a).

(a) Az idő csupán érzékcsalódás, amelyet öntudatunk állapotainak egymásutánja idéz

elő, miközben az örök állandóságon áthaladunk, és ahol nincs öntudat, amelyben ez a csalódás

létrejöhet, ott nem létezik, hanem „alva fekszik”. A jelen csak matematikai vonal, mely az

örök állandóság azon részét, amelyet mi jövőnek nevezünk, elválasztja attól, amelyet múltnak

hívunk. Semminek a földön nincsen valódi állandósága; mert semmi sem marad változatlan -

vagyis ugyanaz - a másodperc billiomod részéig sem. Az az érzés, melyet az „idő” felosztásának

tényleges voltából merítünk, és mint jelent ismerünk, a dolgoknak érzékeinkkel közvetített,

pillanatnyi megpillantásából vagy pillantások sorozatának elmosódottságából ered,

amint ezek a dolgok az eszmények világából, melyet jövőnek hívunk, átmennek az emlékek

birodalmába, amelyet múltnak nevezünk. Ugyanígy tapasztaljuk az állandóság érzetét a pillanatnyi

villamos szikránál is, a szem recehártyájára gyakorolt, elmosódott és folytatólagos hatás

következtében. A valódi személy vagy tárgy nemcsak abból áll, amit egy-egy pillanatban

belőle látunk, hanem össze van téve valamennyi különböző és változó állapot összességéből

az anyagi formában való megjelenésétől kezdve, a földtől való eltűnéséig. Ezek az „összességek”

léteznek öröktől fogva a „jövő”-ben és fokozatosan az anyagon áthaladnak, hogy örökre

a „múlt”-ban létezzenek. Senki sem mondaná, hogy a tengerbe ejtett fémrúd létezni kezdett,

amikor a levegőt elhagyta és megszűnt lenni, amikor a vízbe került, és hogy a rúd maga csupán

abból a keresztmetszetéből állott, mely bármely pillanatban összeesett azzal a matematikai

síkkal, mely elválasztja, de ugyanakkor egyesíti a levegőt az óceánnal. Így van ez személyekkel

és tárgyakkal, melyek a „lesz”-ből (to-be) kihullanak a „volt”-ba, a jövőből a múltba s

érzékeink számára egy-egy pillanatban egész lényüknek - hogy úgy mondjam - keresztmetszetét

mutatják, amint útjukban egyik örökkévalóságból a másikba, az időn és a téren (mint

anyag) áthaladnak. Ez a két örökkévalóság alkotja az állandóságot, amelyben valóságban

minden létezik, ha érzékeink alkalmasak lennének arra, hogy ezt a létezést felismerjük.

I. STANZA – Folytatás

3. . . . AZ EGYETEMES ELME NEM VOLT, MERT NEM VOLTAK AH-HI-K, (égi lények)

HOGY MAGUKBA FOGLALJÁK (s ennélfogva megnyilvánítsák) (a)

(a) Elme a tudat összes állapotainak megjelölésére használt elnevezés, amelyeket a

gondolat, akarat és érzelem fogalmai alá csoportosítunk. Mély álomban a fogalomalkotás

megszűnik a fizikai síkon, és az emlékezet fel van függesztve; így erre az időre az „elme nem

létezik”, mert az a szerv, melynek segítségével az Én fogalmat alkot és emlékezik, az anyagi

síkon ideiglenesen megszűnt működni. Egy-egy noumenon a létezés bármely síkján csak úgy

válhat jelenséggé, ha ezen a síkon megfelelő alapon vagy eszköz (vehicle) segítségével megnyilvánul,

s a Pralaya-nak nevezett pihenés hosszú éjszakája alatt, mikor minden létező

(existence) feloszlott, az „EGYETEMES ELME” megmarad, mint a mentális tevékenység

állandó lehetősége, vagy mint az az elvont, abszolút gondolat, amelynek az elme a konkrét

relatív megnyilvánulása. Az AH-HI-k (Dhyan-Chohan-ok) a szellemi lények együttes sokasága,

ők az angyalok seregei a kereszténységben, az Elohim-ek és a „Hírnökök” a zsidóknál,

akik az isteni, vagyis az egyetemes gondolat és akarat megnyilvánulásának hordozói

(vehicle). Ők azok az értelmes erők, amelyek a természetnek a „törvényeket” adják, és ezeket

a természetben működtetik, mialatt ők maguk is törvények szerint működnek, amelyeket hasonló

módon náluk magasabb hatalmak rájuk szabtak; de mégsem a természet erőinek „megszemélyesítései,”

amint ezt tévesen gondolják. A szellemi lények ezen hierarchiája, amellyel

az Egyetemes Elme tevékeny működésbe jő, olyan, mint egy hadsereg - „sereg" valóban -

melynek segítségével egy nemzet hadiereje nyilvánul meg, és amely hadtestekből, hadosztályokból,

dandárokból és ezredekből stb. áll. Mindegyiknek megvan a maga egyénisége,

vagy élete, a korlátolt mozgási szabadsága és korlátolt felelőssége. Mindegyiket egy nagyobb

egyéniség foglalja magában, és az érdekei ennek alá vannak rendelve, és végül mindegyik

kisebb egyéniségből áll.

I. STANZA – Folytatás

4. AZ ÜDVÖSSÉGHEZ (Moksha1 vagy Nirvána) VEZETŐ HÉT ÚT NEM VOLT (a). A

NYOMORÚSÁG (Nidána2 és Májá) NAGY OKAI NEM VOLTAK, MERT NEM VOLT

SENKI, AKI ŐKET ELŐIDÉZZE, ÉS SENKI, AKIT ŐK TŐRBE CSALHATTAK VOLNA

(b).

(a) Hét „Ösvény” vagy „Út” vezet a Nem-Létezés boldogságához, amely az abszolút

lét, létezés és tudat.3 Ezek nem voltak, mert a Világegyetem addig üres volt, és csupán az

Isteni Gondolatban létezett. Mert az4 . . .

(b) a tizenkét Nidána vagy oka a létezésnek. Mindegyik az előtte való oknak okozata,

és viszont maga az utána következőnek oka. A Nidána-k együttvéve a négy igazságon5

alapszanak. Ez a tanítás különösen jellemzi a Hínajána rendszert.6 A láncolatos törvény

(catenated law) folyamának elméletéhez tartoznak; e törvény az érdemet és érdemtelenséget

teremti meg, és végül a Karmát hozza teljes lendületbe. Ez a rendszer azon a nagy igazságon

alapszik, hogy az újraszületéstől félnünk kell, mivel ebben a világban való élet csak szenvedést,

nyomort és fájdalmat juttat az embernek. Maga a halál sem tudja az embert tőlük megszabadítani,

mivel a halál csupán a kapu, melyen át egy másik földi életbe lép, miután annak

küszöbén a – Devachanban – egy kissé megpihent. A Hínajána rendszer vagy a „Kis Eszköz”

(„Little Vehicle") iskolája igen régi eredetű; míg a Mahájáná későbbi korból való, mert csak

1 Nippang Kínában; Neibbani Burmában; vagy Moksha Indiában

2 A „12” Nidana (tibeti nyelven Ten-brel chug-nyi) a létezés legfőbb okai, a létrehozott okok láncolatából

eredő okozatok.

3 Being, Existence, Consciousness.

4 t. i. a Világegyetem. (ford.)

5 Buddha szerint a négy igazság: a szenvedés, a szenvedés oka, a szenvedés megszüntetése, és a szenvedés

megszüntetéséhez vezető ösvény. (ford.)

6 L.V.P Vasiliev on Buddhism 97-99. o.

 

Buddha halála után keletkezett. Mégis az utóbbi tanításai olyan régiek, mint maguk a hegyek,

amelyekben ősrégi idők óta ilyen iskolák voltak. A Hínajána iskola és a Maháyána iskola is

(utóbbi a „Nagy Eszköz” iskolája) tulajdonképpen ugyanazt a tant hirdetik. Jana (vagy

szanszkritban Váhan) misztikus kifejezés; mind a két „eszköz” (vehicles) erősen hangoztatja,

hogy az ember megszabadulhat az újraszületések szenvedéseitől, sőt még a Devachan hamis

boldogságától is, ha bölcsességre és tudásra tesz szert, mert csak ez oszlathatja el az érzékcsalódás

és tudatlanság eredményeit.

Májá vagy érzékcsalódás az az elem, mely minden véges dologgal együtt jár. Mert

minden, ami van, csak relatív, nem pedig abszolút való, mivel a megjelenés, melyet a rejtett

noumenon minden megfigyelővel szemben magára ölt, a megfigyelőnek megismerő képességétől

függ. A vadember gyakorlatlan szemének a festmény eleinte színfoltoknak és sávoknak

értelmetlen zavara, míg a művelt ember szeme azonnal arcot vagy tájképet lát. Semmi sem

állandó, csupán az egy rejtett feltétlen létezés, mely magában foglalja valamennyi valóság

noumenonját. A lét bármely síkjába tartozó lények, egészen a legmagasabb Dhyan-Chohanokig,

fokozatban olyanok, mint a laterna magicá-val színtelen ernyőre vetített árnyak, de mégis

relatíve minden dolog valódi, mert a megismerő szintén csak tükörkép, és a megismert dolgok

ennélfogva az ő számára épp olyan valódiak, mint ő maga. Bármely valóságuk legyen a

dolgoknak, azt bennük keresnünk kell, mielőtt vagy miután az anyagi világon villanásként

átsurrantak. De ilyen létezést mindaddig nem ismerhetünk közvetlenül, amíg olyanok az érzékszerveink,

hogy csak anyagi létezést hoznak öntudatunk körébe. Bármilyen síkon működjék

is öntudatunk, arra az időre mi, valamint az e síkhoz tartozó dolgok is, számunkra az

egyetlen valóságok. Amint a fejlődés létráján emelkedünk, észrevesszük, hogy a fokozatokon,

amelyeken áthaladtunk, árnyakat tartottunk valóságoknak. Az Én-nek felfelé való haladása

fokozatos ébredések sorozata, és minden előrehaladás azt a gondolatot hozza magával, hogy

most, végre elértük a „valóságot”. De a Májá okozta csalódásoktól csak akkor szabadulunk

meg, ha elértük az abszolút Öntudatot és a magunkét vele egyesítettük.

I. STANZA – Folytatás

5. EGYEDÜL A SÖTÉTSÉG TÖLTÖTTE MEG A HATÁRTALAN MINDENSÉGET (a),

MERT ATYA, ANYA ÉS FIÚ ÚJRA EGY VOLT, ÉS A FIÚ MÉG NEM ÉBREDT FEL AZ

ÚJ KERÉKRE1 ÉS AZON VALÓ ZARÁNDOKLÁSÁRA (b).

(a) A „Sötétség az Atya-Anya, a világosság a fiúk”, mondja egy régi keleti közmondás.

A világosságot csak úgy képzelhetjük el, hogy valamely fényforrásból ered, amely okozza.

S mivel az ős-világosság esetében ez a forrás ismeretlen, ámbár az ész és a logika erősen

megkívánja, azért nevezzük el az értelem szempontjából „Sötétség”-nek. Ami a kölcsönzött

vagy másodlagos világosságot illeti, bármi is a forrása, az csupán ideiglenes, májávikus lehet.

A sötétség tehát az örök anyaméh, amelyben a fény forrásai megjelennek és eltűnnek. Ezen a

mi síkunkon a sötétséghez nem járul semmi, hogy belőle világosság legyen, sem a világossághoz,

hogy sötétség legyen. Egymással felcserélhetők, és tudományos szempontból a világosság

csak egy neme a sötétségnek és megfordítva. Mégis mindkettő ugyanannak a

noumenon-nak jelensége; ez feltétlen sötétség a tudományos elmének és csak szürke félhomály

az átlag-misztikus felfogásának (perception), noha a Beavatott szellemi szemének

1 „Kerék” szimbolikus kifejezés világra vagy gömbre, ami azt mutatja, hogy a régiek tudták, hogy Földünk

keringő gömb, nem pedig mozdulatlan négyzet, amint ezt néhány Egyházatya tanította. A „Nagy Kerék”

létezési ciklusunk, vagyis a Maha Kalpa egész időtartama, azaz a hét bolygóból vagy Gömbből álló láncunknak

egész körforgása a kezdetétől a végéig; a „Kis Kerekek” a Köröket jelentik, ezekből szintén hét van.

feltétlen világosság. Hogy mennyire látjuk a fényt, mely a sötétségben világít, az látóképességünktől

függ. Ami nekünk világosság, az némely rovarnak sötétség és a tisztánlátó

(clairvoyant) világosságot lát ott, ahol a rendes szem csak feketeséget. Mikor az egész világegyetem

álomba merült, - visszatért volt az eredeti elemébe, - akkor sem fény központ nem

volt, sem szem, hogy lássa a világosságot, és szükségképpen sötétség töltötte be a határtalan

mindenséget.

(b) Az Atya-Anya a hím- és nőprincípium a gyökértermészetben, az ellentétes sarkok, amelyek

mindenben, a Kozmosz minden síkján megnyilvánulnak, vagy kevésbé allegorikus

szempontból, a Szellem és az Állag, melyeknek eredője a Világegyetem, vagyis a Fiú. Ők

„újra Egy”-ek, mikor „Brahmâ Éjjelén”, a Pralaya alatt, az objektív Világegyetemben minden

visszatért egyetlen első és örök okába, hogy a következő virradatkor újra megjelenjen, amint

ez időszakonként megtörténik. „Kárana” – az örök ok - egymagában volt. Világosabban

mondva: Kárana egyedül van „Brahmâ Éjjelei” alatt. Az előbbi objektív világegyetem felolvadt

az egy eredeti és örök okába, és úgyszólván felolvadt állapotban van meg a térben, hogy

újra megkülönböződjék és kikristályosodjék a következő Manvantarikus virradatkor; ezzel

kezdődik Brahmá-nak - a világegyetem szimbólumának - új „Nap”-ja, vagyis egy új tevékenysége.

Ezoterikus nyelven Brahmá az Atya-Anya-Fiú, vagy a Szellem, Lélek és Test egyszerre.

S mindegyik személy szimbóluma egy-egy sajátosságnak, (attribute) és minden sajátosság

vagy tulajdonság az Isteni Lélegzet fokozatos kiáradása ciklikus megkülönböződésében,

involúcionálisan és evolúcionálisan. Kozmikus-fizikai értelemben ez a világegyetem, a

bolygói lánc és a föld; tisztán szellemi értelemben az Ismeretlen Istenség, a Bolygói Szellem

és az Ember, - a kettőnek fia - a Szellem és az Anyag teremtménye, és ezek megnyilatkozása,

amikor időszakonként, a „kerekek” vagy a Manvantara-k alatt, megjelenik a Földön. (L. II.

Rész: „Brahmâ Nappalai és Éjjelei.”)*

1. STANZA – Folytatás

6. A HÉT MAGASZTOS ÚR ÉS A HÉT IGAZSÁG MEGSZŰNTEK (a) ÉS A VILÁGEGYETEM,

A SZÜKSÉGESSÉG FIA ELMERÜLT VOLT A PARANISHPANNA-BAN (b)

(abszolút tökéletesség, Paranirvána, ami Yong-Grüb), HOGY KILEHELJE ŐT AZ, AMI

VAN, ÉS MÉG SINCS. SEMMI SEM VOLT (c).

(a) A hét magasztos úr a Hét Teremtő Szellem, a Dhyan-Chohan-ok, akik a héber

Elohím-nek felelnek meg. Ez az Arkangyalok ugyanazon hierarchiája, amelyhez a keresztény

teogóniában Szt. Mihály, Szt. Gábor és mások tartoznak. Míg azonban p. o. Szent Mihály a

dogmatikus latin teológiában, csak a hegyfokokon és az öblökön őrködhet, addig az ezoterikus

rendszerben a Dhyani-k sorra őrködnek bolygói láncunk egy-egy körén és egy-egy nagy

gyökérfaján. Azt is mondják róluk, hogy ők küldik Bodhisattva-ikat, a Dhyani-Buddha-k

(ezekről l. alább) emberi képviselőit minden körben és fajban. A hét igazságból és kinyilatkoztatásból

vagy inkább a feltárt tokból csupán négyet adtak át nekünk, mivel mi még a negyedik

körben vagyunk, és eddig a világnak is csak négy Buddhája volt. Ez nagyon bonyolult

kérdés, és később kimerítőbben fogjuk tárgyalni.

Eddig „Csak négy igazság és négy Véda van” – mondják a hinduk és a buddhisták.

Hasonló okból ragaszkodott Irenaeus négy evangélium szükségességéhez. Mivel azonban

egy-egy kör kezdetén minden új gyökérfajnak kell, hogy legyen külön kinyilatkoztatása és

  • A zárójelben levő szöveg a III. kiadásban elmaradt.

legyenek kinyilatkoztatói, a következő kör meg fogja hozni az ötödiket, az utána következő a

hatodikat és így tovább.

(b) „Paranishpanna" a feltétlen tökéletesség, amelyet a tevékenységnek egy-egy nagy

időszaka, vagy egy-egy Mahá Manvantara végén, minden létező elér, és amelyben megmarad

a nyugalom következő időszakában. Tibeti nyelven Jong-Grüb-nek nevezik. A Jogáchárya

iskola idejéig, a Paranirvána igazi mibenlétét nyilvánosan tanították, azóta azonban teljesen

ezoterikussá vált. Innen van az, hogy annyi róla az ellentmondó magyarázat. Csakis igazi idealista

értheti meg. A Paranirváná-t kivéve, mindent ábrándképnek kell tekintenie annak, aki

ezt az állapotot meg akarja érteni, és aki meg akarja tudni, hogy a Nern-Én (Non-Ego), az

Üresség és a Sötétség hogyan lehet Három az Egyben, egyedül Önmagában-létező és tökéletes.

Azonban csak relatív értelemben feltétlen, mert még feltétlenebb tökéletességnek kell

helyt adnia a következő tevékenységi időszak magasabb színvonalú kiválóságához mérten. A

tökéletes virágnak, mint olyannak meg kell szűnnie, és el kell hervadnia, hogy tökéletes gyümölccsé

fejlődjék - ha szabad ezt a sántító hasonlatot használnunk.

A Titkos Tanítás azt tanítja, hogy fokozatosan (progressive) fejlődik minden, a világok

éppúgy, mint az atomok, és hogy ennek a bámulatos fejlődésnek sem felfogható kezdete, sem

elképzelhető vége nincs. A mi „Világegyetemünk” csak egy a végtelen sok világegyetem közül,

valamennyi a „Szükségesség Fia”, mert láncszemek a világegyetemek nagy Kozmikus

láncában, és mindegyik okozat az elődjével és ok az utódjával szemben.

A Világegyetem megjelenését és eltűnését úgy vázolják, mint a „Nagy Lélegzet” egy

ki- és belehelését. A „Nagy Lélegzet” örökkévaló, és minthogy Mozgás, azért az Abszolút

egyik megnyilvánulása a három közül, - a másik kettő: az Elvont Tér és az Állandóság

(Duration). A „Nagy Lélegzet” kilehelését az Isteni Lélegzetnek nevezik és a meg nem ismerhető

Istenség - az Egy Létezés - lélegzésének tekintik. Ez az Istenség úgyszólván egy gondolatot

lehel ki, mely Kozmosszá válik. (L. „Isis Unveiled.”) Hasonlóképpen az Isteni Lélegzet

belehelésekor a világegyetem ismét eltűnik a „Nagy Anya” kebelébe, aki azután „láthatatlan

ruhájába burkolva" alszik.

(c) Az alatt, „ami van, és még sincs”, magát a „Nagy Lélegzetet" értik. Erről csak mint

feltétlen létezésről beszélhetünk, de nem képzelhetjük el, mint a létezés olyan formáját, melyet

a Nem-létezéstől megkülönböztethetnénk. A három időszak - a jelen, a múlt és a jövő - az

ezoterikus filozófiában egységes idő, mert a három csak a jelenségek síkjához való viszonylatában

összetett szám, de a noumenon-ok birodalmában nincs elvont értékük. Az írás mondja:

„A múlt idő egyúttal a jelen idő és a jövő idő is, amely noha nem jött létre, mégis megvan”, ez

a Prasanga Mádhjamika tanításnak egyik tétele, melynek dogmáit ismerik, amióta a tisztán

ezoterikus iskoláktól elvált.1) Röviden: az állandóságról és az időről alkotott, összes képzeteinket

érzékelésünkből vezetjük le, az eszmetársítás törvényei szerint. Bár elválaszthatatlanul

egybekötöttek az emberi tudás viszonylagosságával, mégsem léteznek, kivéve az egyéni Ego

tapasztalatában, és elmúlnak, amikor az Ego fejlődési útja eloszlatja a jelenségekben való

létezés (phenomenal existence) Májá-ját. Mi lehet más például az idő, mint öntudati állapotaink

körképszerű egymásutánja? Egyik Mester mondja: „Bánt, hogy ezt a három ügyetlen szót

kell használnom: múlt, jelen és jövő, - ők a szubjektív egész objektív fázisainak gyarló fogalmai,

és a célra épp oly kevéssé alkalmasak, mint a balta művészi faragásra.” Filozófiai alap-

1 L. Dzungarian Mani Kumbum, „The Book of the 10.000 Precepts”, valamint V.P. Vasiliev: „Der

Buddhismus” 327, 357. o. stb.

 

 

igazság, hogy Paramátha-ra kell szert tennünk, nehogy egykönnyen Samvriti martalékává

legyünk.1

I. STANZA – Folytatás

7. A LÉTEZÉS OKAI FÉLRE LETTEK TÉVE, (a) A LÁTHATÓ, AMI VOLT ÉS A LÁTHATATLAN,

AMI VAN, AZ ÖRÖKKÉVALÓ NEM-LÉTEZÉSBEN, AZ EGY LÉTEZÉSBEN

PIHENT (b)

(a) „A Létezés okai” nemcsak a tudomány előtt ismert fizikai okokat jelentik, hanem a

metafizikai okokat is; ezek legfőbbje a létezés vágya, mely a Nidána és a Májá eredménye. Ez

az érzékelő életre irányuló vágy kifejezésre jut mindenben, az atomban és a napban, és visszatükrözteti

az Isteni Gondolatot, amely objektív létezéssé hajtódott ki, törvénnyé, hogy a Világegyetem

létezzen. Az ezoterikus tanítás szerint ennek a feltételezett vágynak és minden

létezésnek igazi oka örökre rejtett marad, és első kiáradásai (emanations) a legteljesebb elvontságok

(abstractions), amelyeket az értelem elgondolhat. Szükségképpen fel kell tételeznünk,

hogy ezek az elvontságok okai az anyagi Világegyetemnek, amint ez az érzékeknek és

az értelemnek jelentkezik, és hogy ők az alapjai a másodrendű és alárendelt természeti erőknek;

ezeket a nagy tömeg minden korban emberi alakba öltöztetve, Istenként vagy istenekként

imádott. Leletetlen bármit is úgy elképzelnünk, hogy ne legyen oka; ha ezt megpróbáljuk,

akkor holtpontra juttatjuk az értelmet. Ez lényegében az az állapot, amelyhez az értelemnek

végül el kell jutnia, ha megkíséreljük visszafelé nyomozni az okok és okozatok láncát. De

mind a tudomány, mind a vallás erre a holtponthoz vezető állapotra sokkal gyorsabban ugrik,

mint ahogy szükséges; mert egyik sem ismeri a metafizikai elvontságokat, amelyek egyetlen

felfogható okai a fizikai megtestesítéseknek (concretions). Ezek az elvontságok mind konkrétebbé

válnak, amint létezésünk síkját megközelítik, míg végre az anyagi Világegyetem formájában

öltenek alakot. Ez a folyamat a metafizikait fizikaivá változtatja, hasonlóan ahhoz a

folyamathoz, mellyel a gőzt vízzé lehet sűríteni, és a vizet jéggé fagyasztani.

(b) Egy Örökkévaló Nem-Létezésnek gondolata, amely Nem-Létezés azonban az Egy

Létezés, képtelenségnek látszik, ha nem gondolunk arra, hogy a létről (being) alkotott fogalmainkat

a létezésről (existence) való jelen tudatunkra korlátozzuk, s így e fogalomból szűkebb

körű kifejezést csinálunk, általános helyett. Ha a meg nem született gyermek abban az értelemben

gondolkozhatna, amit mi gondolkozásnak nevezünk, akkor a létezésről való fogalmát

hasonló módon az anyaméhen belüli életre korlátozná, mert csak ezt ismeri. És ha tudatának

meg akarná magyarázni a születés utáni élet fogalmát (mely számára halál), akkor ezt az életet,

mivel nincsenek adatai, amelyeken elindulhatna, és mivel nincs meg a képessége, hogy ily

adatokat megértsen, - valószínűleg így határozná meg: „nem-lét, mely azonban valódi lét.” A

mi esetünkben az Egy Lét (the One Being) minden Noumenon noumenon-ja, és tudjuk, hogy

a noumenon-ok a jelenségek alapjául szolgálnak, és hogy ők adják a jelenségeknek a valóságnak

azt a halvány képét is, melyben jelentkeznek. De e noumenonok megismerésére jelenleg

sem érzékünk, sem értelmünk nincsen. A bányász szabad szeme talán nem ismeri fel az egy

tonna aranytartalmú kovakőben elszórt, észrevehetetlen arany atomokat, mégis tudja, hogy

megvannak, sőt azt is, hogy csupán ezek adnak a kovakőnek valamely meghatározható érté-

1 Világosabban mondva: „Igazi öntudatra kell szert tennünk, hogy megérthessük Samvriti-t, vagyis „az

ámítás eredetét.” Paramártha rokonértelmű a Svasam-vedana szanszkrit kifejezéssel, vagyis „visszatükröződés,

mely önmagát elemzi.” A „Paramártha” jelentőségét a Jogáchárya-k másképpen értelmezik, mint a

Mádhyamika-k, de egyik sem magyarázza meg a kifejezésnek valódi és igazi ezoterikus értelmét. Lásd alább a 9.

Slokát.

62

ket. És az aranynak a kovakőhöz való ez a viszonya, talán gyengén, de mégis megvilágíthatja

a noumenon-nak a jelenséghez való viszonyát. De a bányász tudja, milyen lesz az arany, ha a

kovakőből kiolvasztják, míg a közönséges halandó nem tud fogalmat alkotni a dolgok valóságáról,

ha azokat különválasztják a Májá-tól, mely őket elfátyolozza és elrejti. Egyedül a Beavatott

(Initiate), elődjeinek számos nemzedékétől szerzett nagy tudásától gazdagon, irányíthatja

„Dangma szemét” a tárgyak lényegére, melyre semmiféle Májá-nak nem lehet befolyása.

Itt válnak azután igen fontosakká az ezoterikus filozófiának a Nidáná-kra és a Négy Igazságra

vonatkozó tanításai, de ezek a tanítások titkosak.

I. STANZA – Folytatás

8. EGYEDÜL A LÉTEZÉS EGYETLEN FORMÁJA TERÜLT EL HATÁRTALANUL,

VÉGTELENÜL, OK NÉLKÜL, ÁLOMTALAN ÁLOMBAN, (a) ÉS AZ ÉLET ÖNTUDATLANUL

LÜKTETETT AZ EGYETEMES TÉRBEN, AZON A MINDENÜTTJELENLÉTEN

VÉGIG, MELYET A DANGMA1 (b) „MEGNYÍLT-SZEME”2 ÉRZÉKEL.

(a) A modern gondolat arra törekszik, hogy a látszólag igen eltérő dolgokra nézve egy

homogén alap ősrégi eszméjéhez folyamodjon, - az egyneműségből fejlődött különneműség

gondolatához. Biológusok most keresik az egynemű protoplazmát és vegyészek az ősanyagot

(protyl), miközben a tudomány azt az erőt kutatja, melynek megkülönböződései a villamosság,

a mágnesség, a meleg stb. A Titkos Tanítás ezt az eszmét a metafizika birodalmába viszi,

és feltételezi, hogy „a Létezésnek csak egyetlen egy formája” van, s hogy ez minden dolognak

alapja és forrása. De talán ez a mondás: „a Létezésnek egyetlen formája” nem is egészen helyes.

A szanszkrit szó: Prabhavápjaja annyi, mint „a hely, vagy inkább a sík (plane), melyből

minden dolog ered, és amelybe minden felolvad”, mondja egy magyarázó. Ez nem a „Világ

Anyja, ahogyan Wilson (l. Vishnu Purána I. könyv) fordította, mert Dzsagad Joni (amint Fitz-

Edward Hall kimutatta) nem annyira a „Világ Anyja” vagy a „Világ Méhe”, mint inkább a

„Világegyetem Anyagi Oka”. A Purána-magyarázók szerint, ez Karana - az „Ok”, - de az ezoterikus

filozófia szerint: ennek az oknak eszményi szelleme. Másodlagos állapotában ez a

buddhista filozófus Svábhávat-ja, az örök ok és okozat, a mindenütt-jelenlevő, mégis elvont,

az önmagában-létező plasztikus Lényeg (Essence), és minden dolog gyökere ugyanabban a

kettős megvilágításban nézve, mint ahogyan a vedantista Parabrahm-jára és Múlaprakriti-jére

tekint: a két aspektusú Egy. Valóban rendkívüli dolognak látszik, hogy nagy tudósok lehetségesnek

tartják, hogy a Vedanta és különösen az Uttara Mímánsa „a buddhisták tanításából

keletkezett”, mikor éppen ellenkezőleg, a Buddhizmus (Gatutama, a Buddha tana) „keletkezett”

a Titkos Tanítás tételeiből, és teljesen ezeken épült föl. A Titkos Tanításból, amelyen az

Upanishad-ok3 is nyugszanak, iparkodunk itt egy részletet vázlatosan közölni. Sri

Sankaráchárja4 tanítása szerint ez az érvelés tagadhatatlanul megáll.

1 Dangma megtisztult lelket jelent: valakit, aki Jivanmukta lett, a legmagasabb beavatott (adeptus),

vagyis inkább úgynevezett Mahátma. „Megnyílt szeme” a látnoknak benső, lelki szeme, és a vele megnyilvánuló

képesség; nem a közönséges értelemben vett tisztánlátás (clairvoyance), vagyis a távolbalátás képessége, hanem

a lelki intuíció, mellyel közvetlen és biztos tudást szerezhetünk. Ez a képesség szorosan összefügg a „harmadik

szem”-mel, melyet a mitológiai hagyomány bizonyos emberfajoknak tulajdonít. Bővebb magyarázatot a II.

könyvben találunk. (A III. kiadásban ez az utolsó mondat elmaradt.)

2 Indiában „Siva szemének” hívják, azonban a nagy hegyláncon túl ezoterikus nyelven mint „a Dangma

megnyílt szemét” ismerik.

3 És mégis olyan valaki, aki tekintélyre tart számot, név szerint Sir Williams Boden, a szanszkrit nyelv

tanára Oxfordban, éppen napjainkban tagadta ezt a tényt. The Victoria Institute of Great Britain előtt, 1888-ban

jún. 4-én tartott évi beszámolójában, így szólt hallgatóihoz: „A buddhizmus eredetileg ellene fordult minden

magányba vonuló aszketizmusnak . . . . ha az a célja, hogy az ember a tudás fenséges magasságait elérje. Nem

63

(b) Az „álomtalan álom” a keleti ezotériában ismert hét öntudati állapot egyike. Ez

állapotok mindegyikében az elmének más-más része jő működésbe, vagy amint vedántista

mondaná, az egyén létének (being) más-más síkján öntudatos. A kifejezést „álomtalan álom”

ebben az esetben képletesen a Világegyetemre alkalmazzák, hogy az embernek ezzel az öntudati

állapotával némileg azonosat fejezzenek ki. Ez az állapot ürességnek (blank) látszik, mert

éber állapotunkban nem emlékszünk rá. A mesmerizált személynek is öntudatlan ürességnek

látszik az alvása, amikor rendes állapotába visszatér, noha úgy beszélt és cselekedett, ahogy

az öntudatos egyén szokott.

I. STANZA – Folytatás

8. DE HOL VOLT A DANGMA, MIKOR A VILÁGEGYETEM ALAYA-JA (a Lélek,

mint mindennek alapja, Anima Mundi) PARAMÁRTHA-BAN (a) (Abszolút Létezés és Öntudatosság,

ami abszolút Nem-Létezés és Öntudatlanság) VOLT ÉS A NAGY KERÉK

ANUPÁDAKA (b) VOLT?

(a) Itt évszázados skolasztikus vitatkozások tárgyával állunk szemben. A két kifejezés

„Alaya” és „Paramártha” több okot szolgáltatott arra, hogy iskolák szétváljanak, és hogy az

igazságot különböző szempontból széthasítsák, mint bármely más misztikus kifejezés. Alaya,

szó szerint „a Világ Lelke”, Emerson-nak „Over Soul"-ja, és az ezoterikus tanítás szerint, időszakonként

változtatja természetét. Alaya változik a tevékeny élet-időszak alatt az alsóbb síkokhoz

viszonyítva, beleértve a mienket is, noha benső lényegében örökkévaló és változatlan

azokon a síkokon, melyek az embernek és a Kozmikus Isteneknek (Dhyani Buddha-k) elérhetetlenek.

Ez időszak alatt nemcsak a Dhyani-Buddha-k egyek lélekben és lényegben Alayaval,

de még a Jógában (misztikus meditációban) erős ember is „képes lelkét vele egyesíteni”.

(Áryásanga, a Bumapa iskola.*) Ez nem a Nirvana, hanem a legközelebbi állapot hozzá. Innen

ered a vélemények eltérése. A Yogáchárya-k (a Maháyáná iskolából) azt mondják, hogy

Alaya az Ürességnek (Voidness) megszemélyesítése, és mégis Alaya (Nyingpo és Tsang, tibeti

nyelven) az alapja minden látható és láthatatlan dolognak. Azt is mondják, hogy noha lényegében

örökkévaló és változatlan, mégis visszatükröződik a Világegyetem minden dolgában,

„mint a hold a tiszta csendes vízben.” Más iskolák kétségbe vonják ezt az állítást. Ugyanígy

van ez Paramártha-val. A Yogáchárya-k szerint, ez a kifejezés annyit jelent: az, ami szintén

más dolgoktól (paratantra) függ. A Madhyamika-k pedig azt mondják, hogy Paramártha,

Paranishpanna-ra, vagy az abszolút tökéletességre van korlátozva. Azaz, ennek a „két igazságnak”

kifejtésénél (a négy közül) a Yogáchárya-k azt hiszik és állítják, hogy (ezen a síkon

mindenesetre) csak Samvritisatya, vagyis relatív igazság van, a Madhyamika-k pedig azt tavolt

sem okkult, sem ezoterikus tanrendszere . . . . .melyet a közönséges ember elől elrejtettek volna.”(!!) És

tovább: „. . . Mikor Gautama Buddha pályafutását megkezdte, a jóga későbbi és alacsonyabb formáját, úgy látszik,

kevéssé ismerték.” És azután ellentmondva önmagának, a tudós előadó nyomban ezt mondja hallgatóinak:

A Lalita-Vistára-ból megtudjuk, hogy Gautama idejében általános volt a testi kínzás különféle fajtája, az önsanyargatás

és az önmegtagadás.” (!!) De az előadó úgy látszik, nem is tudja, hogy a kínzásnak ez a fajtája és az

önsanyargatás éppen a jóga alacsonyabb formája; a Hatha jóga, mely „kevéssé ismert” és mégis olyan „általános"

volt Gautama idejében.

4 Még azt is vitatják, hogy mind a Hat Darsana (filozófiai iskolák) Buddha befolyásának nyomait viseli,

és hogy vagy a buddhizmusból merítettek, vagy görög tanításból erednek. (L. Weber, Max Müller stb.) Az a

benyomásunk, hogy Colebrooke, aki a „legmagasabb tekintély” ilyen dolgokban, régen elintézte ezt a kérdést,

amikor kimutatta, hogy „a hinduk ebben az esetben a tanítók voltak, nem pedig a tanítványok.”

* A III. kiadásban a zárójel közti rész helyett: „amint ezt a Yogáchárya iskolaiból való Aryasangha

mondja.”

64

nítják, hogy Paramárthasatya, „abszolút igazság”1 létezik. „Ó szerzetesek, egyetlen egy Arhat

sem érheti el az abszolút tudást, mielőtt eggyé nem vált Paranirvana-val. Parikalpita és

Paratantra az ő két nagy ellensége.” (Aphorisms of the Bodhisattvas.) Parikalpita (tibeti

nyelven Kun-ttag) azoknak a tévedése, akik képtelenek arra, hogy felismerjék mindennek üres

voltát és illuzorikus természetét, akik valaminek a létezésében hisznek, ami nincs, p. o. a

Nem-Ego. Paratantra pedig, bármi is legyen, az ami csupán függő vagy okozati összeköttetés

folytán létezik és aminek el kell tűnnie, amikor eltávolítják az okot, amelyből származik, például

a lámpabél lángja. Semmisítsd meg, vagy oltsd el, és a láng eltűnik.

Az ezoterikus filozófia azt tanítja, hogy minden él és tudatos, és nem azt, hogy minden

élet és tudat olyan, mint az emberé vagy az állatoké. Az életre úgy tekintünk, mint „a létezés

egyetlen formájára”, mely az úgynevezett anyagban megnyilvánul, vagy amit helytelenül

szétválasztunk, és az emberben szellemnek, léleknek és anyagnak nevezünk. Anyag a lélek

megnyilvánulásának eszköze (vehicle) a létezés e síkján, és a lélek a szellem megnyilvánulásának

eszköze egy magasabb síkon. És ez a három egy háromság, mindannyit áthatja

az őket egyesítő Élet. Az egyetemes élet gondolata egyike azoknak a régi fogalmaknak,

melyek ebben a században az ember elméjébe visszatérnek, minthogy az antropomorfikus

teológia alól már felszabadultunk. Igaz, a tudomány megelégszik azzal, hogy kutatja vagy

feltételezi az egyetemes élet jeleit, és eddig még nem volt elég merész arra, hogy még csak

suttogja is: „Anima Mundi!”

A „kristály-élet” eszméjét, amelyet ma a tudomány elismer, félszázaddal ezelőtt kigúnyolták

volna. Botanikusok most a növények idegei után kutatnak, nem azért, mert feltételezik,

hogy a növények úgy érezhetnek, vagy gondolkozhatnak, mint az állatok, hanem mert azt

hiszik, hogy szükség van valami szervezetre, mellyel a növényi fejlődést és táplálkozást

megmagyarázzák, s hogy ez a szervezet ugyanazt a tevékenységet fejti ki a növény életében,

mint az idegek az állati életben. Alig tartjuk lehetségesnek, hogy a tudomány oly kifejezések

puszta használatával, mint „erő” és „energia”, még továbbra is palástolhassa önmaga előtt azt

a tényt, hogy azok a dolgok, melyekben élet van, élő dolgok, akár atomok, akár pedig bolygók.

De mégis mit hisznek a benső ezoterikus iskolák? - kérdezhetné az olvasó. Mit tanítanak

az Ezoterikus „Buddhisták” e tárgyról? Szerintük „Alaya”-nak kettős, sőt hármas a jelentősége.

Az elmélkedő Maháyána iskola Yogáchárya rendszerében, Alaya mind a kettő: az

Egyetemes Lélek (Anima Mundi), és az előre haladott Beavatott (Adept) Én-je. „Az, aki a

jógában erős, akarata szerint, elmélkedés útján eljuttathatja Alaya-ját a létezés igazi mivoltába

(the true Nature of Existence)”. Aryásangha,2 Nagârjuna versenytársa azt mondja: „Alaya

létezése abszolút és örök.” Egyik értelemben Pradhána, amit

Popper Péter: Az Én integritásának a védelme

Popper Péter: Az Én integritásának a védelme

"Az Én integritásának a védelme

Örökkévisszatérfigyelmeztetés:A Sátán nem tud teremteni!

A„finom kreatúrát" tehát el kell csábítania, el kellrabolnia,

tévútrakell vezetnie ahhoz, hogy hatalma legyen felette.

Ismételtenidézem a híres koant, a mester reggeli beszélgetését

önmagával.

„– Mester,ébren vagy?

Ébrenvagyok.

Jólfigyelsz?

Igyekszemjól figyelni.

– Vigyázz,hogy tévútrane csaljanak.

Vigyáznifogok.”

Eza figyeléberséga sátáni erk legnagyobb ellensége.

Azemberi lélek tudatossága képes egyedül áttörni a kísértések

gomolygósötétségét, a Gonosznak mindenfell felvillanó

zavarosfényeit, nemcsak az életben, hanem a halálban,

pontosabbana „köztes létben" is. A „Bar Do"–ban vándorló

lélekkörül különféle színélesfények ragyognak fel, olyan

élesekés tiszták, hogy szinte elviselhetetlenül fáj beléjük nézni,

feléjükmenni, menekülésre késztetnek. S mellettük

megnyugtatóanzavaros, simogatóan hívogató fények is

megjelennek:„tarts felém, nálam megpihenhetsz a

fájdalomtól".Ezek a kísértk fényei. A színek jelentésére most

nemtérek ki. Részletesen leírtam ket Azönmagába tér

ösvénycímkönyvem226–227. oldalán. (Szépirodalmi Kiadó,

30

elsőkiadás.)Mindenesetre a megnyugtató zavaros fények rossz

születésekfelé csábítanak.

Ésugyanígy van a földi életben is. A szellem, a

„SzigorúságBirodalmának" a közelsége mindig fájdalmas, az

igazságsokszor elviselhetetlenül gyötrelmes. A sátáni pihenést

ígér,erfeszítés nélküli megismerést, de mindig hordoz

magábanvalami zavarosságot, bizonytalanságot, valamit,

amivela tudatos értelem szintjére fejldött lélek nem tud mit

kezdeni.

Sezzel elérkeztünk a Világosság és a Sötétség

küzdelménekvalódi tétjéhez, az úgynevezett „tudati lélek"

szintjérejutott Énhez. Ezt az Ént kell tönkretennie a sátáni

erknekahhoz, hogy egy emberi lélek birtokába jussanak.

Arombolás az Ént (C. G. Jung fogalmával a Selfet)

körülvevperszonálisburkok elpusztításával kezddik. A

Personahordozza mindazt, ami a nevelés, szoktatás, tanulás,

modellkövetéssorán a Self köré épült. Minden külvilági hatás a

Personaszrjén keresztül jut el az Énhez, és az Én is csak a

Personánkeresztül tud megnyilvánulni.

Tágértelemben egy emberi Ént körülvevlegelsburok a

teste.

„– Testem,szegény,

tevagy a teremtedény

akiegykor kimerítettél

asemmibl és segítettél,

hogylegyek a sok én közt én is Én.”

(SzabóLrinc: Testem)

Azemberi test sajátosan sátáni tönkretevje az alkohol, a

drog,minden idegméreg, ami közvetlenül hat a lelkiállapotra, s

elssorbana tudatot homályosítja el. Kosztolányi Marcus

Aureliusánakítélkezését –

31

„– Ezvan.

Eznincsen.

Ezitt az igazság.

Ezitt a hazugság.”

– illúziókkal,kemikáliák által elidézett látomásokkal,

mvileglétrehozott tudatzavarral, elmebajhoz hasonló

lelkiállapottalhelyettesíti. Ezeknek a tudati machinációknak

nagylehet a vonzereje, az izgalma, a titokzatossága, a

romantikája,s nem utolsósorban az olcsó megszerezhetsége.

Ezaz elárulása József Attila programjának, a túllépés „e mai

kocsmán”,de az értelem megkerülésével, ez a Sátán igazi

gyzelme.

Aszervezet életerit, azt, amit az indiaiak pránának, a

misztikusokétertestnek neveznek, a kritikátlan szexuális

szabadosság,a nemiség túlhajtása, a polgárjogot kapott

perverzióktámadják.

Avágyak és érzelmek asztrális világát pedig az erszak

kultuszadeformálja. A mások kínja, szenvedése, mint

örömszerzés,az ember alatti világokból tör fel.

Mindenneka lényege az Én védrétegeinek a szétzilálása,

amiaz Ént egy idutánközvetlenül támadóvá teszi.

Továbbikérdésként felmerül, hogy a kísérthatások

miképpenbefolyásolják az ember különböztudatállapotait.

Azéber, racionális tudat kikapcsolásáról, kontrollfunkciójának

ameggyengítésérl már szóltunk. Az idegmérgek

használatánaktovábbi következménye az ember belökése egy

határozottregresszióba, vagyis fejldésében már túlhaladott

tudatállapotokfelelevenítése. Az emberiség mai fejldési

szakaszábanhétféle tudatállapotot különböztetünk meg.

Atma=intuitív tudat, eljövend, a megismerés a

megismertteljes azonosulása

32

Buddhi=inspiratív tudat, eljövend, hangzószer,

elcsírájaa zene

Manasz=imagínatív tudat, eljövend, képszer, elcsírája

aképzmvészet

Éberracionális =ma domináns tudatállapot, fogalma, az

Énrevonatkoztatva

Álomtudat= maelssorban az érzelmi világra vonatkozik,

képszer

Mélyalvástudat= ma avegetatív mködések nagy részére

vonatkozik

Haláltudat= ma aszervezet molekuláris és elemi

részecskéinekmozgására vonatkozik.

Akísértés, mint regressziós hatás, azt eleveníti fel, ami

fejldésilegtúlhaladott, tehát elssorban az álomtudatot. A

Manaszmár képszer, az álomtudat pedig még képszer, si

rítusok,szertartások, zene sodorják visszafelé a rideg és

vulgárisracionalitástól, megcsömörlött embert az egykor él

szükséges,de ma már az Ént gyengíttudatállapotokba,

kollektívmámorokba.

AManasz tudat kifejldését már gyermekkortól torzítják a

virtuálishatások, a mozi, a TV, a reklám, a képi világ

komputerizáltsága.Mindez a „kész” és sablonos hatás a saját

alkotóimagináció kialakulását gátolja.

ABuddhi fejldése szempontjából a kábító zenei hanger

ésa mechanikus ritmika problematikus.

AzAtma-állapot visszariad a másik ember szinte

kizárólagosanerotikus tárgyként való kezelésétl, a

pornográfiától,a nemiség, a nemi vágyak szublimáció nélküli

kultuszától.

Ámmindez az aggodalom azt is eredményezi, hogy a

modernezoterika egyre jobban elszakad a társadalmi

valóságtól,valamely elefántcsonttorony lakójává lesz, és ezzel

egyrejobban elidegeníti magától az embereket, és maga is

33

egyrejobban elidegenedik a reális világtól. Híveinek többsége

menekülemberlesz, akik az élet küzdelmeiben vereséget

szenvedtek,és a világtól való elfordulásukban találják meg

biztonságukat.Ez újabb ág a sátáni diadalkoszorúban. A

modernezoterika útja tehát két szakadék között kanyarog:

belezuhanhata modern élet kísértéstömegébe, vagy életidegen,

„holdvilágfaló"ideológiává torzul.

Mintahogyan gyakran elfordul a másik sátáni csel is:

ördögküzd ördög ellen, például a rasszizmus a bolsevizmus

ellen,a fasizmus a globalizáció ellen. Lehet választani!"

Eckhart Tolle: Kísérő

Eckhart Tolle: Kísérő

Rengeteg embernél az életenergia nagy része a fájdalomtestben, csapdába zárva található.

Kevéssé férnek hozzá az életteliségükhöz.

Mert annak legnagyobb részét leköti a fájdalmuk.

Az teljességében egy nagy, boldogtalan én csapdájába zárva található.

És semmi sem áramlik bennük. Egyáltalán nincs áramlás. Csak egy hatalmas összehúzódottság.

Sok ember egyszerűen csak egy óriási görcs. Egy nagy csomó. Döbbenetes.

 

Az egos állapot egy hatalmas görcs. Semmi sem áramlik.

Ám amikor az energia kiszabadul a fájdalomtestből, hihetetlen mértékben megnő a vitalitás,

az életteliség, és természetesen eltűnik a fájdalom.

 

Nem fog mindjárt az első alkalommal eltűnni.

 

Sokszor kell a folyamatot végigcsinálnod.

Sokszor megpróbál majd újra és újra megjelenni. És meg is jelenik.

Sokszor alulmaradsz vele szemben.

Ez rendjén való. Mindez része a folyamatnak.

Adódnak alkalmak, amikor ismét elborít.

És csak utána döbbensz rá. „Ó, hát itt volt!

Én meg teljesen lemaradtam róla.”

Lehet, hogy háromórás jelenet zajlott le közted és a partnered között,

és csak utána jössz rá: „ó, hiszen ez a fájdalomtest volt!

Teljesen lemaradtam róla.” Nyugi. Nem baj.

A következő alkalommal talán majd elcsíped, és időben fölismered őt.

A jó hír az, hogy ebben a jelenlétgyakorlatban a fájdalomtest tulajdonképpen a szövetségeseddé válik.

Nélküle ugyanis csak nagyon kevés ember érezne kellő késztetést arra,

hogy a tudatosság új állapotába lépjen be.

Amíg nem tudsz róla, addig a fájdalomtest minden alkalommal behúz a csőbe.

És a tudatosságodat minden esetben elveszíted.

Mostantól azonban, hogy ezt már tudod, valahányszor felüti a fejét,

te már be tudod őt vonni a jelenlétgyakorlatodba.

Így hát minél többször aktiválódik, annál jobb. Örülj neki!

 

Ha erős fájdalomtested van, szerencsés vagy. Segít a gyakorlásban.

Nagy tanítóddá válhat.

Spirituális gyakorlatod legerőteljesebb része tehát a fájdalomtesttel való foglalkozásod.

Megtapasztalod majd, hogy milyen gyorsan megtörténik a transzmutáció.

Amikor fölismered, hogy a fájdalomtested nem a boldogtalan éned, hanem egyszerűen csak fájdalom.

Nem kellemes, de meg tudod engedni, hogy legyen.

És a jelenlét hihetetlen mértékben fölerősödik, valahányszor a fájdalomtestedre tudod azt irányítani.

Ha nagyon tömör vagy súlyos fájdalomtested van, akkor neked intenzívebb jelenlétre lesz szükséged.

Még nem sokan szabadultak meg teljesen a fájdalomtestüktől, de néhányan már azért igen.

És a számuk egyre növekszik.

A legtöbb ismerősöm, aki csaknem valamennyi fájdalmától megszabadult, olyan ember,

aki nagyon masszív fájdalomtesttel rendelkezett,

és ezért erősebb késztetést érzett a megszabadulásra, mint a többiek.

A keleti terminológia említi a karmát.

 

A karma végső soron, valójában az összes múltbéli kondicionáltságot jelenti,

beleértve a múltbéli fájdalmat is.

Amelyről tévesen azt hiszed, hogy az te magad vagy.

 

A karma azt jelenti, hogy minden múltbéli programozottságoddal azonosulsz.

És arra ítéltettél, hogy ezt a múltbéli kondicionáltságodat újra és újra átéld és megjelenítsd.

 

A fájdalomtest tehát a karma egy fontos aspektusa.

És amiről itt beszélek, az az, hogy miként lépjünk túl azon a tudattalanságon, ami a karma.

Lényegében arról beszélek, hogy miként oldjuk föl a karmánkat.

Máskülönben a karma sohasem érne véget, hiszen az folyton újrateremti önmagát.

Ezért szokták gyakran kerékhez hasonlítani. Folyamatosan megújítja önmagát.

Én a fájdalom és a szenvedés végéről beszélek.

Használd a párkapcsolatodat a gyakorlásodban!

És tudd, hogy bárkit is választasz partnerednek, annak lesz fájdalomteste.

Ne keresd az ideális, fájdalomtest nélküli társat! És örülj neki, hogy nincs is ilyen.

Használd a kapcsolatodat, mert sokkal-sokkal könnyebb saját fájdalomtested tudatára ébredni párkapcsolatban, mint egyedül élve.

Hatalmas lehetőség a gyakorlásra.

Ha mindketten értitek a fájdalomtest működését, hogy miként is zajlik a folyamat, akkor megállapodhattok,

hogy segítetek egymásnak, ha azt látjátok, hogy a másikban fölébredt a fájdalomtest.

Ha ez megtörténik, akkor a pár nem aktiválódott fájdalomtestű tagja nagyon-nagyon jelen marad ahelyett,

hogy belemenne a reagálós játszmába. Maradj nagyon-nagyon jelen!

És ha a partneredet teljesen eluralja a fájdalomteste, akkor maradj annyira jelen, hogy azt is megengedd neki,

hogy őt eluralja a fájdalomteste. Anélkül, hogy reagálnál rá. Vagy hogy azt gondolnád róla,

hogy az a fájdalomtest, akit éppen látsz és hallasz, azonos lenne a társad valódi személyével.

Csak megengedni. Ez a titok.

 

Ha a partnered nem akar együttműködni veled, akkor csináld magadért.

 

Nagyszerű, hogyha együttműködik veled,

de egy ember megszabadulásához végső soron csak egy ember kell.

 

Sok nőnél akkor jelenik meg a fájdalomtest, amikor közeledik a menstruáció ideje,

mert a kollektív női fájdalomtest rendkívül erős.

 

A fájdalomtest egyik aspektusa a kollektív emberi fájdalom.

Kollektív lehet például annak a nemzetnek a fájdalma, amelyhez tartozol.

 

Egyes országok fájdalma súlyosabb, mint másoké.

Az új világ viszonylag kisebb súlyú fájdalommal rendelkezik az óvilággal képest,

mert Európa és Ázsia nagyobb múltú, márpedig a múlt súlya és fájdalma nagyon is jelen lévő, valóságos tényező.

 

Néhány országban csak leszállsz a repülőről, és ha elég érzékeny vagy, máris megérzed a kollektív fájdalomtest energiamezejét.

„Uhhh…” Például Kelet-Európában. Sok országban érezheted ezt rögtön az első lépésekkor.

Németországban azonnal érzed. Ahogy kilépek a gépből: „Uhhh…” Oroszországban: „Uhhh…

” Minden személy, aki ott él, része ennek a kollektív fájdalomtestnek.

Szóval ez nem csak személyes dolog.

A fájdalomtest sohasem csak a te személyes problémád.

Az emberi lét tartozéka. A te részesedésed az emberi állapotból, és nem személyes ügy csupán.

Nincsenek kizárólag személyes problémák.

Életed minden fájdalma része annak az emberi állapotban, ami ilyen-olyan formában éppen megnyilvánul.

A kollektív fájdalomtest egyik aspektusa tehát az adott ország fájdalomteste.

Az Egyesült Államoknak is van fájdalomteste, de ott kisebb karma halmozódott fel, mint Európában,

és különösképpen mint egyes európai országokban

Még olyan, viszonylag rövid ideig tartó esemény, mint például a vietnámi háború is,

hozzáad egy kicsit a kollektív fájdalomtesthez.

Az 50 ezer amerikai férfi halála egy távoli országban.

A szenátus akkori elnöke az önéletrajzában így fogalmazott:

„Hát igen. Visszatekintve ez valószínűleg hiba volt.” Íme az emberi őrültség egyik megnyilvánulása.

Tudom, hogy ülnek itt olyanok, akik megjárták Vietnámot.

Mert menniük kellett, és ott szenvedtek. Ez van.

 

Most viszont már dolgozhatsz ezzel a fájdalmaddal.

Ahogy kollektív női fájdalomtest, úgy kollektív férfi fájdalomtest is létezik.

A női fájdalomtest, amelyből minden nő kiveszi a részét, azzal a borzasztó fájdalommal kapcsolatos,

amivel a nők évezredekig tartó rabszolgaként és értéktelen birtoktárgyként való kezelése járt.

 

Azt megelőzően akadt ugyan olyan időszak is, amikor a nők az őket megillető jogokkal rendelkeztek,

de a legtöbb országban sajnos évezredekig a nők a patriarchális,

az elme dominálta tudatosságállapot áldozatai voltak.

 

Ez pedig különösen érezhetővé válik, amikor a menstruációs időszak,

a nőiesség biológiai szintű megnyilvánulása elkezdődik.

Az ekkor jelentkező intenzív fájdalom automatikusan fölébreszti a női fájdalomtestet.

A régi, tradicionális buddhista tanítások szerint a nők sohasem tudnak megvilágosodni,

mert minden menstruáláskor elvesztik a tudatosságukat.

Így tehát ki kell őket ebből zárni – mondták.

Ezt meg is tették, ami viszont a buddhista tanokat egyre élettelenebbé és egyre elmedomináltabbá tette.

Nos, az állításnak történetesen épp az ellenkezője az igaz.

Ha a nők tudják, hogy ebben az időszakban a fájdalomtestük különösen hajlamos aktiválódni,

és akkor képesek jelenlévővé válni, akkor ily módon ők igen gyorsan megszabadulhatnak a fájdalomtestüktől.

 

Vigyél jelenlétet a fájdalomtestbe!

És légy nagyon éber

Különösen, amikor a menstruáció idején aktiválódik a fájdalomtested.

Figyeld meg a fájdalom ébredését! Figyeld meg, és hagyd, hogy legyen!

Légy együttérző vele! Mert a megengedés épp ezt jelenti.

Légy az az együttérző lény, aki megengedi a fájdalomnak, hogy legyen!

És aki képes tartósan elviselni a felkavartságot.

A jelenlét állapota mindig a szelíd átölelése annak, ami van.

Finom lágyságot viszünk abba, ami van.

És ez a lágyság hatalmas erejű.

Lágyságot belevive átöleljük a pillanatnyi valóságot, és fenntartjuk az ölelést.

Jelen maradsz. Fenntartod a fájdalmat. És figyeled a zűrzavart. Fenntartod.

 

Jelenlétérzésed nagyon-nagyon gyorsan sokkal de sokkal erősebbé válik, ahogy tartod a fájdalmat.

És a fájdalom lassan alábbhagy. Ez azonban már nem számít.

Mert a fájdalom elfogadása már olyan teljes benned,

hogy a pillanatot nem teszed már a fájdalom megszüntetésének az eszközévé.

 

Tehát nem arról van szó, hogy „elfogadom, csak hogy minél előbb véget érjen már ez a fájdalom!

” A fájdalmat tökéletesen elfogadod.

És ebben rejlik az igazi spirituális erőd.

A teljes elfogadásban.

Persze ezúttal már nem azonosultál a fájdalommal.

Az nem vált a boldogtalan éneddé.

Teljesen ott vagy.

Teljesen jelen vagy vele.

Teljesen elfogadod, hogy a fájdalomtest ott vibrál benned.

És azt is, hogy menstruációkor talán meglehetősen hosszú ideig kell majd tartanod a fájdalmat.

Akár néhány napig is.

És közben jelenlétet viszel bele.

Természetesen előfordulhat, hogy közben időnként alulmaradsz.

Amikor észreveszed, újra jelenlévővé válsz vele szemben.

Az alulmaradsz szón azt értem, hogy előfordulhat, hogy a fájdalomtest sikerrel hatol be az elmédbe,

és ott újra átveszi gondolkodásod irányítását. Ám egyszer csak észbe kapsz, és újra tartod.

A fájdalom tehát fantasztikus tanítóddá válik.

És valahányszor ez megtörténik, jelenlétet viszel bele.

Mindig több nő jelentkezik a tudatossággal foglalkozó csoportokba, mint férfi.

 

A nők gyorsabban fognak előrehaladni, mint a férfiak.

Mindenhol ezt tapasztalom.

És ennek részben az az oka, hogy immár képesek lesznek használni azt a fájdalomtestüket,

ami eddig óriási akadály volt a számukra.

Hatalmas segítséggé válik, amint jelenlétet viszel bele.

 

A férfiak még mindig sokkal kevésbé vannak kapcsolatban a testükkel.

A nők is persze az elméjükben élnek, de a férfiak sokkal mélyebben körülbástyázták magukat az elmestruktúráikkal. Persze nekik is van fájdalomtestük, de a férfiakra elsődlegesen az jellemző,

hogy a fejükkel azonosítják magukat.

A nőkre pedig elődlegesen az jellemző, hogy ők a fájdalomtestükkel azonosulnak.

Ezek persze csak tendenciák.

Csodálatos gyakorlat ez.

A szünet után szeretném megkérni a jelenlévők közül azokat, akik olvasták a könyvemet,

hogy mondják el, hogy haladnak.

Milyen akadályokkal találtad magad szembe?

Hol kezd nehézzé válni a dolog? De kérdezhettek bármi más, a témával kapcsolatos dolgot is.

A vázolt gyakorlat olyan egyszerű, olyan csodálatos és olyan erőteljes, hogy döbbenetes,

hogy ilyen sok időbe tellett az emberiségnek eljutni eddig a pontig.

Az átalakulás mostantól kezdve azonban már nagyon gyorsan megtörténhet.

Tedd hát a fájdalomtestedet a szövetségeseddé!

A fájdalomtest nem az ellenséged. Abban a pillanatban,

hogy ellenségednek tekinted, megjelennek a régi elmeminták. Amik még a fájdalomtestből is újra problémát csinálnak. „Hogyan tudok megszabadulni tőle?”

Ne azzal foglalkozz, hogy megszabadulj tőle!

Csak figyeld! Az elintézi. Csak figyeld és tartsd!

Először szinte elborít a fájdalom, de minél inkább jelenlétet viszel bele, annál inkább észreveszed,

hogy mekkora ereje van a jelenlétednek. Azt is megérted, hogy a fájdalmad végül is csak hullámfodrozódás annak a hatalmas, szinte végtelen dolognak a felszínén, aki te valójában vagy.

Végső soron minden emberi forma csupán olyan felszíni fodrozódás vagy hullámocska,

amelyik óriási hullámnak igyekszik látszani.

S amint fölismered lényed hatalmasságát, szinte végtelenségét,

a fájdalom viharsebesen csöppnyire zsugorodik, és kiderül, hogy korábban csak óriásira fújta föl magát.

Ez a megszabadulás gyakorlata. Nem igényel sok időt.

Néha megkérdezik tőlem: „Aztán mennyi ideig kell csinálnom?” Ezt embere válogatja részben attól függően, hogy az illetőnek mennyire tömör a fájdalomteste. De nem számít, mert maga a gyakorlat csodálatos. Találkoztam olyanokkal, akiknek extrém erős volt a fájdalomtestük, és körülbelül két év gyakorlatozással 80-90%-kal csökkentették azt. Ismétlem: ők különlegesen tömör fájdalomtesttel rendelkeztek.

Tehát lehetséges a megszabadulás.

Nem arról van szó, hogy egy életen át kell gyakorlatoznod. Tehát nem az a helyzet, mint némely spirituális tanítónál, aki azt mondja: „Még öt életnyi időt kell rászánnod a dologra.” Vagy azt: „A következő életedben sikerülni fog.” Vagy azt: „Húsz év múlva fölszabadítalak, miután ideadtad nekem az összes pénzedet.”

 

De beszéljünk egyelőre csak a jelenlegi létezési formádról. Arról a fájdalomról, amit a gyermekkorodból és az azt követő évekből cipelsz magaddal.

Ezek nem tűnnek el teljesen.

Fájdalom- és energiamező-maradékot hagynak hátra.

Végső soron minden energia.

Ezek az energiamezők pedig összeadódnak, mert azonos frekvencián rezegnek.

Az érzelmi fájdalom így egyetlen energiatömeggé áll össze.

Olyan becsomósodott energiatömeggé, amely nem áramlik szabadon.

Olyan energiává, amit én fájdalomtestnek nevezek.

S amit az emberek belül hordoznak.

A fájdalom egyfajta energiamezőjeként.

Ha nem ismered ezt föl, ha nem ismered meg a fájdalomtest működését,

akkor bármennyi spirituális gyakorlatot végezhetsz, az újra és újra kibabrál veled.

És emiatt újra és újra elveszíted a tudatosságodat.

Ezért most erről akarok beszélni.

 

Először is tudatosítom magamban, hogy létezik bennem a fájdalomnak egy energiamezeje.

Ami például zaklatottságként, haragként, depresszióként,

feszültségként vagy félelemként manifesztálódik.

Bármilyen formában is jelenik meg, az nem kellemes, hanem fájdalmas érzés.

Ez a múltbeli fájdalmak maradéka. Ám az időbeli távolság ellenére még mindig nagyon eleven.

Magadban hordod belül, csak éppen nem mindig vagy ennek tudatában.

Erről írtam röviden a könyvem egyik fejezetében,

most kicsit részletesebben fogok foglalkozni a jelenséggel,

ami azzal jár, hogy nagyobb jelenlétet viszünk a fájdalomtestbe.

 

A fájdalomtest néha alszik.

Máskor pedig ébren van, tehát aktív.

Akkor válik aktívvá, akkor érzed a fájdalomtestedet hirtelen nagyon intenzíven,

amikor az újabb fájdalomélményekből kezd mintegy táplálkozni.

Ez újra és újra megtörténik. Mert a fájdalomtestnek, mint egy kis lénynek, rendszeresen ennie kell.

További fájdalmas élményekre van szüksége.

Ez történik, amikor valami viszonylag jelentéktelen történés hihetetlenül heves,

fájdalmas reakciót vált ki belőled.

Valami apró bosszúság ér, vagy valaki mond valamit, vagy a társad tesz vagy mond valamit,

vagy akár csak az történik, hogy valami eszedbe jut,

és az hirtelen mély, érzelmi fájdalmat vált ki belőled.

Ebben a pillanatban a fájdalomtest, ez az energiamező felébred alvó állapotából.

Készen áll arra, hogy újabb fájdalmat kebelezzen magába.

Ezt nem magyaráztam el elég világosan az első könyvemben, majd a másodikban megteszem.

A fájdalomtest kétféle módon tudja mindezt megtenni.

További fájdalomélményekből táplálkozik, mert csak ezen tud élni.

Hiszen a fájdalomtest fájdalomenergiából áll.

Azt mondja: „Kérlek, áruld el, hol juthatnék még fájdalomhoz.”

Ha készen áll arra, hogy aktivizálódjon, akkor a gondolataidból táplálkozik.

Uralma alá vonja a gondolkodásodat. Befurakodik az elmébe.

Ami nem más, mint a gondolati tevékenységed.

És így az ráhangolódik a fájdalomtestedre.

Ettől kezdve minden gondolatod destruktív és fájdalmas lesz.

Amit a fájdalomtested persze imád.

Boldogan magába habzsolja minden romboló és mélyen negatív gondolatod energiáját.

Bezabálja, és attól érzi jól magát. Eszik.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez az emberi fájdalom addiktív természete.

Igen.

Függőségről van szó.

Mert a fájdalomtest szereti a fájdalmát.

Amikor a fájdalomtest átvette benned az irányítást, és sikerült elhitetnie veled,

hogy ő vagy te, akkor az egész gondolkodásod teljesen ráhangolódik a fájdalomtestedre.

Az pedig táplálkozik belőle.

Abban a pillanatban fájdalmat akarsz.

Mert abban a pillanatban a fájdalomtest vagy.

És ha ekkor azt mondom neked, hogy lehetséges olyan élet, ami mentes a fájdalomtól,

akkor te fejbe csapsz.

Mert ezt akkor a fájdalomtestnek mondanám, és a fájdalomtest ily módon reagálna a szavaimra.

A fájdalomtestnek tehát szüksége van arra, hogy időszakosan újra és újra életre keljen.

Mindenki átélte már ezt a párkapcsolatában.

 

Megtalálod az ideális társadat,

aztán néhány hét múlva egy másik, addig számodra teljesen ismeretlen oldala mutatkozik meg.

 

Időnként szinte kis szörnyeteggé válik.

Akkor ezt mondod magadnak: „Te jó ég!

Elképesztően hatalmas hibát követtem el!” Nem. Nem követtél el hibát.

Mindenkinek van fájdalomteste.

Beleértve téged is.

De önmagad esetében kicsit nehezebb észrevenni,

amikor belőled bújik elő a kis szörnyeteg.

Tehát a fájdalomtest használja a gondolkodásodat.

A negatív és destruktív gondolataidon él.

Hogy egy konkrét fájdalomtestnél meddig tart az evés, az személyenként erősen változó.

Létezik olyan fájdalomtest, amelyik nagyon gyorsan táplálkozik.

Talán csak egy-két óráig. Más fájdalomtestek hetekig vagy akár hónapokig is.

Ez szélsőségnek számít. A legextrémebb esetekben pedig a fájdalomtest folyamatosan működik.

Szinte nincs is szunnyadó állapota.

Állandóan táplálkozik, és folyamatosan aktív.

De ez valóban ritka jelenség. Ritkán azonban ilyen is előfordul.

Akadnak olyan emberek, akiknek a szemébe nézve úgy érzed, hogy a fájdalomtestük néz vissza rád.

S csak egy jelre vár, hogy arra fájdalommal tudjon válaszolni.

Az ilyen emberek akarják, hogy haragudj rájuk.

Akarják, hogy megtámadd őket.

Ők teljes mértékben a fájdalomtestük rabjai.

Az első szint tehát az, amikor a fájdalomtest a gondolkodásodból táplálkozik.

A második szinten a fájdalomtest már más emberek érzelmi fájdalmából is táplálkozik,

ami rád reagálva bennük ébred.

Tehát már nemcsak a gondolkodásodat használja, hanem elsősorban mások reakcióit.

 

A kapcsolatokban, amikor a fájdalomtest készen áll arra, hogy színre lépjen és táplálkozzon,

akkor ennek megfelelő reakciót provokál ki a partnerből.

Megnyomja a megfelelő gombot, mert fájdalomra éhes.

 

A fájdalomtest imádja a színházat.

Ezért nélkülözhetetlen eleme a legtöbb kapcsolatnak a dráma.

A fájdalomtestnek szüksége van a táplálásra. Hirtelen megjelenik.

A legkisebb kiváltó ingerre bekapcsol.

A másik ember reakciójából is táplálkozik, és itt kezdődik a kapcsolatban a dráma.

Azt mondja: „Még több fájdalmat akarok!”

És mivel az elme már ráhangolódott a fájdalomtestedre, ezért csodálatos észérveket tud találni.

Kiegészítésként heves vitákat és kiabáló versenyt ad a jelenethez.

Erre a másik személy fájdalomteste is fölébred, és a kettő már egymást táplálja,

nyam-nyam, amíg az etetés ideje véget nem ér.

Ezt követően a két fájdalomtest pihenni tér, emészti a benyelt falatokat.

Utána a kapcsolat egy ideig ismét harmonikus. Azután a ciklus ismét kezdődik elölről.

 

A fájdalomtest tehát a gondolatokból és a többiek reakcióiból táplálkozik.

 

Korábban említettem a boldogtalan ént.

Azt a mentális mintát, amivel sok ember azonosul, s ami egy boldogtalan énérzékelés

. Ha a fájdalomtest aktivizálódik, akkor ez a mentális minta fölerősödik.

Ilyenkor megnő annak a boldogtalan énnek az energiája, amelyik már eddig is azt mondogatta,

hogy az élet nem elég jó, hogy úgysem sikerül semmi, hogy lemaradtál az életről stb.

Belép a fájdalomtest ebbe az elmemintába, és megsokszorozza annak az energiáját.

Megtízszerezi, meghússzorozza, megszázszorozza.

Más szóval: amikor a fájdalomtest fölébred, és az érzelem beáramlik ebbe a mentális mintába,

akkor a boldogtalan énérzékelés rendkívüli mértékben fölerősödik, és imádja a boldogtalanságát.

Ugyanis épp abból áll.

Ez azonban nem egy benned élő idegen test.

Semmi sem létezik, ami ne életenergia lenne.

Még a fájdalomtest is életenergia.

Csak olyan életenergia, amelyik nem áramlik szabadon.

Valahol elakad.

 

Márpedig, ha az energia elakad, és nem tud szabadon áramolni, akkor fájdalom jelenik meg.

Olyan ez, mint egy folyó.

Ha a folyó vize nem tud szabadon folyni, akkor a víz fölgyülemlik, és nő a víznyomás.

A fájdalomtest azonban valójában csodálatos életenergia.

A víz továbbra is gyönyörű, ám benne belül nyomás halmozódott fel.

Hát ez a fájdalomtest.

Viszont ahogy jelenlétet viszel a fájdalomtestbe, az már nem tud átverni téged,

nem tud rávenni, hogy teljesen azonosítsad magad ővele.

Közületek már sokan gyakorolják ezt.

Fájdalom jelentkezik, a fájdalomtest megjelenik, és akkor rájössz, hogy ez a fájdalomtested.

Ez a szabadulás kezdete. A felismerés.

Amikor jön, valami kis kiváltó inger, finom provokáció vagy akár csak egy gondolat hatására

, akkor valamilyen formában mély fájdalom jelenik meg.

Egyeseknél ez igen aktív, agresszív fájdalom.

Másoknál a fájdalom passzív formában mutatkozik meg.

„Én, szegény szerencsétlen!”

Ez az áldozat fájdalma.

Teljesen mindegy, hogy melyik forma jelentkezik.

Különböző embereknél különböző jellege van a fájdalomtestnek.

Osho: Tantra: Lélekhez a szexualitáson keresztül

Osho: Tantra: Lélekhez a szexualitáson keresztül (amikor a titok, felismerés)

tantra először megtanít arra, hogy mi a szexuális energia,

hogy hogyan lehet kezelni, hogy mi az a sex,az abban rejlő óriási lehetőség...

hogy mi az orgazmus és a gyönyör.

És aztán, hogy tudod túltenni magad a vágyon.

 

Ráeszmélsz, a boldogság nem az aktusból származik,

az csak elvette a lehetőséget.

 

Az eksztázis máshonnan ered.

Az eksztázisnak három forrása van... ezeket mondom,

de ne higgyétek, hogy szavakból ezt megértitek.

Az elvek önmagukban használhatatlanok.

A csak tapasztalaton keresztül lehet a tied.

Mi a három tényező?

Az aktusban meghal az idő.

Teljesen túl jutsz az időn —

ez nem azt jelenti, hogy megszűnik az idő, mint olyan,

hanem egyszerűen kikerülsz belőle.

Az idő számodra nem létezik, nincs múlt és nincs jövő.

Az egész Lét ebben a pillanatban koncentrálódik, itt-most.

Ez a pillanat az igazi, pillanat.

Ha ezt a valódi pillanatot meg tudod élni akkor nincs szükséged többé a szexre,

akkor az meditáció.

Ha az aktusban nem a 'személyiség' vesz részt —

azt a nyűgöt levetetted magadról. Felszabadultál.

Ezért fél az egyén az aktustól, neki ott el kell tűnnie.

Te, mint olyan, nem fogsz létezni, a kedvesed, a másik,

mint olyan, megszűnt.

Mindketten felolvadtok valami másban.

Az energia alapjaiban olyat teremtett, amiben az ego nem tud létezni,

s persze az ego retteg ettől.

Ha az aktus nélkül el tudsz ide jutni, akkor nincs rá szükség.

Harmadszor; az aktusban végre természetes vagy.

Elmúlik a mesterkéltség, lehullik az álarc;

magad mögött hagyod a társadalmat, a kultúrát, a civilizációt...

a természet organikus része vagy, épp, mint egy fa, vagy egy állat,

vagy mint egy csillag az égen.

 

A természet része vagy, beleolvadsz egy nagyobb valamibe, a világegyetembe,

a tao-ba...

Ebben az energiafolyamban hömpölyögsz —

nem úszol, hanem sodor az áradat.

E három dolog következménye az eksztázis.

Az aktus csak a természetes táptalaja e három tényezőnek,

egy természetes szituáció.

Ha már ismered, és érzékelni is tudod ezeket az összetevőket,

akkor az aktustól függetlenül is létre tudod őket hozni.

Ha tudatossá váltál az eksztázis valódi okaira,

akkor megszabadultál a nemi vágytól.

 

A meditáció nem más, mint a szerelmi aktus élménye az aktus nélkül.

 

De ezt neked kell megtapasztalni, ezen keresztül kell menned,

máskülönben nem értheted.

Az elvek, az ideák, a gondolatok itt használhatatlanok.

 

tantra nem a szex kedvéért van, hanem azért, hogy átsegítsen a vágyon.

 

De csak a tapasztalaton — egzisztenciális tapasztalaton --

keresztül tudsz túljutni rajta, nem ideológiákon keresztül.

A szexualitáson keresztül kivezet a vágy börtönéből.

És csak ez lehet az igazi brabmacsárja.

Ez számodra paradoxnak tűnik, pedig nem az.

A vágyon csak tudáson keresztül lehet túljutni.

A tudatlanság nem segít, úgy legfeljebb egy jó hipokrita lehet belőled...

 

A következő kérdés: Milyen gyakran engedjünk a nemi aktus csábításának,

hogy az segítse és ne hátráltassa a meditációt?"

 

Ez a kérdés egy félreértéből adódik.

A te nemi aktusod és más nemi aktusa alapjaiban különbözőek.

Számodra ez csak megkönnyebbülés — tüsszentettél egy jó nagyot.

Kiadtad az energiát magadból, és ettől megkönnyebbültél.

Ez nem építő jellegű, hanem destruktív.

Nem azt mondom, hogy a terápia megnyugtat — de semmi más nem történik.

 

De a tantrikus nemi aktus alapvetően más, az előbbi ellentéte.

Itt nem dobod ki az energiádat, nem a " dolgod végzed".

Itt az aktusban maradsz, megtartva, ejakuláció nélkül...

a két energia találkozik, egymásba folyik kört alkotnak.

Az aktusnak nincs vége, mindig megmarad.

Ettől teljesen megváltozik az aktus minősége.

Meg kell értened két dolgot; kétféle csúcs, kétféle energia létezik.

 

Az egyik fajtát ismered: elérsz egy izgalmi szintet,

ahonnan már nincs tovább, az a tetőpont.

Itt az energia nem tőled függ; átmegy rajtad, mint a villám,

és te megszabadulsz tőle, megnyugszol, elernyedsz.

Leraktad a terhet, pihenhetsz... elálmosodsz.

Ekként használod, de ez legalább természetes, nyugtató.

Utána jobban alszol... ha nem tömte tele a fejed valamelyik vallás,

mert úgy ez sem segít.

Akkor rémalmaid lesznek, vagy nem tudsz aludni a bűntudattól.

Marcangolod magad, esküdözöl, hogy többé nem teszel ilyet,

és ha mégis elalszol... jön a mumus és kiherél.

 

Ha normális, természetes ember vagy,

nincs túlterhelve a fejed vallási dogmákkal, akkor nyugtatóként hat.

Ez az egyik fajta orgazmus, ezt ismered.

tantrikus orgazmus egy egészen másfajta orgazmus.

Ha az elsőt úgy nevezzük, hogy 'csúcs-orgazmus',

akkor a tantrikus orgazmust elnevezhetjük 'völgy-orgazmusnak'.

Itt nem mész fel az izgalom csúcsára,

hanem lemész a völgy legmélyebb nyugalmi pontjára.

Mindkét fajtához szükség van az izgalomra az elején;

a behatoláshoz a férfinek is és a nőnek is szüksége van az izgalomra.

Ezért mondom, hogy a kezdet mindkét esetben ugyanaz, de csak a kezdet.

Az elején az aktus legyen heves, mély;

ettől mélyebb a tartalma, az intenzitása.

De ha ide jutottal, akkor állj meg!

Egyikőtök se mozogjon.

Csak öleld, szeresd, érezd szerelmesed.

 

Ha a férfi az idő multával veszít merevségéből,

azt pár mozdulattal rendbe hozza,

egy kis izgalom elég és aztán nyugalom.

Így órákon keresztül együtt tudtok maradni.

 

Az izgalom csökken, de az érzés, a szerelem erősödik.

 

Elértek egy pontra, ahol mindketten álomba merültök.

Ez a 'völgy orgazmus';

két tökéletesen nyugodt lény egymásba olvadása.

A közönséges nemi kapcsolatban két izgatott —

feszült, végletesen felizgatott — ember keres kielégülést.

Kívülről egy rövid őrületnek látszik.

A tantrikus orgazmus viszont egy mély, nyugodt meditáció.

Ha megérted, akkor fel sem merül a kérdés,

hogy milyen gyakran lehet szeretkezni...?'

Ahányszor akarsz.

Itt nem vesztesz energiát — ellenkezőleg, energiát nyersz.

Lehet, hogy nem tudod, de az, hogy a férfi és a nő nemi erőket képviselnek,

biológiai, bioenergiai tény.

Két polaritás, negatív-pozitív, yin-yang... vagy érted, ahogy akarod,

a lényeg, hogy egymással szemben állnak.

tantrikus nemi aktusban viszont küzdelem helyett

mély nyugalomban egyesülnek, melyben erőt, vitalitást nyernek

mindketten vibrálnak az új energiától.

Ha a két szerelmes egyesül a szerelemben,

abból mindketten nyertek.

Ezt akárhányszor csinálhatod.

A közönséges aktusban viszont energiát veszítesz,

és csak akkor csinálhatod újra, ha a test regnálódott, pótolta a veszteséget.

Aztán ha regenerálódtál, megint újra elveszted az energiát...

és ez így megy... ez elég kimerítő.

Az egész életedet azzal töltöd el, hogy erőt gyűjtesz, elveszíted,

aztán újra erőt gyűjtesz, megint elveszíted — ez megszállottság.

Láttál már közösülő állatokat?

Lehet, hogy még nem volt alkalmad megfigyelni...

mindegy, hogy milyen fajta; kutya, macska, majom —

nem látsz rajtuk semmi örömet, nem örülnek, nem boldogok.

Az csak egy gépies cselekedet, amit az ösztön diktál.

Csupán a természet parancsának engedelmeskednek.

Nézd meg a majom arcát közösülés után, mintha misem történt volna,

ott nem volt eksztázis.

A nőstény ivarzik, a hím befedezi. Slussz.

Az energia parancsának engedelmeskedni kell.

A közönséges nemi aktus éppen ilyen, de érdekes módon a moralisták nem így látják.

Azt mondják, ne közösülj, ne élvezz, ne viselkedj úgy, mint az állat...'

Pedig az állat csak kényszerből teszi; azt teszi, amit az ösztön diktál.

A párzási időszakon kívül nem látsz állatokat közösülni.

Azt csak az ember teszi — élvezetből.

És mind mélyebb az élvezet, annál emberibb az ember.

 

Az élvezet válik meditációvá, azon keresztül kerülsz kapcsolatba önmagaddal.

De ne feledd: a tantra a 'völgy orgazmust' tanítja, nem a 'csúcsorgazmust'.

Ez a völgy megtapasztalása.

Nyugaton nagyon népszerű Abraham Maslow

csúcs-tapasztalat' terminológiája.

Izgatottan törekszel a csúcs felé, de ha odaértél,

azután csak egy irány lehetséges: lefele.

Erős hanyatlást érzel; levert, letört leszel.

Lezuhansz a csúcsról.

A tantrikus szeretkezés után sosem érzel ilyet.

A völgyből nem lehet lezuhanni, csak felfelé mehetsz.

Tele vagy vitalitással, energiával, élettel, csak úgy sugárzol.

Az eksztázis órákig, akár napokig is tarthat.

Attól függ, mennyire mélyültél el benne.

Ha ezt gyakorlod, akkor előbb-utóbb rájössz,

hogy az ejakulációval csak elpazarolod az energiád.

Arra csak akkor van szükséged, ha gyereket akarsz.

És egy tantrikus szexuális élmény után

egész nap mélységesen nyugodt leszel.

Sőt, akár több napon keresztül érezheted a hatását;

könnyű, békés, üde leszel, otthon érzed magad.

Egy ilyen ember sosem árt a másiknak.

Ha tud, másokat segít a boldogsághoz.

Ha nem, akkor legalábbis senkit nem tesz boldogtalanná.

Csak a tantra képes belőled új embert teremteni —

aki az idő korlátain belül él, aki megismerte az ego-nélküliséget,

személyiség-nélküliséget.

tantrikát nem az akarat mozgatja, hanem a szeretet.

Nem áll ellentétben önmagával, vagyis az egyén már más dimenzióban él;

már nem hajszolja a vágy, és vágy nélkül a szexualitás eltűnik.

Nem azért, mert te úgy akarod - a változásnak az egohoz semmi köze.

Ez egy folyamat; egyszer csak ráébredsz, hogy eltűnt a vágy,

megszületett az igazi Brahmacsárja.

Lehet, hogy ez szinte lehetetlennek tűnik számodra,

hiszen évszázadokon keresztül félrevezettek.

Ez félelmetes, mert eddig pont az ellenkezőjét tanították.

Két dolog van, amitől nagyon félünk:

az egyik a szexualitás, a másik a halál.

Pedig mindkettő a természet része.

Ha valóban kutatsz a tudat felé, akkor egyiket sem kerülheted el.

Meg kell tapasztalnod a szexualitást ahhoz, hogy megismerd a halált.

És ha nem ismered meg a halált,

akkor nem ismerheted meg a halhatatlanságot sem.

Ha megismered a nemi tudatodat, akkor megismered az életet.

És ha önként vállalni mered a halált,

abban a pillanatban, hogy eléred a központját megérted az örökkévalót.

Akkor halhatatlan leszel, mert a halál csak a felszínen történik.

Az igazi kereső számára a szexualitás és a halál alapvető

kérdések annak ellenére, hogy mindkettő társadalmi tabunak számit -

ezekről egy 'jól nevelt' ember nem beszél.

De ez a kettő az alap, és mély kapcsolatban vannak egymással.

 

A mély szexuális aktusban te, mint ego, meghalsz.

Eltűnik az idő, meghal az ego, szétoszlik a személyiség.

Igen, a szexuális aktus egy kis-halál.

Ha ezt tudod, akkor azt is tudod,

hogy a halál egy óriási szexuális orgazmus.

Szókratész nem fél a haláltól, sőt kíváncsi,

érdeklődéssel közeledik a nagy kaland felé.

Örömmel köszönti a halált. Miért?

Mert tudatos a boldogságra, ami a kis-halált követte,

és várakozással fordul a kozmikus orgazmus fele, ami majd a nagy-halált követi.

De számunkra mindkettő tabu.

tantra számára viszont ezek a tudat kutatásának eszközei.

Mindkét jelenségen át kell menni, mindkettőt át kell élni.

 

Következő kérdés:

"Ha az embernek már emelkedik a kundalini energiája a gerinccsatorna mentén,

akkor nincs erre negatív hatással az orgazmus?"

 

Mindegyik kérdés arra utal, hogy nem tudjátok, mi a tantrikus nemi aktus.

Igen, a közönséges nemi aktusban az valoban úgy van.

De ha az energia valoban emelkedik a gerinc mentén a fej felé,

akkor nem tudsz és nem is akarsz közönségesen elélvezni.

Ha mégis megpróbálod, akkor mély konfliktust érzel belül,

hiszen az energia megy felfelé, és te megpróbálod gátolni az irányát,

megpróbálod lefelé kényszeríteni.

A tantrikus orgazmus nem okoz nehézséget, konfliktust.

Segíti a mozgó energiát még feljebb jutni.

A pároddal együtt megnyugodtok, mély ölelésben maradtok együtt...

ez segíti az energia emelkedését.

Közönséges nemi aktusban nagyon nehéz lelassulni,

szinte lehetetlen, mert az más felé törekszik.

 

A meditáció más formái ellenzik a szexualitást,

mert nem ismerik az 'orgazmus' lehetőségét.

Csak a közönséges nemi közösülést ez a joga nagy problémája.

joga igyekszik a nemi energiát felfelé terelni —

a felfelé mozgó nemi energiát nevezik jónak.

A közönséges nemi aktusban viszont az energia lefelé mozog,

ezért mondja a joga, hogy 'tartózkodj!'

'Ha energiát akarsz, akkor tartózkodj a szextől,

mert a kettő együtt a nem fér meg a szervezetedben.'

Az egyik kezeddel igyekszel felfelé energiát,

a másikkal viszont kinyitod a csapot alul.

Süllyedni kezd. Ezzel zavart okozol.

Ezért ellenzi a joga a szexualitást.

A tantra nem ellenzi a szexet, mert a tantra ismeri a 'tantrikus orgazmust'.

Nem pazarolja az energiát, sőt elősegíti.

Nincs ellentét.

A szexualitás tantrikus formája — meditáció.

Ha el akarsz szökni a vágy elől... ha férfi vagy, és menekülsz a nők elől;

ha nő vagy, és menekülsz a férfiak elől — az nem segíthet.

Attól csak erősödik a vágy a fejedben.

Ez is paradox, de már tudod, hogy így van.

Mély szerelmi ölelésben viszont a 'másik' eltűnik.

Azt sem tudod, hogy fiú vagy-e vagy lány.

Csak így tűnik el a különbség, csak így... a férfi elfelejti,

hogy a másik a nő; a nő elfelejti, hogy a másik a férfi.

Így semmi gát nincs az energia utjában, k5nnyeden emelkedik.

Egyébként, ha van 'másik' akkor lefelé húz.

joga és más meditációs módszerek igyekeznek távol tartani téged a másik nemtől,

ellenzik a szexualitást.

Állandóan kontrollálnod kell magad, küszködnöd kell az ösztöneid ellen.

De ha ellenzed a másik nemet, akkor ez megint csak feszültséget okoz,

és az állandó feszültség szintén lehúz.

tantra azt mondja: nincs szükség feszültségre, engedd el magad,

ne ellenezd a másik nemet.

A nyugalomban a 'másik' eltűnik; ha nincs ellentét, az energia emelkedik.

De ne feledd, ez csak akkor lehet, ha a völgyben vagy,

mert ha felmásztál a csúcsra, akkor onnan csak lefelé mehetsz.

 

Következő kérdés:

,Tegnap este azt mondtad, hogy a nemi aktusnak lassúnak kell lennie, ne siessünk,

de azt is mondtad, hogy ne kontrolláljuk a nemi aktust, hanem teljesedjünk ki benne.

Ez számomra ellentmondó, kérlek, magyarázd meg."

 

Én nem kontrollról beszéltem.

A kontroll és a nyugalom ellentétes.

Én azt mondtam, hogy légy nyugodt.

Ha az korlátozni akarod, akkor az valoban feszültséghez vezet.

Utóbb be kell fejezni, mert a feszültség tűrhetetlen.

Az erőfeszítés feszültséghez vezet, amit aztán le kell vezetni.

Amiről beszéltem, annak ehhez semmi köze.

Ne kontrollálj semmit, ne állj az utjába semminek.

Egyszerűen nincs értelme sietni; nem mész sehova — jó ott, ahol vagy.

Nincs hiány és nincs cél.

 

Az aktus egy gyönyörű játék — nincs miért sietni.

 

Ha sehova nem kell odaérned, akkor minek sietsz?

Ha olyan rossz, hogy minél előbb túl akarsz jutni rajta, minek csinálod?

 

A rohanás ott van minden cselekedetedben, egész életed egy rohanás.

S ha mindig mindenhova csak sietsz, akkor az aktusban is sietni fogsz.

Időt akarsz spórolni... de ez nescaffe.

A szex ne legyen 'instant szex'.

Így csak elrontod, és annak nincs értelme.

Élvezd, lassan... ezen felül kapsz egy kóstolót onnan, ahol nincs Idő.

De ha sietsz, itt maradsz.

A tantra azt mondja: hova sietsz? az aktus nem iroda,

itt nincsenek határidők.

Legyen inkább olyan, mint egy tavaszi sétának nincs más célja,

csak kint lenni a szabadban. Süt a nap, énekelnek a madarak,

lassan lépdelsz, sehova nem kell menned, nincs cél.

Visszafordulhatsz, ahonnan csak akarsz.

Ez az alap, erre épül a 'völgy-orgazmus'.

Ha elsieted, akkor feljutsz a csúcsra. Ezzel nem azt mondtam, hogy korlátozd.

 

Aki lassan lépdel, nincs veszélyben, nem esik le sehonnan.

Ha túlizgultál, akkor már késő. Érted mit mondok?

Ha nagyon felizgultál, akkor kontrollálni akarod, és az feszültség.

 

Inkább légy nyugodt, legyen az aktus egy gyönyörű játék.

 

Ne fejezd be maradj a kezdetnél.

Csukd be a szemed, érezd a párodat, érezd, ahogy árad,

lüktet az energia, válj eggyé vele...

ha nem állsz útjába, eggyé válik veled.

 

Ha a régi szokásaid nem tűnnek el azonnal, ne keseredj el...

eljön az ideje. Légy nyugodt.

 

Ne gondold, hogy ha nem élvezel el, akkor valami baj történt.

Ne gondold, hogy lemaradtál valamiről.

Semmiről nem maradsz le, sőt...

Kezdetben azt gondolod, hogy nem fejezted be,

hiányolod az izgalmat, a csúcsot.

Ez elmúlik, csak a megszokásból adódik.

Pár héten vagy hónapon belül megjelenik a 'völgy-orgazmus'.

Várj türelmesen. Ne légy türelmetlen, engedd megérni.

Ha a 'völgy-orgazmust' megismerted,

akkor már nem vágysz a csúcsra, nem éri meg.

De ezt ki kell vámi.

Ne akard, hogy így legyen, hanem engedd, hogy így történjen.

Számodra a nyugalom probléma;

ha azt mondom, hogy légy nyugodt, akkor azt hiszed,

hogy azért valamit tenned kell.

A nyelvből származik az ellentét.

Olvastam egy könyvet, aminek az a címe: „Meg kell nyugodnod".

Ha valamit ’kell’, akkor már eleve nem lehetsz nyugodt.

Ez utasítás egy kitűzött cél felé... elérem a célt?... ez már a nyugalom?

... vagy még hiányzik valami?'

Ha valamire azt mondom, hogy 'kell', akkor feszültséget teremtek,

de ha feszült vagyok, akkor nem lehetek nyugodt.

A nyelv problémája, bizonyos dolgokat lehetetlen kifejezni.

Légy nyugodt.

Ha azt mondom, hogy nyugodj meg, akkor azt hiszed, hogy ez egy feladat,

és azt kérdezed, hogyan már más vágányon vagy.

Ez a kérdés értelmetlen, erre nincs válasz.

Módszert vársz tőlem, de a módszert csak akarattal lehet alkalmazni.

Az akarat pedig egyenlő az egoval.

Szóval a válasz: ne csinálj semmit.

Feküdj le és várj. Amit csinálsz, azt te csinálod.

Te állsz az utadban. Ha elkezdesz számolni egytől százig...

aztán visszafelé, száztól egyig, nem tudsz aludni.

Ha mégis elaszol, akkor azt nem a tett okozta, hanem az unalom.

Csak úgy tudsz elaludni, ha nem csinálsz semmit.

Ezért mondom: szexuális aktus, az úgy hangzik, mint egy tett,

és minden cselekedet erőfeszítéssel jár.

Itt a nehézség. Mit mondjak?

 

Inkább azt mondom, 'szerelmi játék'.

Talán így könnyebb megértened.

Játsszatok egymással, ez nem feladat, ez játék.

Mint két gyerek, vagy két állat.

Ne gondolj arra, mi következő lépés az aktusban?...

Jól csinálom...?' Ha ez történik,

akkor az nem 'komoly'. Komolysággal sosem érsz a völgybe.

Ha gondolkozol, akkor saját magad utjában állsz,

a gondolat elvon a történéstől.

Ha játék közben gondolkozol, akkor mechanikussá válik,

már nem vagy ott, és a gondolataid a jövőben kószálnak.

 

Értsd meg: a gondolat mindig elvon attól, ami van.

Ott vagytok együtt, szerelmes ölelésben, és az agy azt kérdezi,

hogy 'mi a következő lépés?'

Dobd el ezt az ostoba gondolatot ' és csak játssz.

Az történik, ami történik — ne szólj bele.

És ha érzel valamit, azt se analizáld; hagyd békén.

Nem értékelheted, mert eddig még sosem voltál ott.

Légy boldog. Gyönyörű együtt lenni azzal, akit szeretsz.

Szóval te ne csinálj semmit, de azért tudsz segíteni

Például, ha felizgulsz, akkor a légzésed is felgyorsul, ez kölcsönös.

Lélegezz lassan, mélyeket.

Ha a légzés lelassul, az izgalom is csökken, tovább tarthat az aktus.

Ne beszélj, ne mondj semmit az csak zavaró.

Nincs szükség szavakra, engedd a testet beszélni.

Ne gondolj arra, hogy mi történik, inkább csak érezd.

 

Érezd, ahogy árad a melegség, az érzelem, ahogy ömlik feléd az energia.

Légy éber a testben, de ne feledd; ez nem erőfeszítés, hanem játék.

A völgy vár rád... szinte eléd megy, ha nem rohansz.

S ha ott vagy, akkor már átalakultál.

Ha eltölt az érzés... a völgy nyugodt orgazmusa...

ha a folyó beleömlött a tengerbe akkor túljutottál a szexualitáson.

 

 

A szex meditációvá vált, szamádhi lett belőle.

ECKHART TOLLE :MEGSZÓLAL A CSEND

ECKHART TOLLE :MEGSZÓLAL A CSEND

A GONDOLKODÓ ELMÉN TÚL

Az emberi állapot: a gondolatban elveszettség álla­pota.

A legtöbb ember az egész életét saját gondolatainak rácsa mögé zárva éli le. Soha nem lép túl a szűk elme teremtette éntudatán, amely a múlt által programo­zott és egyénre szabott.Pedig benned is - mint minden emberben - ott él a tudatosságnak egy olyan dimenziója, ami sokkal mé­lyebb, mint a gondolat. Ez lényed legmélyebb lénye­ge. Nevezhetjük jelenlétnek, tudatnak, kondicionálat­lan tudatosságnak. Az ősi tanítások szerint: ez a ben­ned élő Krisztus, illetve ez Buddha-természeted.

Ezen dimenzió előhívása megszabadít téged és a vi­lágot attól a szenvedéstől, amit magadnak és mások­nak okozol, amikor csupán az elme alkotta „kicsi ént" ismered, és az irányítja életedet. A szeretet, az öröm, a kreatív kiteljesedés és a tartós lelki béke kizárólag a tudatosság kondicionálatlan dimenzióján keresztül je­lenhet meg az életedben.

Ha - legalább időnként - képes vagy csupán gondo­latoknak látni az elméden keresztülhaladó gondo­latokat; ha meg tudod figyelni saját mentális és ér­zelmi működésed reaktív mintáit, akkor azon tudatos­ságként, amelyben a gondolatok és az érzelmek tör­ténnek, már az említett dimenzió bukkan benned fel­színre. Az az időtlen belső tér, amelyben életed tar­talma kibontakozik.

A gondolatáramlásnak hatalmas a sodrása, s így az könnyen magával ragadhat. Minden gondolat úgy tesz, mintha rendkívül fontos lenne. Azt akarja, hogy teljesen magára vonja a figyelmedet.

Íme egy új spirituális gyakorlat: ne vedd a gondola­taidat túl komolyan!

Milyen könnyen is esnek bele az emberek fogalmaik csapdájába!Az emberi elme, arra vágyva, hogy tudjon, értsen és irányítson, összekeveri véleményét és nézőpontját az igazsággal. Azt mondja: íme, így van. A gondolatnál nagyobbnak kell lenned, hogy észrevedd: bárhogy is értelmezed „életedet" vagy bárki más életét, viselke­dését, bárhogy is minősítesz egy helyzetet, az csupán nézőpont, a lehetséges perspektívák egyike. Nem több, mint egy csokor gondolat. A valóság azonban egységes egész, amibe minden dolog beleszövődik, ahol semmi sem létezik önmagában és egyedül. A gondolkodás részekre töri a valóságot. Fogalmi dara­bokra aprózza azt.

 

A gondolkodó elme hasznos és hatásos szerszám, ám ha teljesen átveszi életed irányítását, és nem ve­szed észre, hogy az csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatosságnak, aki valójában vagy, akkor az bizony rendkívül korlátozó valamivé válhat.

 

A bölcsesség nem gondolati produktum. A mély tudás - ami a bölcsesség - azon egyszerű cseleke­detkor jelenik meg, amikor valakinek vagy valaminek a teljes figyelmedet szenteled. A figyelem az ősintelli­gencia. Maga a tudatosság. Föloldja a fogalmi gon­dolkodás alkotta gátakat, ami megszüli a fölismerést: semmi sem létezik önmagában és egyedül. A tuda­tosság egyesítő terében összekapcsolja az észlelőt és az észleltet. Az elkülönülés gyógyszere: a figyelem.

Valahányszor elmerülsz a kényszeres gondolkozás­ban, elkerülöd azt, ami van. Nem akarsz ott lenni, ahol vagy. Az itt és mostban.

A dogmák - vallásiak, politikaiak, tudományosak ­abból a tévhitből erednek, hogy a gondolat magában foglalhatja a valóságot vagy az igazságot. A dogmák kollektív, fogalmi börtönök. Az a furcsa a dologban, hogy az emberek imádják a börtöncellájukat, mert az biztonságérzetet és az „én tudom" hamis eszméjét adja nekik.

Az emberiséget semmi sem sújtotta jobban, mint a dogmái. Igaz ugyan, hogy minden dogma előbb­utóbb megdől, mert a valóság végül leleplezi hamis­ságát, ám - amíg ki nem derül alapvető illúzióter­mészete - a helyét újabb dogmák veszik át.

Mi az alapvető illúzió? A gondolattal való azonosulás.

A spirituális fölébredés: fölébredni a gondolat álmá­ból.

 

A tudatosság birodalma sokkal hatalmasabb annál, mint amit a gondolat megragadni képes. Amikor töb­bé már nem hiszel el mindent, amit gondolsz, akkor kilépsz a gondolatból, és tisztán látod, hogy te nem a gondolkodó vagy.

z elme a „nem elég" állapotában létezik, és ezért ­kapzsi módon - mindig többre vágyik. Ha azonosulsz az elméddel, akkor nagyon könnyen unatkozni kez­desz, és nyugtalanná válsz. Az unalom azt jelenti, hogy az elme ingerre, további gondolati „harapnivaló­ra" éhes, és az éhségét nem elégítették ki.

 

Ha unatkozol, kielégítheted elmédet azzal, hogy föl­kapsz egy magazint, telefonálsz valakinek, bekapcso­lod a tévét, „szörfözöl" az interneten, elmész vásárol­ni, vagy - és ez nem ritka jelenség - a hiány és a többre vágyás mentális érzését átviszed a testedre, és kis időre úgy elégíted azt ki, hogy többet eszel.

 

De megteheted azt is, hogy továbbra is unatkozol és nyugtalannak érzed magad, és megfigyeled, milyen érzés unatkozni és nyugtalannak lenni. Amint tuda­tosságot irányítasz az érzéshez, körülötte hirtelen megjelenik valamekkora űr és vele együtt a belső csend. Eleinte csak kicsi, ám ahogy a belső tér érzete erősödik, az unatkozás érzésének intenzitása és je­lentősége csökken. Tehát még az unalom is megta­níthat arra, hogy valójában ki vagy, s ki nem!

 

Rájössz, hogy valójában te nem „unatkozó ember" vagy. Az unalom csupán egy benned zajló, kondicio­nált energiaáramlás. Ugyanígy haragos, szomorú vagy félő ember sem vagy. Az unalom, a harag, a szo­morúság vagy a félelem nem a „tied", azok nem a személyedhez kötött dolgok. Azok az emberi elme állapotai. Fölbukkanó és elmúló dolgok.

 

Semmi olyan nem lehetsz, ami fölbukkan és elmúlik.

 

„Unatkozom." Ki tudja ezt?

 

„Haragszom, szomorú vagyok, félek." Ki tudja ezt?

 

Te a tudás vagy, s nem a tudott állapot.

 

Bármilyenfajta előítélet azt jelzi, hogy azonosulsz a gondolkodó elmével. Azt jelenti, hogy már nem látod a másik embert, csak az őróla kialakított fogalmadat. Egy másik ember életteliségét puszta fogalomra redukálni: az erőszak egy formája.

 

Az a gondolkodás, amelyik nem a tudatosságban gyökerezik, önzővé és hibássá válik. A bölcsességtől mentes okosság rendkívül veszélyes és romboló. Az emberiség zöme pillanatnyilag ebben az állapotban leledzik. A gondolat tudományként vagy technológia­ként való fölerősítése - bár lényegükben azok se nem jók, se nem rosszak - szintén destruktív, mert a gon­dolkodás, amelyből azok születtek, nem gyökerezik a tudatosságban.

 

Az emberi evolúció következő lépése: túllépni a gon­dolaton. Ez most sürgős feladatunk. Ez nem azt je­lenti, hogy többé ne gondolkozzunk, csupán azt, hogy ne azonosuljunk teljesen a gondolattal, hogy ne legyünk a gondolat megszállottai.

 

Érezd belső tested energiáját! A mentális zaj azonnal lecsökken vagy elül. Érezd azt a kezedben, a lábfe­jedben, a hasadban, a mellkasodban! Érezd az életet, aki te valójában vagy, az életet, ami elevenséget visz testedbe!

A test így mintegy „kapu" lesz a hullámzó érzelmeid és a gondolkodásod mögött meghúzódó, mélyebb életteliségérzéshez.

 

Létezik benned egy olyan életteliség, amit egész lényeddel érezhetsz, s nem csupán a fejeddel. Abban a jelenlétben, amelyben nem kell gondolkodnod, minden sejted eleven. Ám, ha ebben az állapotban ­valamilyen praktikus ok miatt - gondolatra van szük­séged, az megjelenik. Az elme továbbra is képes mű­ködni, és gyönyörűen funkcionál, amikor az a hatal­masabb intelligencia, aki te valójában vagy, használja, és rajta keresztül kifejezi önmagát.

 

Talán észre sem vetted azokat a rövid időszakokat, amikor „gondolat nélküli tudatosság" jellemez téged, holott azok természetes és spontán módon előfor­dulnak az életedben. Talán kétkezi munkát végzel, vagy átsétálsz a szobán, vagy sorban állva várakozol, és közben olyan teljes mértékben jelen vagy, hogy a gondolatok szokásos mentális zaja elül, s azt tudatos jelenlét váltja föl. Vagy azon kapod magad, hogy az eget nézed, vagy hogy mindenféle belső, mentális kommentár nélkül hallgatsz valakit. Az észlelésed kristálytisztává válik, nem felhőzi be azt gondolat.

 

Az elme számára mindez jelentéktelen, mert neki „fontosabb" dolgokról kell gondolkoznia. Továbbá: nem is emlékezetes, ezért is kerülhette el a figyelme­det, holott megtörténik az életedben.

 

Az igazság az, hogy ez a legjelentősebb dolog, ami csák történhet veled. Ez ugyanis a gondolkodásból a tudatos jelenlétbe váltás kezdete.

 

Barátkozz meg a „nem tudás" állapotával! Ez az el­mén túlra juttat el, az elme ugyanis mindig következ­tetéseket igyekszik levonni, és értelmezni próbál. Az elme fél a nem tudástól. Amikor tehát lazán tudod kezelni a nem tudást, már túlléptél az elmén. Ebből az állapotból egy mélyebb, már nem fogalmi jellegű tudás emelkedik elő.

 

A művészi alkotás, a sport, a tánc, a tanítás, a pszi­choterápia - vagy bármi egyéb tevékenység - mesteri szintjén az elme már vagy nem kap szerepet, vagy csupán másodtagosat. Ilyenkor egy olyan erő és intelligencia veszi át az irányítást, ami nagyobb nálad, s ugyanakkor lényegében veled mégis egy. Többé már nem zajlik döntéshozatali folyamat; a megfelelő tettek spontán módon történnek meg, s azokat nem „te" teszed. Mesteri szinten élni az életet: a kontrollá­lás ellentétje. A nagyobb tudatosságra hangolódsz. Az cselekszik, az beszél, az végzi el a munkákat.

 

A veszély pillanata átmenetileg megszakíthatja a gondolkodás folyamatát, s így megízleltetheti veled, milyen jelenlevőnek, ébernek, tudatosnak lenni.

 

Az igazság sokkal többet ölel át, mint amit az elme valaha is meg tudna érteni. Egyetlen gondolat sem képes magában foglalni az igazságot. Legjobb eset­ben rámutat. Mondhatja például: „Minden dolog lényegében egy." Ez azonban csak rámutatás, s nem magyarázat. Ezen szavak megértése azt jelenti, hogy mélyen érzed magadban azt az igazságot, amire azok rámutatnak.

Carl Gustav Jung - Az Archaikus Ember

Carl Gustav Jung - Az Archaikus Ember

Carl Gustav Jung - Az Archaikus Ember

    2. Az archaikus szó eredetileg azt jelenti: ősi.

    Az elképzelhet legnehezebb és leghálátlanabb feladat,

    ha a mai, civilizált emberekről bármilyen fontos megállapítást teszünk,

    hiszen aki erre vállalkozik, azt azonos feltételek korlátozzák és vakítják,

    mint akikről megfontolásait közzétenné.

    Az archaikus ember vizsgálatánál viszont látszólag kedvezőbb a helyzetünk.

    Világnézete felett elszállt az idő , szellemi felkészültségünk az övénél kifinomultabb,

    éppen ezért lehetőségünk van rá, hogy értelmét és világát magasabb szemszögből tekintsük át.

    Egyúttal e megállapítással szűkül el adásom tárgyköre,

    mert különben nem volnék képes az archaikus ember jelenségének elégséges, átfogó ismertetésére.

    Ugyanis erre korlátozódom, miközben értekezésemben mellőzöm a primitív emberek antropológiáját.

    Ha általánosságban beszélünk az emberről, nem feltétlenül szükséges megtárgyalnunk anatómiáját,

    koponyaalkatát, vagy bőre színét, hanem elég, ha emberi lelki világáról,

    tudatállapotáról és életvezetéséről teszünk megállapításokat.

     

    Ezek a témák azonban a pszichológiához tartoznak,ezért a továbbiakban valójában az archaikus emberekről,

    azaz a primitív emberekről tett lélektani megfigyelésekkel foglalkozunk.

    A korlátozás ellenére bővül is a téma, mivel az archaikusan orientált pszichológia nemcsak a primitív emberek lélektana, hanem a modern, civilizált emberé is: nem csupán a mai társadalmunkban esetlegesen előforduló atavisztikus jelenségeké, hanem nagyjából minden civilizált egyéné,

    aki - eltekintve tudata fokozataitól – lelke mély rétegében még mindig archaikus személy.

     

    Megállapították, hogy testünk még az emlős állaté, és a még sokkal korábban keletkezett hidegvérűek örökségét is magán viseli. Ennek megfelelően lelkünk is fejlődés gyümölcse, és eredete vizsgálatánál még mindig számtalan ősi vonása kerül napvilágra. Kétségkívül vitathatatlan, hogy ha valaki primitív emberekkel először kerül kapcsolatba,

    vagy ha a primitív emberekről szóló tudományos lélektani munkákat tanulmányozza,

    elkerülhetetlenül mély benyomást nyer az ősi emberidegenszerűségéről.

    Sőt Lévy-Bruhl, aki tekintély a primitív lélek kutatása terén fáradhatatlanul hangsúlyozza ezt,

    a mi tudatunktól olyannyira idegen etatprelogique-ot [prelogikus fokozatot].

    Neki, mint civilizált embernek merőben felfoghatatlan, ahogyan a primitív ember túlteszi magát a nyilvánvaló tapasztalaton, és kézzelfogható okok kimondott tagadásával a kollektív reprezentációját magától értetődően érvényesíti. Representation collectives-en Lévy-Bruhl az olyan a priori igazság létrendjének általánosan elterjedt ideáit tekinti, mint a szellemekét, a boszorkányságét, ezek gyógyerejét stb.

     

    Való tény például, hogy ha valaki magas életkor vagy közismerten gyógyíthatatlan betegség miatt hal meg, az nekünk természetes, a primitív embernek viszont nem.

    Senki sem hal meg öregség miatt - állítja -, és azzal érvel, hogy hiszen még annál sokkal idősebbek is életben vannak.

    Szerintük betegség következtében sem hal meg senki, mert ennyien meg ennyien meggyógyultak, vagy egyáltalán meg sem betegedtek.

    Számukra mindig a mágia a valóságos magyarázat

    Aki meghalt, azt vagy varázslat, vagy szellem ölte meg. Sokan közülük csak harc közben tartják természetesnek a halált. Mások még ezt is művi megoldásnak vélik, mert vagy varázsló volt az ellenfél, vagy varázsfegyverrel vívott. Adott esetben ez a groteszk ideájuk még hatásosabb formát ölt.

    Történt egyszer, hogy egy európai lelőtt egy krokodilt, amelynek a gyomrában két, bokát díszít karikát találtak.

    A bennszülöttek ráismertek a két ékszerre, és tudták, hogy mindegyik egy-egy asszonyé volt,

    akiket egykor egy krokodil falt fel. Tüstént varázslatról kezdtek handabandázni,

    mivel ez az a minden szempontból természetes eset, ami egyetlen európai számára sem tűnt volna gyanúsnak,

    a primitív lélek feltételezése révén teljesen váratlan magyarázatot nyert.

    Egy ismeretlen varázsló ráparancsolt a krokodilra, és utasította arra, hogy ragadja el mindkét asszonyt

    és vigye el neki. No és a két bokagyűrű az állatgyomrában?

     

    A krokodilok - magyarázták - felszólítás nélkül nem esznek embert. A bokát díszítő karikákat a krokodil a varázslótól ajándékba kapta.

    Ez az eset jól példázza az önkény egyik mintadarabját, valamint az etatprelogique indoklását.

    Ez utóbbi nyilván azért prelogikus, mert nekünk az ilyen magyarázatképtelen logikátlanságnak tűnik.

    De csupán azért ilyen számunkra, mert mi teljesen más el feltevésekből indulunk ki, mint a primitív ember.

    Ha mi is annyira meg lennénk győződve varázslók és egyéb titokzatos erők létezéséről, mint az úgynevezett természetes kauzalitásról, akkor az végkövetkeztetése számunkra is teljesen logikus lenne.

    Valójában a primitív ember nem logikusabb és nem logikátlanabb, mint mi, csak a kiindulópontja más.

    Csupán ez hozza létre a különbséget. A primitív ember egészen más előfeltevéssel gondolkodik és él.

    Minden, ami nem a maga megszokott rendjében zajlik, minden, ami éppen emiatt nyugtalanítja, ijeszti vagy csodálatot ébreszt benne, olyasvalamitől függ, amit mi természetfölöttiként határoznánk meg.

    Neki ez persze nem természetfölötti, hanem beilleszkedik az általa tapasztalt világba.

     

    Számunkra természetes a következő magyarázat: ez a ház leégett, mert a villám felgyújtotta.

    A primitív ember ugyanolyan természetességgel így érvel: egy bizonyos varázsló rávette a villámot,

    hogy éppen ezt a házat gyújtsa fel.

    Egyáltalán semmi sincs a primitív ember világában, ami - ha csak valamennyire is szokatlan vagy megkapó -

    ilyen vagy ehhez hasonló magyarázatot ne vonna maga után. Viszont egy vonatkozásban ugyanúgy jár el,

    mint mi: előfeltevéseit ő sem fontolja meg.

    Neki a priori bizonyosság, hogy betegséget stb. szellemek vagy boszorkányok okoznak, éppúgy,

    mint ahogy nekünk is eleve vitathatatlan, hogy a betegségnek úgynevezett természetes oka van.

    Mi éppúgy nem törődünk a varázslatokkal, mint a természetes okokkal.

    Szellemi funkciói lényegében nem különböznek alapvetően a mieinktől.

    Különbség - mint ahogy már szó esett róla -kizárólag az el feltevésben érvényesül.

     

    Feltételezték azt is, hogy a primitív embereknek mások az érzelmeik és erkölcseik- szóval, bizonyos szempontból, afféle „prelogikus” érzelmi világuk volna. A moráljuk mindenesetre más, mint a mienk.

    Mikor egy néger törzsfőnököt megkérdeztem, hogy mi a különbség jó és rossz között,így válaszolt:

    „Ha én az ellenségem asszonyait elrabolom, az jó, ha viszont Ő rabolja el az enyémeket, az rossz.”

    Sok vidéken szörnyű sértés valakinek az árnyékára lépni,

    vagy megbocsáthatatlan vétek fókabőrt fémkéssel tisztára kaparni.

    Legyünk azonban őszinték: nálunk nem hiba, ha a halat késsel esszük?

    Ha a szobában nem vesszük le a kalapunkat, vagy szivarral a szánkban köszöntünk egy hölgyet?

    E mozzanatoknak sem nálunk, sem a primitív embereknél semmi köze sincs az erkölcsi érzékhez.

    Léteznek köztük derék és lojális fejvadászok, adódnak olyanok,akik kegyelettel és tudatosan elborzasztó rítusoknak hódolnak, akad, aki a legszentebb meggyőződésből gyilkol, és mégis mindazt, amit mi az etika tartományában csodálunk, alapjában véve a primitív ember szintén értékeli.

    Ami neki jóság, éppúgy jó, mint nálunk, gonoszsága éppolyan rossz, mint a mienk.

    Csak a formák különböznek, ám az etikai tartalom ugyanaz. Vélekedtek úgy is róluk, hogy érzékeik pontosabbak,

    vagy a mieinktől különböznek.

    De ez csak a helyismeret, vagy a látás és hallás hivatásos differenciáltságában érvényesül.

    Mihelyt olyan feladat hárul rájuk, mely lehetőségi körükön kívüli, meglepően lassúak és ügyetlenek.

    Bennszülött vadászoknak - akiknek olyan éles volt a szemük, mint a karvalyé - kezébe adtam egy olyan képes újságot, amelyben nálunk minden gyermek azonnal felismerte volna az emberi alakokat.

    Az én vadászaim viszont egyre csak forgatták a képeket,míg végre az egyikük a kontúrokat ujjaival követve egyszerre csak felkiáltott: „Ezek fehér emberek” - és ezt a teljesítményt a többiek nagy felfedezésként ünnepelték.

     

    Sok primitív embernek a gyakran hihetetlen helyismerete merőben professzionális,

    és az elkerülhetetlen szükséglet magyarázza, hogy el kell igazodnia a rengetegben és a szavannákon.

    Sőt, ott az európai maga is rövidesen elkezd -amiatt a félelem miatt, nehogy, akár irányt birtokában is,

    végzetesen eltévedjen -olyan körülményekre figyelni, amelyek különben álmában sem jutottak volna eszébe.

    Elvileg semmi sem utal arra, hogy a primitív ember másképp gondolkodna, érezne vagy észlelne, mint mi.

    Lelki funkciói lényegében ugyanazok, azonban az előfeltevései mások.

    Emellett eltörpül annak a jelentősége, hogy tudatának terjedelme kisebb, vagy kisebbnek tűnik, mint a mienk,

    vagy hogy szellemi tevékenységre alig, vagy egyáltalán nem képes koncentrálni.

    Az utóbbi az európai embernek kétségtelenül idegenszerű .

    Emiatt sosem tudakozódhattam tőlük két óránál hosszabb ideig,

    mert ennek elteltével az embereim mindig szóvá tették,hogy fáradtak.

    Akkorra már kimerültek, pedig igen könnyed stílusban egészen egyszerű kérdéseket tettem fel.

     

    Ugyanezek az emberek viszont vadászat közben vagy menetelésnél bámulatba ejtő koncentrációt és kitartást tanúsítottak. Levélhordóm például egy útszakaszon mindig százhúsz kilométert tett meg megszakítás nélkül,

    és láttam egy hatodik hónapban levő terhes asszonyt egy bébivel a hátán, szájában hosszú szipkával,

    aki majdnem egész éjjel kb. 34 C°-os melegben a lobogó tűz körül táncolt anélkül, hogy kimerülten összeesett volna. Ezek szerint nem lehet tőlük a koncentráció képességét sem elvitatni olyan tevékenységben, ami érdekli őket.

    De ha nekünk érdektelen ügyre kell koncentrálnunk, akkor mi is csakhamar észrevesszük,

    hogy milyen rosszul összpontosítunk.

    Emocionális impulzusoktól tehát ugyanúgy függünk, mint a primitívek.

Láma Thubten Jesse:A Tudat

Láma Thubten Jesse:A Tudat

A tudat természeténél fogva tiszta és mentes a kettősségtől.

Néhány iskolai irányzat szerint a jelentéktelen jelenségek nem rendelkeznek önvaló létezéssel,

ám a fontos jelenségek, mint amilyen a tudat is, abszolútnak és ezért önvaló létezőnek tekintik.

Nágárdzsuna nézete alapján azonban nincs kivétel, minden jelenség önvaló létezés nélküli.

Még Buddha sem rendelkezik önvaló létezése ugyanúgy, mint egy szemeteszsák sem.

Egyszerűen nincs olyan dolog, hogy önvaló létező,

vagy duálisan létező Buddha.

A szemeteszsák teljessége, Buddha teljessége és a mi teljességünk teljesen ugyanaz.

 

A buddhista nézőpont alapján a világ teremtője a tudat.

A tudat hoz létre mindent, beleértve boldogságunkat és problémáinkat.

Még az is a tudat potenciája, hogy a jelenségek nem rendelkeznek önvaló létezéssel.

Ez a potenciál nem a tudat nem-kettős természete és a tudat kétféle természetének egysége miatt létezik.

A tudat kétféle természete az abszolút, önvaló létezéstől mentes természete és a relatív,

kölcsönös összefüggésben álló természet.

Ez a természet nem olyan dolog, amit ki kéne találnunk, ez már eleve így van,csak realizálnunk kell.

 

A lényeg az, hogy megértsd a tudat abszolút értelemben üres vagy önvaló létezéstől mentes,

ám a relatív értelemben – okoktól és körülményektől függően- létezik.

A szamszára és a nirvána minden jelenségének létezése – beleérve a tudatot is -

olyan, mint egy illúzió, egy álom, vagy egy tükröződés, egy tükör.

Annak ellenére, hogy úgy tartják a dolgok azért nem léteznek, mert olyanok, mint egy illúzió,

egy álom vagy a tükröződés a tükrön, filozófiailag nem teljesen korrekt.

Elég pontatlan lenne azt mondani: „ Ez a jelenség azért nem létezik, mert pusztán egy illúzió.

Ez csak a tudatom egyik kivetülése.”

Valójában pont az ellentéte az igaz.

A jelenség pontosan azért létezik, mert kölcsönös összefüggésben álló illúzióként létezik.

A tükör tükröződése is kölcsönös összefüggésben áll: a tükör miatt létezik.

A szamádhi és a dhjána gyakorlata a zen buddhizmusban

A szamádhi és a dhjána gyakorlata a zen buddhizmusban Eggyé válás és én nélkül létezés

BEVEZETÉS: ÁTTÖRÉS A TÉNYLEGES GYAKORLÁSON KERESZTÜLAzokról a tapasztalatokról fogok beszélni, amelyekkel akkor találkozhatsz, amikor buddhista meditációt végzel. Mindenkit - azokat is, akik meditálnak és azokat is, akik nem - különböző tudatállapotok jellemeznek. Hasznos, ha valamit tudunk ezekről az állapotokról, hogy felismerjük őket, hogy tudjuk, mik ezek, és mik nem.Itt most két állapotnak szentelünk különös figyelmet, a szamádhinak és a dhjánának. Ezek a megfelelő kifejezések (az első a páli és szanszkrit samadhi, a második a páli jhana és a szanszkrit dhyana), de nem kell, hogy gondot okozzanak: nagyon egyszerűen, a szamádhi azt jelenti, hogy eggyé válás; azt az előkészítő folyamatot jelöli, amikor valójában eggyé válunk a meditáció tárgyával. A dhjána egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy én nélkül létezés. A kettő közti kapcsolatot és különbséget akkor fogjuk tisztázni, ha a gyakorlás során ténylegesen áthaladunk rajtuk. Nincs ennél jobb módszer.A buddhista gondolkodás borzasztóan nehéz és bonyolult lehet, különösen a nyugati közönség számára. Elképzelhető például, hogy már tucatszor hallottunk a négy nemes igazságról, de az egész valahogy mégsem áll össze. Megérezhetjük, hogy valami nagyon mély tapasztalatról szólnak, mégis valahogy idegenül hangzanak, nem ismerősek, nagyon távol vannak a saját tapasztalatunktól. A buddhista meditáció tényleges gyakorlása nagy áttörést jelenthet ebben. Egyszerűen megfogalmazva, megfelelő meditációval mindannyian felfedezhetjük és igazolhatjuk önmagunk számára a buddhizmus alapigazságait.Ez nem pusztán vélekedés vagy hit vagy intellektuális tudás és megértés kérdése. A saját tapasztalatodon keresztül megízlelheted az élő buddhizmust. Ezért arra buzdítalak, hogy amennyiben megérett benned az elhatározás, lépj rá a gyakorlás útjára, és fedezd fel saját magad számára!MINDENNAPI ÉLET ÉS GYAKORLÁSKezdjük a legfontosabbal! Először mindannyian kérdezzük meg magunktól, hogy vajon helyes, egészséges szemlélet jellemzi-e a mindennapi életünket?Ha nem, éppen ideje változtatnunk. Szellemi utat követni káprázatokkal és vágyakkal teli elmével olyan, mintha súlyokat tennénk magunkra, amikor át akarjuk úszni a folyót. Még rosszabb, hogy vannak, akik azt feltételezik, nem kell mást tenni, mint "megvilágosodni", nem kell aggódni más földi, evilági dolgok miatt. Ez olyan, mintha süllyedő homokból úgy szeretnénk kijutni, hogy súlyokat halmozunk magunkra.Vannak előkészítő meditációs gyakorlatok, amelyek segítenek, hogy túljuss akezdeti nehézségeken. Sok könyv részletezi ezeket, és korábbi előadásaimban én is számba vettem őket, ezért most nem ismételném el. Itt azt szeretném hangsúlyozni, hogy a helyes, becsületes, erkölcsös életmód hozzájárul a tiszta meditációs gyakorlathoz. A gyakorlásunk pedig hozzájárul egy egészséges, igazán elégedett élethez. Mindkettő létfontosságú, és kéz a kézben kell, hogy haladjanak, megerősítve egymást.SZAMÁDHI: BELÉPÉS, FENNTARTÁS, MÉLYÜLÉSA meditáció nem olyan nehéz, habár időt és önfegyelmet igényel. Ha jól megtanulod, és egy ideig ennek szenteled magad, látni fogod, hogy egyáltalán nem nehéz. Valójában a megzavaródott és zavart keltő tudat jelenti a nehézséget. Először is, nagyon sok jó módszer van arra, hogy eggyé váljunk - belépjünk a szamádhi állapotába - azáltal, hogy egy dologra koncentrálunk. Például, hogy teljes figyelmünket a légzésre fókuszáljuk. A tudatosságunk hajlamos rá, hogy elkószáljon és szétszóródjon, ezért azzal kezdjük, hogy összegyűjtjük a tudatosságunkat, összegyűjtjük ennek minden energiáját, és vagy minden egyes kilégzésre vagy az egyes számra összpontosítunk, valóban eggyé válva ebben a folyamatban. Vannak, akiknek ez kezdetben elég nehéz, de ha folytatod és arra szoktatod az elmédet, hogy ne kószáljon el, természetes módon merül fel valódi teljesség, fókusz és koncentráció. Ez már az egység állapota, a szamádhi. Próbáljuk ki!...Mi történt? Az érzékek, úgy látszik, lecsillapodtak. Általában a tudat nagyon szétszórt, belül és kívül elvonják különböző dolgok. A tudat állandóan kavarog.Valójában az összes érzékünkhöz, mindahhoz, amit látunk, hallunk, ízlelünk, tapintunk, érzünk és gondolunk, hozzátartozik a változékonyság vagy nyugtalanság. Ez a tény, a buddhizmus első nemes igazsága hamarosan kristálytisztává válik saját meditációs tapasztalatunkon keresztül.A szamádhi összpontosított egységének állapotába belépve és azt fenntartva minden lenyugszik, a szétszórtság megszűnik. Még mindig hallasz, látsz, gondolkodol, stb., de a tudatosság kifinomultabb, összpontosított lett. Olyan, mintha a tempó lelassult volna, a látvány letisztult volna, és már nem annyira ragadod meg a dolgokat. Még mindig tudatos vagy, valójában még tudatosabb, de ez a tudat nem olyan megosztott és zaklatott.Igen, ez már a szamádhi egy állapota. Ha helyesen gyakorolsz, nem sok idő múltán felismered ezt a fókuszt, a tudatosságnak ezt a természetes összeszedettségét. Semmi titokzatos nincs ebben. Ez egy létező dolog, amit bárki megtapasztalhat egyszerűen azáltal, hogy a gyakorlásnak, pl. a zazennek, szentel némi időt. Már ennek a haszna is fantasztikus. Bármit is csinálsz, ha tökéletesen fókuszálsz az adott feladatra, már nagy eredménynek tekinthető. De nem ez a buddhista gyakorlás vége, nem ez a gyakorlás végcélja.Ha egyszer beléptél ebbe - vagy bármely - állapotba, fontos tisztán felismerni, hogy mi ez, és mi nem. Annak lásd, ami: igen, itt nyugodt tisztaság és összpontosítás van. Ez azt mutatja, hogy bizonyos értelemben a helyes irányban haladunk. De az is nyilvánvaló, hogy ez önmagában egy átmeneti állapot, amelybe belemegyünk, és amelyből kijövünk. Ez nyilvánvalóan nem a vége vagy a végcélja a buddhizmusnak, nem a nyugtalanság vége. Legjobb esetben is csak átmeneti szélcsend. Tapasztald meg, és ismerd meg számodra az értékét és a határait! Azután menj át rajta!Vajon mit fogsz megtapasztalni, ha ezt az állapotot fenntartod, mélyíted és finomítod? Próbáld meg egy percig, és lásd! Ízleld meg! Mi az első biztos "jele" annak, hogy helyesen gyakorolod a buddhista meditációt? A korai buddhista kézikönyvek újra és újra azt állítják, az első jel az, hogy belépsz a csendes öröm állapotába (piti vagy somanassa páliul, szó szerinti értelmében "kellemes tudat" vagy "öröm"). Így van, öröm! Spontán módon felmerül egy csendes, mégis örömteli állapot. Ez ismét csak segít, mert ebből tudod, hogy jó irányban haladsz.Mi a különbség e között és azok között az örömök között, amelyeket általában tapasztalunk? Ez a csendes öröm természetesen merül fel, erőfeszítések nélkül, lényünk legmélyéből. Ez egy olyan öröm, amely pontosan azért merül fel, mert nincsenek jelen a durva feltételek. Ez az az öröm, amely a viszonylagos nyugalomból merül fel, mert nem hajszoljuk a dolgokat, és minket sem hajszol semmi. Ez egy viszonylag feltétel nélküli öröm. Nem az a kellemes érzés, hogy valamit jól csináltunk, és nem is az, ami érzéki kapcsolatból ered, hanem a vágyakozás átmeneti megszűnéséből merül fel. A vágyakozás a nyugtalanságunk és a szenvedésünk oka, ahogyan a második nemes igazság megfogalmazza. Csodálatos felfedezés! Nyilvánvalóan a helyes irányban haladunk! - De világos, hogy nem ez a buddhista gyakorlás végcélja, mert ez önmagában csak egy átmeneti állapot, amelybe belemegyünk, s amelyből kijövünk. Ismerd fel, hogy mi ez, mosolyogj, s aztán menj át rajta!Ha fenntartjuk és elmélyítjük a gyakorlásunkat, akkor ezt az állapotot még finomabb örömök megtapasztalása és egy mély lelki nyugalom váltja fel. Ha folytatjuk a fenntartott koncentrációt, belépünk egy olyan állapotba, amelyben valóban éberek vagyunk, azonban ekkor már egy olyan egységet és teljességet tapasztalunk, melyben örömnek vagy fájdalomnak nincs érzete. A haszna - és a veszélyei - annak, hogy egy ilyen állapotban tartózkodunk, nyilvánvaló. Ám az is nyilvánvaló, hogy nem ez a vége, s nem is ez a végcélja a buddhista gyakorlásnak.Hát akkor mi ez az állapot? Teljességgel magába szívott az egység. Honnan tudom ezt? Nagyon egyszerű. Az egyik, hogy nincs fájdalom, sem öröm. Ez nem azt jelenti, hogy semmit sem érzek, de a tapasztalás nem mint fájdalom vagy öröm van jelen. Ezen a ponton az egység teljessége miatt nincs ilyen jellegű tapasztalat.Ez az állapot már most is megtapasztalható, ha a helyes meditációnak szenteled magadat. Semmi különleges nincs benne. Ne téveszd össze valamiféle bizarr, ezoterikus tapasztalattal! Nem az. Valójában az életünk során mindannyian legalább megérintettük ezt a szamádhit, például amikor teljesen lefoglalt bennünket egy sporttevékenység vagy egy játék, vagy amikor egy veszélyhelyzetre reagáltunk.Ha ezt az állapotot megtapasztalod a fenntartott meditációban, ismerd fel, hogy mi ez, lásd meg az értékét, és lásd meg a korlátait is! Nyilvánvalóan nem ez a buddhizmus végső célja, ez önmagában csak egy átmeneti állapot, és nem minden nyugtalanság vége.SZÜKSÉGESEK-E EZEK AZ ÁLLAPOTOK?Lényeges leszögeznünk, hogy nem szükséges áthaladni ezeken az állapotokon. Akkor miért beszélek róluk? A buddhizmus néhány iskolája és néhány meditációs vezető hangsúlyozza, hogy ezeken az állapotokon - és sok másikon is - egymás után, sorban kell áthaladni, amikor elkezdjük, és akkor is, amikor befejezzük a meditációt. Több állapototnagy részletességgel kell megvizsgálni, és mindegyiket a megfelelő sorrendben kell megtapasztalni. A zen buddhizmus azoknak a buddhista iskoláknak az egyike, amelyek elvetik ezt. Miért? Mert az embert egészen leköthetik ezek az állapotok és a megvalósított eredmények. Sőt, szinte bele is szerelmesedhet ezekbe, beléjük ragadhat, s ez elzárhatja a továbbhaladás útját.Akkor hát, tévednek a buddhizmus más iskolái? És megtévesztettek lennének mindazon meditációs vezetők, akik ezt hangsúlyozzák? Egyáltalán nem. Ha hitelesek, egyszerűen csak a saját tapasztalataik alapján beszélnek. Ők maguk tényleg ebben a sorrendben mentek át ezeken az állapotokon, és valószínűleg olyasvalakitől tanulták, aki szintén ezt tette. Így teljesen helyesen tanítják ezeket az állapotokat a saját tapasztalataik alapján. Mély tisztelettel hallgassuk őket, amikor ezekről beszélnek.Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem szükséges átmenni ezeken az állapotokon. Akkor miért beszélek róluk mégis? Azért, mert legalább néhányat te is valóban meg fogsz tapasztalni. Ezekben az állapotokban találod magadat, akár akarod, akár nem. Nagyon hasznos, ha tudsz róluk, azért, hogy ne ragadj meg bennük, és ne téveszd őket össze semmivel.Ha megvizsgáljuk Gautama Buddha meditációs tapasztalatát, világos lesz előttünk: Ő is átment ezeken az állapotokon, és elismerte viszonylagos értéküket. Nagyon sok érték, nagyon sok érdem van minden egyes állapotban. Gyakran belebonyolódunk a durva tudati ragaszkodásokba és érzéki örömökbe; azonban amint a gyakorlás elmélyül, és megtapasztaljuk annak az örömét, hogy semmit sem kell keresnünk, természetes módon teljesebb életet kezdünk élni. Többé nem rohanunk a dolgok után, hogy a saját belső zűrzavarunk elől meneküljünk. Már ez is egy jótékony hatása a gyakorlásnak.Azonban Gautama Buddha azt is tisztán felismerte, hogy ezek az állapotok nem jelentik a nyugtalanság végét.Valójában részévé válnak a nyugtalanságnak, hogyha valaki elakad bennük. Ezért ő nem ragaszkodott hozzájuk, hanem áthaladt rajtuk.A csendes öröm megtapasztalása például csodálatos. Az a veszély rejlik benne, hogyha az emberek nem helyesen használják, akkor beleragadnak: "Ne zavarj, jól érzem magam!"; "Nem kell csinálnom semmit, jól elleszek ezzel egy kicsit." Nos, ezen a ponton ez már nem buddhista meditáció, ez saját magunk kényeztetése. Ha tényleg ebben vagy abban az állapotban találod magadat, ismerd fel, légy tudatában, hogy mi ez és mi nem, aztán engedd el. Ezen állapotok egyike sem a vége vagy a végcélja a buddhizmusnak.KÉT TÖRTÉNETHadd meséljek el nektek két történetet a régi szútrákból. Az egyik egy Égenjáró (ang.:Skywalker) nevű illetőről szól. Nem Luke Skywalkerről a Csillagok háborújából, ez “csak” 2500 évvel ezelőtt történt. Ez a Skywalker egy dévának volt a fia; a déva egyfajta lélek vagy isten, kis "i"-vel. Azért hívták Égenjárónak, mert óriási lépéseket tudott tenni, szinte úgy, mintha repülne a levegőben. Véget akart vetni minden nyugtalanságnak és szenvedésnek. Ne felejtsd el, hogy nemcsak az emberi birodalomra, hanem minden, feltételekhez kötött állapotra jellemző az állandótlanság. Nos, Égenjáró úgy próbált véget vetni ennek, hogy elhatározta: emberfeletti erejét használva elrepül a világ végéig. A világegyetem legtávolabbi zugába is eljutott, csak azért állt meg, hogy egyen, elvégezze a dolgát és pihenjen. Egész életében - száz éven keresztül - állandóan csak ment. És hogyantalálunk rá, amikor a száz év letelt? Égenjáró felismeri, hogy bár hatalmas távolságot utazott be, mégsem ért ennek a világnak a végére, s így nem ért a nyugtalanság végére sem.Ígyhát elmegy Gautama Buddhához, és megkérdezi, el lehet-e jutni a világ végére, s az azzal együtt járó nyugtalanság végére. Gautama Buddha egyértelműen azt válaszolja, hogy nem; azzal, hogy utazunk, nem lehetséges eljutni a világ és minden nyugtalanság végére. Gautama azonban tovább folytatja: semmilyen más módon nem tudunk véget vetni a nyugtalanságnak, csak úgy, ha eljutunk a világ végére. Végezetül leszögezi: "Ebben a hat vagy nyolc láb magas testben, amely érzékekkel és elmével rendelkezik, ebben van a világ (és az azzal együtt járó nyugtalanság), annak eredete, megszűnése, és az út annak megszűnéséhez." Mi a lényege ennek a rövid szútrának? Most veletek hagyom a kérdést, de az előadás végén még visszatérek rá.A második történet az Angulimalaként ismert szútrából származik. Egy emberről szól, aki szellemi úton járt, de eltévelyedett. A mestere féltékeny lett szellemi erőire, ezért meggyőzte arról, hogy ezer, jobb kézről levágott kisujjat kell felajánlania, hogy befejeződhessen a képzése. Hogy ezt teljesítse, Angulimala odáig ment, hogy embereket ölt meg; minden áldozatának jobb kezéről levágta a kisujjat, majd nyakláncba fűzte őket. Ezért kezdték úgy hívni: Anguli-mala, amely szó szerint azt jelenti: "ujjakból füzér". Végül már odáig jutott, hogy 999 embert ölt meg és 999 ujjat vágott le. A történet szerint ekkor találkozott Gautama Buddhával, a tökéletesen megvilágosodottal, aki éppen alamizsnaszerző körúton járt. Angulimala azt gondolta: Éppen jó lesz ezredik ujjnak!Az erős és gyors Angulimala elkezdett teljes erejéből futni Gautama Buddha után, ő azonban ugyanúgy ment tovább; láthatóan semmi sem változott. Bármilyen gyorsan futott is Angulimala, úgy tűnt, hogy nem tudja utolérni Buddhát, sőt, mégcsak nem is közeledett hozzá. Végül csalódottan és teljesen összezavarodva megállt, és odakiáltott: "Állj meg, elmélkedő, állj meg!" Buddha járás közben megfordította a fejét, és csak ennyit mondott: "Én már megálltam. Most te állj meg!"Angulimala tudta, hogy ez Gautama Buddha, aki igazat szól, ezért megkérdezte: "Már megálltam, mégis azt mondod, hogy álljak meg. Te még mindig jársz, és azt mondod, hogy megálltál. Hogyan lehetséges, hogy te megálltál, és én nem?"Gautama Buddha így magyarázta: "Én valóban megálltam, teljes egészében véget vetettem annak, hogy bármiképpen szenvedést okozzak az érző lényeknek. Te, Agulimala, még nem."A szútra szerint Agulimala belátja, hogy milyen helytelenül élt, őszintén megbánja, és szerzetes lesz Gautama Buddhánál.A SZAMÁDHITÓL A DHJÁNÁIG ÉS AZON TÚLA szamádhi-állapotok, amelyeket leírtam, olyan állapotok, amelyekbe az én beléphet, és egy ideig bennük tartózkodhat. Néhányuk nagyon kifinomult és letisztult, de mindegyiket az én tapasztalja meg.Most szeretnék áttérni a szamádhiról vagy eggyé válásról a dhjánára, azaz én nélkül létezésre. Nem akarom eltúlozni, de a különbség lényegbevágó. Sajnos a buddhista hagyomány nem használja következetesen a szamádhi és a dhjána fogalmakat. Ez aligha meglepő, ha figyelembe vesszük az eltérő iskolákat, kultúrákat és történelmi korszakokat.A korai buddhizmusban az általam leírt szamádhi egységállapotokat általában „forma dhjánák“-nak nevezik, szembeállítva őket a „forma nélküli dhjánák“-kal. Én jobban szeretem a szamádhi kifejezést vagy az egység állapotai megfogalmazást, mert ezekben az én illúziója még némileg sértetlen marad, habár az egységesülés – és feloldódás - felé halad a fejlődés folyamatában.A valódi dhjánában azonban az én illúziója - legalábbis átmenetileg - megszűnik. De megint csak ne akadjunk fenn a kifejezéseken, ehelyett inkább arra buzdítalak, hogy lépj be, vagy legalábbis szerezz egy kis ízelítőt belőlük. Íme, ilyenek belülről:Az első forma nélküli dhjána: a határtalan térKezdjük megint azzal, hogy belépünk a szamádhiba! A tudati tevékenység lecsendesedik, ezt az összpontosítottság és az áttetszőség követi, öröm érzete merül fel. Ahogy a szamádhi mélyül, az öröm beleolvad egy mély nyugalomba. A végső szamádhi-állapotban - mint azt előzőleg láttuk - teljesen egyek vagyunk, anélkül, hogy öröm vagy bánat keveredne hozzá.Ha itt nem állunk meg, ez az állapot is megszűnik, átadva helyét az első forma nélküli dhjánának, a "határtalan tér"-nek. Ezek a szavak pontosan leírják, hogy milyen ez az állapot. A tér-idő folyamatosság maradványai, a térbeli-időbeli tudatosság még léteznek. De ez már olyan, mintha minden tartalmát kiürítették volna - mint a határtalan tér. Ez nem eszméletlenség, hanem a tudatosságnak vagy éberségnek egy nagyon finom formája, melyben az én már semmiféle értelemben nincs jelen, mint ahogy nincs jelen semmi olyasmi sem, ami az énnel szembeállítható lenne.Ez lenne a vége, ez lenne a buddhizmus végcélja? Vagy ez az állapot is csak átmeneti és feltételeknek alávetett? Győződj meg róla te magad!Igen, ez is nyilvánvalóan átmeneti, jóllehet az én illúziója minden tekintetben hiányzik ebből a mély állapotból. Teljesen egyértelmű, hogy ezzel nincs vége a káprázatnak és az én nyugtalanságának egyszer s mindenkorra. És valóban, Gautama is ilyennek érzékelte, pontosan leírta, és áthaladt rajta, éppen úgy, ahogyan mi.A második forma nélküli dhjána: az elolodódott tudatosságA második forma nélküli dhjána az "eloldódott tudatosság". Ebben az állapotban még a térbeli-időbeli tudatosság érzete is megszűnik. De ez sem eszméletlenség, inkább olyan, mint amikor maga a tudatosság eloldódott mindentől. Nem érintkezik semmivel, nincs kapcsolata semmivel. A tudatosság nem szűnik meg, de egyáltalán semminek sincs a tudatában. Egy nagyon mély, nagyon finom "állapotról" van szó, ha ezt a kifejezést még használhatjuk. A mindennapi visszatükröző tudatosság eltűnik. Még az alapvető térbeli tudatosság is megszűnik, bár egy finom éberség megmarad. Ez is egy olyan állapot, amelybe belépünk, s amelyből kijövünk. Ez még nem "az", így átmegyünk rajta.A harmadik forma nélküli dhjána: az ürességA harmadik forma nélküli dhjána az "üresség". Nincs térbeli-időbeli tudatosság, nincs semmiféle tudati tartalom. Ezért Gautama joggal írja le úgy, mint semmi vagy üresség. Nincs többé semmiféle tudatos éberség - mégsem öntudatlan állapot. Tisztán éber, de olymódon, hogy az a hétköznapi tudatosság számára elképzelhetetlen. Nincs egyetlen dolog sem: sem tudatos alany, sem tudatilag felfogható tárgy, legyen az bármennyirefinom. Sem a határtalan tér, sem az eloldódott tudatosság birodalma. De még mindig átmeneti állapot, bemegyek és kijövök. Ez nem "az". Menj át rajta!A negyedik forma nélküli dhjána: a sem észlelés, sem nem-észlelésA negyedik és végső forma nélküli dhjána a "sem észlelés, sem nem-észlelés". Az észlelés az érzékelés minden fajtájára vonatkozik: a gondolkodásra, az érzésekre, a látásra, a szaglásra, a tapintásra, az ízlelésre és így tovább. Nincs semmiféle észlelés, nincs semmiféle észlelő sem. Teljesen zavartalan, koncentrált állapot - az érzékelésnek midennemű beáramlása és kiáramlása nélkül. Ugyanakkor nem is az öntudatlanság űrje. Ez valóban sem észlelés, sem nem-észlelés. Tökéletesen tiszta, mint egy ragyogó tükör vagy az őszi hold. Még tapasztalásnak sem nevezhető a szó hagyományos értelmében.NIRVÁNA, AVAGY MEGSZŰNÉSAzonban még ez is valami, amibe bemegyek, s amiből kijövök. Amikor ez is megszűnik, itt van a teljes megszűnés. Az én legutolsó illúziója is szétoszlik - és semmi sem marad, ami összetartaná.A buddhista szútrák klasszikus leírása az a metafora, hogy átlátunk a szamszára házán (a születés és a halál végtelen körforgásán), melynek teljes és végső összeomlása olyan, mint egy kártyaváré. Ez nem valaminek az objektív meglátása, hanem átlátás: Az, aki lát, és az, amit lát, átalakul és szertefoszlik a folyamatban. A ház képe az én szamszárában tartózkodásának feleltethető meg, a ház építője a vágyakozás, tartóoszlopa a tudatlanság, gerendái az önző szenvedélyek. A Dhammapa 154. verse szerint Gautama megvilágosodásakor így kiáltott fel: "Ó, házépítő, átlátok rajtad! Nem fogod még egyszer felépíteni ezt a házat! A gerendák mind töröttek, a tartóoszlop is darabokban. Megszűnt a lét indítéka, ez minden vágyakozás vége."Ez nem olyan tapasztalás, amely az én számára elérhető lenne, és nem is csupán az én-tapasztalás pillanatnyi megszűnése. Úgy is szemléltették már, mint kihunyt láng, a mécses ellobbanása (páliul: nibbana, szanszkritul: nirvána). Nincs értelme azt kérdezni, milyen irányba távozott: északra, keletre, délre vagy nyugatra, felfelé vagy lefelé, befelé vagy kifelé. Itt a buddhizmus vége és végcélja, és itt kezdődik egy buddha élete a teljesen önzetlen tevékenységben.PRAKTIKUS TANÁCSOK ÉS ÁTTEKINTÉSAhogy már említettem, nem szükséges mindezekbe az állapotokba belépni.Valójában már a korai buddhizmus páli kánonjában is vannak példák a teljes átlátásra anélkül, hogy a gyakoró belépett volna ezekbe az állapotokba.Mégis, a szamádhiba, azaz az egységállapotba tudatosan belépni nagyon hasznos előkészítés. Ez nyilvánvaló, ugye? Anélkül, hogy tudnánk összpontosítani és minden energiánkat egyesíteni, semmit sem tudunk tökéletesen csinálni. Természetesen ez a fenntartott buddhista meditációra is vonatkozik.Mi az első probléma, amibe egy meditáló általában beleszalad? A fogalomalkotó gondolkodás. Kezdetben úgy tűnhet, hogy ez még fokozódik is: minél inkább próbálunkkoncentrálni, annál inkább felbukkannak az emlékek, gondolatok, érzések - úgy tűnik, a semmiből. Valójában ezek nem jelentenek akadályt, mégis rengeteg energiát vehetnek el a közvetlen feladattól.Bizonytalanságaink és megoldatlan kérdéseink jócskán benne lehetnek ebben a "felbugyborékolásban". Van amikor foglalkoznunk kell ezekkel, de erről már részletesen beszéltem az előző előadásaimban, így most nem ismétlem meg. Alapvetően azzal, hogy kivárjuk, hogy "végigüljük", megtaláljuk a belső nyugalmat, azt a mély, nyugodt szamádhit, amelyben a felbukkanó gondolatok megszűnnek, saját maguktól szertefoszlanak. Csinálhatod úgy is, hogy teljesen rájuk figyelsz, s azután hagyod őket szétoszolni, vagy úgy is, hogy viszahúzódsz tőlük.Sokak számára a legegyszerűbb módszer visszatérni a számoláshoz vagy a légzéshez, valahányszor csak észreveszik, hogy eltévedtek a gondolkodásban. Kezdetben ez fárasztó és bosszantó lehet, de ha tovább folytatjuk, természetessé és könnyűvé válik.Vannak, akiknek az a következő probléma, hogy amikor a nyugodt, kiegyensúlyozott öröm egyre nyilvánvalóbbá válik, ragaszkodni kezdenek hozzá, kezdenek megmaradni benne. Nem kellene, hogy így legyen, mégis gyakran így van. A világ és az elménk mozgalmas, s mi menedéket keresünk a vihar elől, elmenekülünk ebbe a nyugodt békességbe. Ha odafigyelünk, nem tart sokáig, hogy meglássuk, nem az egykedvűségben időzünk - valójában feszültséget hozunk létre. Bezárjuk magunkat, hogy elmeneküljünk valami elől. Ez nem buddhista gyakorlás. Ne akarjunk benne maradni, és ne kezdjünk el ragaszkodni ehhez a csendességhez és nyugalomhoz, önmagában végcélnak tekintve azt. Nagyon fontos pont a kiemelkedés. Ha egyszer alaposan megtapasztalod bármelyik állapotot - a legmélyéig hatolsz -, nem kell újra benne időznöd. Ha helyesen csinálod, elég egyszer keresztülmenni rajtuk. De ha beléjük feledkezel, akkor évekig vagy akár egész életedre megragadhatsz bennük. Tragikus hiba lenne! Ezeknek az állapotoknak bármelyikében - legyen az bármilyen magasztos - huzamosan tartózkodni és élvezni gyümölcseit és eredményeit, ez nem a Buddha útja. Ha a gyakorlás nem alapos, ha nem jól végzed, egyszerűen körbe jársz, vagy elakadsz valahol.Figyeld a súlyt a horgászzsinóron, amin nincsen úszó. Lehet, hogy a súly csak pár dekagramm, de mi történik? Csodálatos! Becsapódik a vízbe, aztán lesüllyed, lassan és simán. Nem áll meg egy láb mélységben, hogy kicsit élvezze a látványt, ugye? Csak süllyed tovább. Természetesen halad lefelé a saját súlya miatt, a saját akaratából. Ez a szamádhi. Ha helyesen csinálod, akkor minden ülés kezdete után nagyon hamar eljutsz a legmélyebb szintre, amit addig elértél. Csak akkor kell az egészet elölről kezdened, csak akkor kell átmenned a már elért szinteken, ha beléjük ragadsz, ahelyett, hogy egyszerűen átmennél rajtuk.Egy másik fontos pont, hogy nem szükséges tagadnod a tapasztalataidat. Ellenkezőleg: teljesen éld meg őket, és akkor nem fogsz elakadni bennük. Bár furcsának hangzik, de igaz: csak olyan dologhoz ragaszkodhatsz, amitől el vagy választva - és amire vágysz. Nem számít, bármilyen fennkölt is a tapasztalat, ha az én ragaszkodni kezd hozzá, vagy élvezetet talál benne, máris elakadsz. Ez nagy veszély, ezért a buddhizmus állandóan felhívja rá a figyelmet. Menj teljesen végig - tapasztald meg a legaljáig! Aztán úgysem tudsz mást tenni, mint elengedni - saját magától szétoszlik! Ebben az értelemben a zen buddhista gyakorlat egyszerű és hatékony, egyenes és közvetlen.Mi történik, ha helyesen gyakorolunk? Amellett, hogy sehol sem ragadunk le ameditációban, a mindennapi életben is szabadon beléphetünk ezen állapotok bármelyikébe, szükség szerint. A gyakorlásnak így jótékony hatása van a világi életre is; amikor például zenét hallgatunk, az elménk spontán módon belép a zene-szamádhiba. Amikor látunk egy balesetet, vagy minket magunkat ér baleset, azonnal reagálunk. Igazán nyitottan és tisztán meg tudjuk hallani mások szenvedését, és ennek megfelelően tudunk cselekedni.Na és mi a helyzet akkor, amikor egy hosszú, unalmas előadást kell végighallgatnunk, például egy ezoterikus témáról? Mit tesz ilyenkor az én? Megfojtja magát a gondolatokkal - például, hogy mit csinálhatna ehelyett, vagy hogyan oldhatná meg jobban a dolgait. De mi lenne, ha teljes egészében a jelen helyzetben tudnánk létezni, bármi legyen is az, s ebből a helyzetből tudnánk reagálni? Ott van például a főnökünk vagy valaki más, akivel nem jövünk ki! Vagy mi lenne, ha teljes figyelmünket a vécé eldugulásának tudnánk szentelni? Nem vagyok vízvezetékszerelő, sem pedig pszichiáter, de a gyakorlatban végtelen számú ötletünk lehet.EGGYÉ VÁLNI ÉS ÉN NÉLKÜL LÉTEZNI:A KAPCSOLAT ÉS A KÜLÖNBSÉGMi a különbség a szamádhi (vagy egység) és a dhjána (vagy énnélküliség) között? A szamádhiba lépés egyfajta tudatos tevékenység; az én összpontosít valamire, az én eggyé válik. Ez egy akaratlagos folyamat: az egy dologra való összpontosításnak, az összeszedettségnek, az egység megtapasztalásának finomítása és elmélyítése.Nincs rá szükség, hogy bármit is erőltess. Minden megvan, ami szükséges. Csak arról van szó, hogy összegyűjtöd-e azokat az óriási energiákat, amelyekkel rendelkezel. Ez gyakran spontán módon megtörténik olyankor, amikor nagyon szeretünk valamivel foglalkozni, például sportolás, zenehallgatás vagy zenélés közben.De ugyanezt tenni fenntartott meditációban – ez már tudatos fegyelmet kíván. Időt, türelmet és erőfeszítést igényel. Ez nem történik meg csak úgy magától, habár felvillanásai spontán módon is előfordulhatnak. Összpontosítani kell a figyelmünket, különösen az elején. Miért? Mert a tudat annyira hozzá van szokva a dekoncentráltsághoz, a szétszórtsághoz.A megoldás egyszerű: türelmesen gyűjtsd össze azt a hatalmas energiát, amellyel már rendelkezel. Olyan ez, mintha mindent egyetlen gömbbe gyűjtenénk össze. Lehet, hogy azt gondolod: ehhez nincs elegendő koncentrációd. De az elején csak annyi kell, amennyi egy kis hógolyóhoz elég. Ne fecséreld az idődet és az energiádat arra, hogy aggodalmaskodsz, vajon elég-e ahhoz, hogy elkezdd! Elég, ha helyesen használod.De hogyan csináljuk? Minden egyes pillanatot használjunk ki megfelelően, éljünk tudatosan és éberen. Türelmesen görgessük kis tudat-hógolyónkat a tiszta, fehér szamádhi óriási hómezején. Először úgy érezhetjük, mintha egy meredek hegyre kellene felgörgetnünk; fárasztó és unalmas munka. Még le is gurulhat, és akkor az egészet újra kell kezdenünk. Semmi baj! Végül olyan lesz, mintha a hegyről lefelé gurulna, természetes módon gyorsulva, s egyre nagyobb tömeget gyűjtve magára. Még mielőtt tudatosíthanánk magunkban, máris minden összegyűlt egy hatalmas hólabdába, mely hűvös és frissítő.És ha folytatjuk? Ahogy említettem, a szamádhi végső pontján megvalósul a tudatteljes egysége, kint és bent nélkül, öröm és fájdalom nélkül. Ha valaki nem áll meg itt, a hatalmas hótömeg hirtelen könnyű lesz, mint a pehely - éppen olyan! És ez nem erőfeszítések árán valósul meg.Ez az a pont, ahol az én-szamádhi utolsó maradványai az én nélküli dhjánába olvadnak. Az egyik veszélye ennek, hogy összetévesztjük valamiféle megvilágosodással, mint ahogy az gyakran megesik az úgynevezett kensho-tapasztalásoknál. Míg a szamádhi egyfajta önfegyelmet kíván, addig a valódi dhjánában az én minden szándékával és céljával együtt eltűnik, legalábbis pillanatnyilag.De ez nem jelenti azt, hogy többet már nem kell gyakorolnunk! Amikor ez a tapasztalat elborít minket, esetleg úgy tűnhet: nincs aki gyakorol, és nincs, amit gyakoroljon - milyen csodálatos! Ellenkezőleg. Éppen ekkor kell a legkeményebben gyakorolni, ráadásul sokkal körültekintőbben, mint korábban. A gyakorlás módja természetesen egészen átalakul. Ilyenkor a dharma-testvérekkel együtt gyakorolni nagy segítség lehet, mint például most is. Minél messzebb jutsz, annál nagyobb segítséget nyújtanak.Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem szükséges átmenni minden említett állapoton, azt viszont nagyon fontos tudni, hogy hol jársz az úton. Van olyan időszak, amikor az a cél, hogy a tudatosságodat egybegyűjtsd, és van olyan is, amikor még az egység is eltűnik. Létkérdés, hogy ilyenkor is tudd, hogyan gyakorolj. Időt vesz igénybe - napokat, heteket, sőt hónapokat -, hogy kijöjj egy-egy állapotból, de ha egyszer már kijöttél, akkor tudod, hogy ez nem "az". “Az” nem lehet egy olyan állapot, ahová az én ki-be jár. Lehet, hogy egy valódi bejáratot találtál – rendben. De ne változtasd lelakatolt börtönné!HOL VAN ANGULIMALA?Most térjünk vissza Angulimalához, aki megölte azt a sok embert, és levágta a kisujjukat! A történet azt írja le, hogy még egy tömeggyilkos is megváltozhat, és jó útra térhet. Felbecsülhetetlen tanítás - tömeggyilkosok számára.Ez minden? Vagy lehet, hogy számunkra is mond valamit? Mi nem ölünk meg embereket, és nem gyűjtjük a kisujjukat. Mégis, nem igaz az, hogy bizonyos dolgokat mi is birtokolunk, és minket is hatalmukba kerítenek bizonyos dolgok és elképzelések? Nem hordjuk a nyakunk körül őket, de amikor birtokolunk, és a dolgok eluralkodnak rajtunk, abban a folyamatban könnyen megbánthatunk más embereket.Emlékezz az utolsó kisujjra - az volt az igazi nehézség! Angulimala Gautama Buddha kisujjára vágyott. Vajon a megvilágosodás gondolata nem olyasvalami, amit magadnak akarsz? Lehet, hogy mindannyiunkban van egy kis Angulimala.UTAZÁS ÉGENJÁRÓVALÉs az Égenjáró-történet? Nem vagyunk űrutazók. Lehet, hogy Égenjáró sem volt az. Talán egy belső térben utazol, és azt reméled, hogy elérsz magadnak valamit? Nem túl bölcsen, magaddal viszed az utazásra az én illúzióját. Ha igen, nem számít milyen messzire jutottál a szellemi úton, hiábavaló minden.Ne felejtsd el Gautama találó és pontos válaszát, amit Égenjárónak adott: igen, csak akkor tudsz véget vetni a nyugtalanságnak, ha teljesen elérsz a végére. Utazással azonban nem érhetsz el odáig.De hát akkor hogyan? Gautama elmagyarázza: ezzel a testtel. Mert ebben a testben van a nyugtalanság egész világa, eredete, megszűnése, és az ahhoz vezető út is. Más szavakkal: a négy nemes igazság itt van mindannyiunkkal. Gautama láthatóan nem pusztán tudatállapotokról beszél, bármilyen kifinomultak is azok. S nem pusztán utazás kérdése, mint Égenjáró tette, sem futásé, ahogyan Angulimala próbálkozott – s nem is pusztán ülés kérdése, mint Buddhánál.MEGÁLLÁSMi a közös a Égenjáróról és az Angulimaláról szóló történetben? Az, hogy kergetnek valamit, és nem képesek elérni. Egyetlen szóban összefoglalva arról szólnak, amiről a buddhista meditáció is: a megállásról. Az én káprázatát egyszer s mindenkorra nyugalom váltja fel, véget vetve az egész zaklatott zűrzavarnak. Tökéletes és teljes megállás. Pontosan tudjátok, hogy akkor is tudunk állandóan mozogni, ha a lábunk úgy össze van csomagolva, mint egy sósperec. Csak egyszer állj meg, és nézd meg, hogy mi van a lábad alatt! Nézz le a legmélyéig annak, amit úgy hívsz, hogy én! Ezután valóban megújulva vághatsz neki az életnek, s úgy dolgozhatsz a világban, hogy nem botlasz meg a saját lábadban.Mi a népszerű buddhizmus? Egyetlen szóval megfogalmazva, nem a lelassulásról szól-e? A stressz feloldásáról, a felfrissült érzésről, a belátás megszerzéséről, a tudatos létezésről? Ha helyesen gyakorolunk, ezek mind a megfelelő irányba hajtanak minket. Ha mindent beleadva futsz, az segíthet neked lelassulni. S ha lelassulsz, utána megállsz. Ez a valódi buddhista meditáció lényege.A zen rendkívül praktikus dolog, így hát az utolsó kérdés az, hogy hogyan jutsz haza innen. Az egyik módja, hogy minden sarkon megnézed az utcatáblákat, hogy meggyőződj róla, helyes irányban haladsz-e. Ha így akarsz menni, a buddhista meditációs kézikönyvek megfelelők erre a célra. Még a kereszteződéseken is áthajthatsz a bicikliddel, hogyha elég elszánt vagy, és hajlandó vagy kockáztatni. Ez az előadás biztosította számodra a fő útjelzőket, és figyelmeztetett néhány veszélyre, ami az úton leselkedik rád. Mindannyiunk számára az a cél, hogy biztonságban hazaérjünk. Ha irányítás nélkül indulunk el, az veszélyeket rejt magában. Az sem megoldás ugyanakkor, ha állandóan a térképet tanulmányozzuk. Csak magad találhatod meg a hazafelé vezető utat! Most felejts el mindent, amit mondtam, és az egész testeddel add át magad az út felfedezésének. Ha bármiben segíthetek, itt vagyok. Köszönöm, hogy ilyen figyelmesen végighallgattatok!AZ ELVONULÁSOKON ELHANGZOTT ELŐADÁSOKBÓLA buddhista és a zen irodalom gyakran beszél annak veszélyéről, hogy ragaszkodni kezdünk bizonyos belátásokhoz vagy tudatállapotokhoz, még nagyon mélyekhez is. Fő előadásomban Gautama Buddha meditációs alapgyakorlataira koncentráltam. Ezek, úgy tűnik, nagyon távol esnek a klasszikus zen megközelítéstől, amely teljes egészébenfigyelmen kívül hagyja a tudatállapotokat és a meditáció szintjeit.Bizonyos értelemben a zen buddhizmusban nincsenek állapotok és szintek, ezért látszik olyan radikálisnak és átmenet nélkülinek a megvalósítás. A nyugati zen-gyakorlóknak azonban először meg kell tanulniuk és el kell sajátítaniuk az alapvető meditációs módszereket. Gyakran megesik, hogy azt gondolják, a zenen keresztül lerövidítik az utat; pedig valójában zsákutcába jutnak. Megtanulnak egy csomó közhelyet arról, amit állítólag tenniük kellene: hogy legyél a Mu, hogy csak ülj és hasonlókat. Hiányzik azonban belőlük a meditációs fegyelem és az ennek nyomán kialakuló jártasság, hogy következetesen belépjenek a szamádhiba, fenntartsák és folyamatosan mélyítsék azt.Csak néhány példát említenék a zen idevonatkozó tanításaiból: „Amikor tízezer mérfölnyire egyetlen felhőt sem látsz, akkor még a tiszta égbolt is huszonöt botütést érdemel.“ ; „Döntsd le azt a sáros poklot, amit úgy hívnak, hogy ‚az én és minden más üres„! Taposd széjjel az ‚itt és most„ féreglyukát!“ Remélem, mostmár látod, milyen fontos a nyugatiak számára, hogy megismerkedjenek a buddizmus mély meditációs hagyományaival, még mielőtt lemondanának róluk.Arra buzdítalak, hogy kitartóan gyakorold a meditációt, és helyes szemlélettel éld az életedet. Ezek természetes módon megteremtik egy mély felismerés feltételeit, mely átfogó, alapos és megalapozott. Az ilyen megalapozottság nélküli tapasztalatok és belátások több kárt tesznek, mint amennyi haszonnal járnak – az áttörésből könnyen összeomlás lehet. Ne kergesd mohón ezeket! Ehelyett türelmesen, pillanatról pillanatra add át magadat a gyakorlásnak, anélkül, hogy az eredménnyel törődnél.Lehet a szamádhi mély vagy felszínes, de mindig legyen kristálytiszta és borotvaéles! Akkor életre lehet kelteni, akár művész, akár üzletember, akár háziasszony vagy családfő valaki.Folytasd így a gyakorlást, és végül már nem fog csak a zazenben ülésre korlátozódni. Állandóvá fog válni, akár ülsz, akár állsz, akár fekszel – vagy épp teljes erődből futsz. Azelőtt nehéz volt belépned, most pedig lehetetlen belőle kilépned. Ne tétovázz, ekkor is töretlenül folytasd tovább a gyakorlást!Most pillantsunk bele a zen megközelítésének egy klasszikus példájába! Egy szerzetes jön a mesterhez, és azt mondja: „Ha úgy jövök, hogy semmim sincs – arra mit mondasz?“ Úgy tűnik, a szerzetes azt gondolja, hogy a semmi, amit elért, valójában valami, amiben megpihenhet. Hogyan válaszol erre a mester? „Dobd el!“ Más szóval: „Tedd le!“, „Engedd el!“ Még ami semmi, azt is el kell dobni. Még ahhoz se ragaszkodj! Furcsán hangzik, de igaz: ha nem elég alapos a gyakorlás, az ember a nem-ragaszkodáshoz is ragaszkodni kezd. Az én még a semmit is valamivé tudja alakítani. Emiatt tud olyan értékes lenni a fenntartott gyakorlás és a Dharma-testvérek segítsége, és ezért lehetnek valóban hasznosak az ilyen elvonulások.A szerzetes nem értette, ezért nem hagyta annyiban: „Dehát úgy jövök, hogy nincs semmim. Mi az, amit eldobhatnék?“ Ekkor a mester megfordította az egészet, és azt mondta: „Akkor cipeld tovább!“ Ha nem látod, hogy még mindig van valami, amit el kell dobnod, akkor egy darabig még muszáj lesz cipekedned. Ez a mester Joshu volt. Ha Rinzai lett volna, ereje teljében, akkor lehet, hogy ráüvölt a szerzetesre, vagy még meg is üti. Joshu gyengédebb volt. Azonnal rávágta az ellenkezőjét: Oké, akkor cipeld magaddal! Ezt hallván, a szerzetes azonnal megvilágosodott. Milyen fantasztikus kifejeződése, élő példája ez annak, hogy milyen igazából egyetlen dolgot sem birtokolni– és még ehhez sem ragaszkodni.„Dobd el!“, „Tedd le!“, „Engedd el!“ – ott ez rendben is van így. Ez az egyik módja annak, ahogyan a klasszikus zen kezeli ezeket az állapotokat. Nem megy bele az elemzésükbe, nem állapítja meg a viszonylagos értéküket és határaikat. Dehát zen buddhista szerzetesek és szerzetesnők vagyunk-e, akik évtizedeket szentelnek a szerzetesi életnek, és mással sem foglalkoznak, mint hogy elsajátítsák a meditációt és tanulmányozzák a buddhizmust? Vigyázat! A megfelelő tudás és tapasztalat hiányában veszélyes félreértéseknek vagyunk kitéve.A fogalomalkotó gondolkodás mindent kettőbe, háromba, négybe vág; ennek persze megvan a maga helye és ideje, például amikor a piacon számolod az aprót. A szamádhi mindent egybeteker; mindent eggyé alakít, mindent eggyé formál. A dhjána azt az egyet semmivé oldja. És hol vagy, amikor még az is eltűnt?Angulimala látja, hogy helytelenül élt, megbánja, és többé nem követ el gonosz cselekedeteket. Kéri, hogy fogadják be a szanghába - a szerzetesi közösségbe -, és kérése meghallgatásra talál. De természetesen ez nem ilyen egyszerű, igaz? Hisz egy híján ezer embert ölt meg! Ahogyan a szútra később kifejti, eljön az idő, amikor alamizsnagyűjtő körúton jár (ugyanúgy, ahogy első találkozásukkor Gautama tette), és a falusiak közül néhányan felismerik, és elkezdik mindenfélékkel megdobálni. Angulimala volt az, aki miatt rettegésben éltek, és van közöttük olyan is, akinek még a rokonát is megölte. Cserepekkel és kövekkel dobálják meg – a védtelen Angulimala ezer sebből vérzik, az alamizsnás szilkéje eltörött, ruhája elszakadt, nyomorúságosan néz ki. Végül visszatér Gautamához. Mit szól erre Buddha? „Viseld türelemmel! A karmád következtében hosszú évezredekig szenvedtél volna. Milyen szerencsés, hogy ezt meg tudod tapasztalni a jelenben!“ Hát persze, hogy fáj! De legalább most túlesik rajta. Nem valamiféle jövőbeli életről beszélünk. Lásd át most! – Ne álmodozz múlt- vagy jövőbeli életekről! A szútra szerint ez a tömeggyilkos elvonult a világtól, és hamarosan képes volt átlátni a káprázaton. Te képes vagy rá?Ugye emlékszel arra az utolsó kisujjra? Jó lenne, nem? Ha még azt is meg tudnám szerezni: a Buddha ujját! Akkor én is megvilágosodott lehetnék! De azt nem kaphatod meg, igaz? Azt az icipici kisujjat nem tudod levágni. Futhatsz teljes erődből, gyakorolhatsz teljes erőbedobással, élesítheted a tudatod pengéjét ahogy csak akarod: ezt a kisujjat nem lehet megragadni. Köszönjük Angulimala, hogy rámutatsz azokra a hibákra, amelyeket a gyakorlásunkban ejthetünk.És mi a helyzet Égenjáróval? Mi nem utazzuk be a tér minden zugát. De vajon kívánjuk-e, hogy elnyerjünk valamit, vakon ragaszkodunk-e az énünkhöz, tudati és szellemi birodalmakban keresve a megszabadulást, mely birodalmak persze csak további kötöttséget jelentenek? Maga Égenjáró tisztán tudta ezt a saját tapasztalatából: az egész világot bejártam, de még mindig velem van. Ez nem működött. Az ő példája nagyon szélsőséges, de visszatarthat minket attól, hogy belső utazásokra induljunk.A végére kell érnünk. De ezt nem tudjuk elérni utazással, még szellemi utazással sem. Bizonyos értelemben mindenhova magunkkal visszük az énünket. Ezért fogadja el részben Gautama Buddha Égenjáró kérdését, és ezért utasítja el a kérdés másik felét. Azt mondja: igen, olyan értelemben igazad van, hogy tényleg el kell jutnod ennek az egésznek a végéig, hogy a szenvedés végére érj. Azonban ezt utazással nem tudod megtenni, bármiféle utazásról legyen is szó.Ennek a rövid, mindössze pároldalas szútrának az a tetőpontja, amikor Gautama elmondja, hogyan csináljuk. Elmondja, hogy mi a teendőnk. „Ez a test az, amivel eljutsz a világ végéig.“ Gautama nem beszél valamiféle transzcendens tapasztalatról, valamiféle kifinomult tudatállapotról – csak erről a testről. Dogen kifejezésével élve: ezzel a testtel, a tudat és a test megszűnik. Ezzel a testtel juss el minden szenvedés forrásáig! Ezzel a testtel vess véget minden szenvesdésnek, hiszen ez a test jelenti az utat ahhoz, hogy mindezt megtehesd. Más szóval: mindaz, amire szükség van, a négy nemes igazság, itt és most jelen van – csak állj meg, és lásd át e pillanatban.A buddhizmus valóban a teljes megállásról szól. Tökéletesen megállni, elengedni az én egész csalóka képzetkörét – és aztán innen munkálkodni. De először meg kell állnod. Amennyire én látom, a buddhista meditáció végül is csak erről szól.Vegyük a rinzai zen elhíresült koan-gyakorlását! Azzal szemben, ami manapság zajlik, ennek eredeti célja nem az volt, hogy a koanon meditáljunk, hogy azon elmélkedjünk, és annak segítségével belátást nyerjünk vagy áttörjünk. A koan csak akkor kel életre, csak akkor kezd el működni, ha te magad teljes egészében eggyé válsz vele. Akkor, mint mondják, moccanni sem tudsz, sem előre sem hátra – de ott sem tudsz maradni, ahol vagy.Amikor a koan teljesen gúzsba köt, a fogalomalkotó gondolkodás számára nem marad hely, ahol hozzád férhetne, ezért természetes módon szertefoszlik. A koan azonban megmarad, és még mindig hiányzik a megoldás. S ezen a ponton menthetetlenül formálódnia kell annak, amit a zenben „a hatalmas kétség-blokknak“ neveznek. Lehetetlen megúszni! A koanra való teljes rákapcsolódás a rinzai zen által kínált rövidített út ahhoz, hogy közvetlenül behatolhassunk a „sem észlelés, sem nem-észlelés“ néven ismert végső forma nélküli dhjánába.Ez az, amit Gautama természetes módon valósított meg küzdelmei során. A páli kánon szerint Gautama két mesterének, Alara Kalamának és Uddaka Ramaputtának az útmutatásai alapján a forma nélküli dhjána legkifinomultabb állapotait, „az üresség“ és a „sem észlelés, sem nem észlelés“ állapotait valósította meg. Saját „hatalmas kétségének“ köszönhetően azonban Gautama azonnal látta, hogy az ilyen állapotok semmi többet nem jelentenek, mint a szenvedés átmeneti enyhülését. Így hát elhagyta mestereit, és tovább folytatta a keresést. Amire ma leginkább szükség van, az éppen ez a fajta hozzáállás. Enélkül kaphatsz te annyi koant, amennyit csak akarsz, akár a legnagyobb zen mestertől is, de mire mész vele? Ha viszont ez megvan, elő tudod hozni a saját, élő koanodat. Nézz szembe azzal, és ne akarj más tollával ékeskedni!Hagyományos buddhista kifejezésekkel élve, a meditáció magán viseli minden létező három jellegzetes vonását: állandótlan, nyugtalan és én nélküli. A lényeg az, hogy ténylegesen lássuk, min is meditálunk. Még a nagyon mély tudatállapotok is állandótlanok, változékonyak és én nélküliek - mind a három kifejezésben ugyanaz a dolog fogalmazódik meg. Szabadon idézve Joshut (és Bob Dylant): Dobd el mindezt!Hol kezdődnek a buddhista gyakorlatok? Miből indulnak ki? A jelen pillanatból. Nézd meg az úgynvezett genjo-koant - azt a koant, ami itt és most megnyilvánul; nézd meg a légzést, légzésünk közvetlen jelenlétét, vagy nézd meg a lábfájásunk vagy egy lépésünk tudatosítását! Ezek a gyakorlatok nem hoznak létre semmit. Közülük mindegyik egyszerűen a jelenlegi tapasztalattal foglalkozik. Nem kell semmit sem létrehoznod. Nemkell emlékezned semmire, nem kell visszaidézned semmit, sőt mégcsak felismerned sem kell semmit. Pusztán csak légy tudatában annak, ami ténylegesen történik. Sem több, sem kevesebb. Ez minden, amire szükséged van. Vagy ahogy Dogen mondja: „Ne próbálj meg buddhát csinálni, még kevésbé ragaszkodj ahhoz, hogy csendben ülsz!“Elegendő a jelenlegi állapotod. Nem kell valami más állapotba kerülnöd, hogy gyakorolj. Az emberek az egész életüket eltékozolják arra várva, hogy a feltétlek egyszer majd megfelelőek lesznek, hogy valami mester majd csak arra jár, és megmondja nekik, mit csináljanak, hogy elkezdhessék a gyakorlást. Súlyos önbecsapás! Mert úgy tűnik, hogy azok az ideális körülmények sohasem érkeznek el, igaz?Melyek a gyakorlás ideális feltételei? Valamennyi szabad idő, egy kimondottan erre való hely, nyugodt körülmények, Dharma-testvérek, akikkel gyakorolhatsz? Nézd, mindezek adottak itt és most, ezen az elvonuláson – ne szalaszd el a lehetőséget!Mi a legalapvetőbb, amire szükségünk van a gyakorláshoz? A jelenlegi állapotunk, semmi egyéb! Sem több, sem kevesebb. A jelenlegi állapotunk mindig elég. Akár egy lábunk van, akár kettő, akár kiváló egészségnek örvendünk, akár nagy fájdalmaink vannak, akár szabad az egész napunk, akár elborít minket a munka – csak arról van szó, hogyan viszonyulunk ezekhez a körülményekhez. Kérlek benneteket, hogy tartsátok ezt észben, amikor visszatértek a mindennapi életetekhez.Gautama Buddha nagyon hatékonyan használta a különböző tudatállapotokat. Mindegyiknek ismerte az értékét és a korlátait. Amikor meghalt, a Mahaparinirvána szútra szerint az összes általam leírt szamádhi és dhjána állapoton átment, egészen a végső, negyedik forma nélküli dhjánáig, a „sem észlelés, sem nem-észlelésig“, majd ezen keresztül a „megszűnésig“. Ekkor Ananda, aki még nem látta át a káprázatot, azt mondta, hogy Gautama eltávozott. Egy másik követője azonban, bizonyos Anuruddha, aki már átlátott, kijavította társát: Nem, még nem távozott el, csak belépett a „megszűnés“-be.Ekkor a szútra szerint Gautama visszafelé is sorban áthaladt minden állapoton, a legmélyebbtől a legfelszínesebb forma-dhjánáig (amit én szamádhinak neveztem). Mindezt az én káprázata nélkül tette, mégis teljes egészében ott volt, teljes egészében megtapasztalta. Végül az első szamádhiból visszament az utolsó szamádhi-állapotba, a „sem öröm, sem fájdalom“ állapotába, s ebben halt meg. Nem a „megszűnés“-ben vagy a mélyebb forma nélküli dhjána-állapotok valamelyikében tehát, mint amilyen a „sem észlelés, sem nem-észlelés“.Még sohasem hallottam vagy olvastam annak magyarázatáról, hogy miért így történt. Természetesen végső tanításként is értelmezhető, melyet tanítványainak adott. Ha gyakorlati szempontból nézzük, a forma nélküli dhjánában valószínűleg tetszhalottként folytatta volna tovább, egészen addig, amíg ki nem jön belőle. Azt hiszem azonban, van ennél egy fontosabb ok is, amiért így tett: hogy tökéletesen észlelje, amikor elengedi. Persze egyetlen dolog sincs, amit el kellene engedni ebben a végső eltávozásban, ám az örömtől és bánattól mentes, mégis tökéletes észleléssel teljes utolsó szamádhi-állapot a legalkalmasabb a halálra.Gautama Buddhának, mint sokaknak, élete végén nagy fájdalmai voltak. Valószínűleg valami romlott ételt evett, és ez tovább rontotta a már amúgy is gyenge egészségi állapotát. Azt is elárulta, hogy csak mély meditációban volt mentes a fizikai fájdalomtól. És mégis azt választotta, hogy teljes tudatossággal megtapasztalja az adott állapotát. Rágódj el ezen, és többé nem éhezel meg sohasem.

Hamvas:Hármas és négyes hierarchia

Hamvas:Hármas és négyes hierarchia

Az inka hagyományban Vicsama isten a teremtéskor három tojást dobott a földre: egy aranyat, egy ezüstöt és egy vasat. Az aranyból keltek ki a szellemi rend tagjai, az ezüstből a lovagi rend tagjai, a vasból a gazdasági rend tagjai. A három tojás pontosan megfelel a hindu hagyomány három gunájának: a meggondolt szellemnek (szattva), a tüzes tevékenységnek (radzsasz) és az anyagi termékenységnek (tamasz). Ez a közösség létének három köre: a szakrális, a kulturális és a naturális; ez a morál három fokozata: a dharma, a káma és az artha, az egyetemes törvényen alapuló morál, az élvezet morálja és a haszon morálja; ez az alkímia három eleme: a sal, a sulphur és a merkur –, röviden: ez a lét visszavezethetetlen és primér három értéke és minősége, amin a hierarchia, a közösség életének rendje nyugszik.

A szellemi rend életének értelme a világtörvény megragadása. Ez az első rend, mert a világtörvény, a dharma tudása nélkül az emberi közösség nem emberi, hanem gyülevész csőcselék. A szellemi rend az igazság őre, a szellemi rend őrzi a hagyományt, a szellemi rend teszi alkalmassá az emberiséget arra, hogy életével az isteni létben részesüljön. A brahman az áldozó; aki az istenséggel való kapcsolat folytonosságát fenntartja, aki az embert Isten előtt, s az Istent az ember előtt képviseli.

A ksátrija nem a dharmát, hanem a kámát jelenti, az örömet, az élet mozgékonyságát, színeit, érzéseit, szenvedélyeit. A lovag nem a szellem, hanem a heroikus lélek. A lélek, amikor a földtől elszakad, első elváltozásában hősiessé válik. Ez a sulphur, a tűz, ez a szabad és égő lobogás, a ksátrija. Ha a lovagi rend a brahmantól eloldódik, sudrává, szolgává lesz. A lovag hierarchikus léte kizárja a despotizmust. Földi eszközökkel ő szerez érvényt a világtörvénynek, amely mindig szellemi. A lovag jelképe: a kard; a kard nem más, mint a logosz, a szó, a cselekvő ige, a szellem megnyilatkozása, de a tevékenység világában, mert a kard az abszolút aktivitás jelképe. A kard a tevékeny szó eszköze, amit a lovag a szellemi kaszttól kap mint szakrális eszközt, hogy vele a törvényt megvédje.

A vaisja a gazdasági rend, az artha, a haszon rendje az anyaggal érintkezik, a földet műveli, az élet eszközeit készíti, kereskedik. Feladata, hogy az életben az anyagi bőséget és termékenységet fenntartsa. Ezért a tamasz a sötét és rejtélyes anyagi termékenység hordozója. A vaisja a kötött rend: köti a tulajdon, a vagyon, a haszon, a föld. Ez a nehéz, a földszerű, az anyagi kaszt.

Az őskori hagyomány a négyes számra alapított hierarchiát is ismeri. Ezt az értékrendet a négy juga, a négy világkorszak analógiájával érti meg. Az aranykornak megfelel a brahman: az isteni léttel való teljes egység, az abszolút szellemi uralom. Az ezüstkornak megfelel a ksátrija: amikor fellép az emberi Én külön akarata, a szenvedély. A rézkornak megfelel a vaisja: amikor az ember már elanyagiasodik, de még a dharma rendjében él. A vaskornak megfelel a sudra: a szolgaság.

Kínában a királynak négy segédje van: Si Tu, a tanítás mestere, aki a tavaszt jelenti – Si Ma, a kard mestere, aki a nyarat jelenti – Si Kan, a földek mestere, aki az őszt jelenti – Si Kung, a munka mestere, aki a telet jelenti. Mert a szolgaság, a sudra, ahogy a hindu hagyomány mondja, csak a munka mestere, semmi egyéb.

A négyes számnak felel meg az őskori közösség vertikális rendje, a négy asrama. A négy asrama az egyes ember életsorsának körén belül az élet négy alapvető értékfokozata:

Az első fok a tanítvány, a brahmacsarja. Brahmatanítványnak hívják, mert minden ifjú a tanító pap közvetítésével tulajdonképpen Brahmantól, a legmagasabb istenségtől tanul.

A második fok a grihaszta, a családfő. Amikor valaki megtanulta azt, amit az emberi lénynek meg kellett tanulnia, az életet továbbszövi, családot alapít, az állam kormányzásában részt vesz, aszerint hogy melyik kaszt tagja, pap, kormányzó, kereskedő, földműves, mesterségét gyakorolja, tökéletesíti és gyermeket nevel. Az emberek többsége feljebb sohasem kívánkozik. Az emberi sors itt, a grihaszta fokozatán is lehet tökéletes, szép és teljes.

Ha azonban magasabb fokozatot óhajt elérni, az erdőbe vonul. Ez a vanaprasztha, az erdei remete. Idejét szemlélődéssel, további tanulással és aszketikus gyakorlatokkal tölti.

Ha még feljebb kívánkozik, minden vagyonát elajándékozza, darócruhát ölt, a vezeklő csészéjét, egyetlen tulajdonát övére akasztja és vándorol. Az út árkában alszik és könyöradományokból él. Rendesen még nevét is megváltoztatja. Ez a szannjaszin.

R.Steiner:A fizikai világ és kapcsolata a lélek- és szellemi világgal

R.Steiner:A fizikai világ és kapcsolata a lélek- és szellemi világgal

"5. A fizikai világ és kapcsolata a lélek- és szellemi világgal
A lélekvilág és a szellemi világ alakjai nem lehetnek a külső fizikai érzékelés tárgyai. A fizikai érzékelés tárgyait harmadik világként az itt leírt két világhoz kell sorolnunk. Az ember testi élete folyamán is egyszerre él mindhárom világban.
A fizikai világot az ember érzékeli és hat rá. A lélekvilág erői – a szimpátia és antipátia – hatnak az emberre, saját lelke pedig hajlamaival és idegenkedéseivel, vá-gyaival és kívánságaival hullámokat ver a lélekvilágban. A dolgok szellemi mivolta azonban gondolatvilágában tükröződik; ő maga, mint gondolkodó szellemi lény, pol-gára a szellemi világnak, társa minden ott élő lénynek. Ebből látható, hogy a fizikai világ csak egy része annak, ami az embert körülveszi. Általános környezetének ez a része bizonyos önállósággal emelkedik ki, mert a fizikai érzékszervek észlelni tudják, míg a fizikai világhoz tartozó lelkiséget és szellemiséget nem. Ahogy a vízen úszó jégdarab is a körülötte lévő víz anyagából való, csak bizonyos tulajdonságai követ-keztében elüt tőle, éppen így a fizikai dolgok is a körülöttük lévő lélekvilág és szel-lemi világ szubsztanciáiból valók, de elütnek tőlük bizonyos tulajdonságaik követ-keztében, amelyek fizikailag érzékelhetővé teszik őket. Félig-meddig képletesen szólva nem mások, mint megsűrűsödött szellemi és lelki formációk, és a sűrűsödés következménye, hogy az érzékek tudomást vehetnek róluk.
Mindaz, ami fizikailag érzékelhető, a lelki és szellemi lényeknek csupán egyik megjelenési formája, mint ahogy a jég is csak egyik megjelenési formája a víznek. Ha ezt megértettük, az is világossá válik, hogy ahogy a víz jéggé válhat, úgy változhat át a szellemi világ is lélekvilággá, az pedig fizikailag érzékelhető világgá.
Ebből a szemszögből nézve magyarázatot kapunk arra is, hogy miért alkothatunk magunknak gondolatokat a fizikai világról. Milyen viszonyban van a kőről alkotott gondolatunk magával a kővel? Ezt a kérdést tulajdonképpen minden gondolkodó embernek fel kellene tennie magában. Akik különösen mélyen tudnak beletekinteni a külső természetbe, azoknak szellemi szeme előtt teljesen világosan felmerül ez a kér-dés. Érzik, hogy az ember gondolatvilága harmóniában van a természet felépítésével és berendezésével.
Szépen beszél erről a harmóniáról pl. Kepler, a nagy csillagász: „Való igaz, hogy az isteni szózat, amely bennünket az asztronómia tanulására indít, bele van írva a világba. Nem szavakkal és betűkkel, hanem – mivoltának megfelelően – azzal, hogy az emberi fogalmak és érzékek megfelelnek az égitestek és kozmikus viszonyok kap-csolatának.”
Csak mert a fizikai dolgok nem mások, mint megsűrűsödött szellemi lények, azért tudja az ember megérteni a dolgokat gondolkodásával, ha gondolataival fel-emelkedik ezekhez a szellemi lényekhez. Az érzékelhető dolgok a szellemi világból származnak, csak más formái a szellemi lényeknek. Mikor az ember gondolatokat alkot róluk, benső világa csak elfordul a fizikai formától a dolgok szellemi ősképe
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei 69
felé. Mikor gondolkodásunkkal megértjük a dolgokat, ez ahhoz a folyamathoz hason-ló, amellyel a vegyész a szilárd testet először folyékonnyá teszi a tűzben, hogy azután folyékony állapotban megvizsgálhassa.
A szellemi világ különböző régióiban találhatók a fizikai világ szellemi ősképei. Az ötödik, hatodik és hetedik régióban ezek az ősképek még eleven csírapontok; a négy alsó régióban szellemi alakot öltenek. Ezeknek a szellemi alakzatoknak árny-szerű visszfényét észleli az emberi szellem, amikor gondolkodásával meg akarja ér-teni a fizikai dolgokat. Ha környezetünk szellemi megértésére törekszünk, felmerül bennünk a kérdés: miként sűrűsödnek az ősképek fizikai világgá?
Fizikai érzékeléssel a körülöttünk lévő világban négy egymástól világosan elvá-lasztott fokot találunk: az ásványi, a növényi, az állati és az emberi fokot.
Az ásványvilágot érzékszerveinkkel észleljük és gondolkodásunkkal értjük meg. Ha valamely ásványi testről gondolatot alkotunk, kétféle dologgal állunk szemben: az érzékelhető testtel és a gondolattal. Ennek megfelelően az ásványi testet megsűrűsö-dött gondolat-lénynek kell tekintenünk. Az egyik ásványi lény külsőleg hat a másik-ra: meglöki és mozgásba hozza, felmelegíti, megvilágítja, feloldja stb. Ez a külső hatásmód gondolatokkal kifejezhető. Az ember gondolatokat formál az ásványi testek egymásra gyakorolt külső, törvényszerű hatásáról. Ezáltal egyes gondolatai az egész ásványvilág gondolatképévé tágulnak ki; ez pedig visszfénye az egész érzékelhető ásványvilág ősképének, amely a szellemi világban mint egész található meg.
A növényvilágban az egyik növénynek a másikra gyakorolt külső hatásához még hozzájárulnak a növekedés és szaporodás jelenségei is. A növény növekszik és ma-gához hasonló lényeket hoz létre. Benne az ásványvilág tulajdonságain kívül élet is van. Ha ezt a tényt meggondoljuk, ez maga is megvilágítja a dolgokat. A növényben benne vannak azok az erők, amelyek megadják saját élő alakját, és ezt az élő alakot egy hozzá hasonló lényben is létrehozzák.
Az ásványi anyagok alaktalan formái (pl. gázok, folyadékok) és a növény élő alakja között van a kristály-forma. A kristály átmenet az alaktalan ásványvilág és a növényvilág eleven alakítóképessége között. – Az ásványi és növényi formák kialakí-tásának külső fizikai folyamata nem egyéb, mint annak a tisztán szellemi folyamat-nak fizikaivá sűrűsödése, amely akkor játszódik le, amikor a szellemi világ három felső régiójának szellemi csírái az alsóbb régiók szellemi formáivá alakulnak. A kris-tályosodás folyamatának mint ősképnek a szellemi világban a forma nélküli szellemi csíra és a kialakított formáció közötti átmenet felel meg. Ha ez az átmenet annyira megsűrűsödik, hogy eredményeiben érzékszervekkel észlelhető, akkor a fizikai vi-lágban mint ásványi kristályosodási folyamat jelenik meg.
A növényi életben is van egy alakot öltött szellemi csíra. Itt azonban a kialakult lény megtartotta eleven alakítóképességét. A kristályban a szellemi csíra kialakulása közben elvesztette alakítóképességét. Kiélte magát a létrehozott alakban. A növény-nek alakja is van és alakítóképessége is. A növényi élet megtartotta a szellemi csírá-
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei 70
nak azt a tulajdonságát, amellyel a szellemi világ felsőbb régióiban rendelkezett. A növény tehát forma, mint a kristály, és ezenfelül még alakító erő is. Azon a formán kívül, amelyet a szellemi őskép a növényi alakban magára öltött, egy másik forma is dolgozik, amely a felső régiók szellemi lényeinek jellegét viseli. Érzékszervi úton a növényből azonban csak az észlelhető, ami kész alakjában éli ki magát. Azok a for-máló lények, akik ennek a növényi alaknak az életet adják, fizikailag nem észlelhető módon vannak jelen a növényvilágban. Fizikai szemmel ma a kis liliomot, később a nagyobbat látjuk; azt a formáló erőt azonban, amely az előbbiből az utóbbit kialakí-totta, fizikai szemmel nem látjuk. Ez az alakító „erőlény” a növényvilág fizikailag láthatatlanul működő része. A szellemi csíra egy fokkal mélyebbre szállt, hogy a formák világában hasson.
A szellemtudományban elementáris világokról beszélünk. A még alak nélküli ős-formák világát első elementáris világnak nevezzük. A fizikailag láthatatlanul mű-ködő „erőlények”, a növényi növekedés alkotó mesterei pedig a második elementáris világhoz tartoznak.
Az állatvilágban a növekedés és szaporodás képességeihez még az érzés és ösz-tön is járul. Ezek a lélekvilág megnyilvánulásai. Az ilyen képességekkel rendelkező lény a lélekvilághoz tartozik, ez hat rá és ő is visszahat a lélekvilágra. Az állati lény-ben keletkező minden érzés és ösztön az állati lélek mélységeiből származik.
A forma maradandóbb, mint az érzés vagy ösztön. Ahogy a változó növényi for-ma viszonylik a merev kristályformához, úgy viszonylik az érzésvilág a maradan-dóbb eleven formához. A növény bizonyos mértékig kimerül a formaképző erőben; élete folyamán egyre újabb formákat fejleszt: először a gyökeret, azután a levelet, majd a virágot stb. Az állat formaképzése önmagában befejezett alakjával lezárul. Ezen belül változatos érzés- és ösztönéletet fejleszt, amelynek a lélekvilág a hazája.
A növény növekszik és szaporodik, az állat érez és kifejleszti ösztöneit. Az állat-ban az érzés és az ösztön képviseli azt a forma nélküli erőt, amely egyre újabb for-mákat ölt. Ősképi folyamatai végső fokon a szellemi világ legmagasabb régióiban vannak, de a lélekvilágban tevékenykednek. Az állatvilágban tehát a növekedést és szaporodást irányító, fizikailag, láthatatlan „erőlényeken” kívül még más lények is működnek, amelyek egy fokkal még mélyebbre szálltak le, egészen a lélekvilágba. Az állatvilág érzéseinek és ösztöneinek a létrehozói olyan forma nélküli lények, akik lelki burokba öltöznek. Ők az állati formák tulajdonképpeni építőmesterei, és a har-madik elementáris világhoz tartoznak.
Az ember a növények és állatok képességein kívül még olyan képességekkel is rendelkezik, amelyekkel érzeteit képzetté és gondolattá alakítja, ösztöneit pedig gon-dolkodva szabályozza. A gondolat, amely a növényeknél az alakban, az állatoknál a lelki erőkben kerül kifejezésre, az embernél saját formájában mint gondolat jelenik meg: Az állat lélek, az ember szellem. A szellemi lény még egy fokkal mélyebbre
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei 71
szállott le; az állatban a lelket alakítja, az embernél pedig ő maga vonul be a fizikai anyagi világba.
A szellem jelen van az ember fizikai testében, de – mert fizikai mezbe öltözött – csupán a szellem árnyszerű visszfényeként, gondolatként jelenhet meg. A szellem a fizikai agy-organizmus adottságain keresztül jelenik meg az emberben, ezért is lett az ember belső mivoltává. A gondolat az a forma, amelyet a forma nélküli szellemi lény az emberben magára ölt, mint ahogy a növényben alakot, az állatban pedig lelket ölt magára. Így az embert mint gondolkodó lényt nem valamely rajta kívüli elementáris világ építi fel. Az ember elementáris világa saját fizikai testében működik. A növény és állatvilág elementáris lényei az emberen csak annyiban munkálkodnak, amennyi-ben neki is van alakja és érzésvilága. Az ember saját elementáris világa azonban teste bensőjéből hatva alakítja ki a gondolkodó organizmust. Az ember szellemi organiz-musában, tökéletes aggyá kifejlődött idegrendszerében fizikailag láthatóán áll előt-tünk az az erőlény, amely a növényeken és állatokon nem érzékelhető módon dolgo-zik. Ez teszi, hogy az állatnak énérzése, az embernek azonban éntudata van. Az ál-latban a szellem léleknek érzi magát, még nem fogja fel önmagát mint szellemet. Az emberben a szellem – bár a fizikai körülmények miatt csak a szellem árnyékszerű visszfényének, gondolatnak – de mégis szellemnek ismeri fel magát.
Ilyen értelemben a hármas világ a következőképpen tagozódik:
1. A forma nélküli ősképek lényeinek világa (első elementáris világ)
2. A formateremtő lények világa (második elementáris világ)
3. A lelki lények világa (harmadik elementáris világ)
4. A teremtett formák világa (kristályformák)
5. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, amelyen a formateremtő lények dolgoznak (növényvilág)
6. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, amelyen a formateremtő lények és a magukat lelkileg kiélő lények is dolgoznak (állatvilág)
7. Az a formáiban fizikailag észlelhető világ, melyen a formateremtő lények és a magukat lelkileg kiélő lények is dolgoznak, és amelyben a szellem a fizi-kai világon belül maga alakul gondolattá (az emberek világa).
Ebből látható, hogy a testben élő ember alapvető részei milyen összefüggésben vannak a szellemi világgal. A fizikai testet, az étertestet, az érzőlelket és az értelmi lelket a fizikai világban megsűrűsödött szellemi világbeli ősképeknek kell tekinte-nünk. A fizikai test úgy jön létre, hogy az ember ősképe egészen a fizikai megjelené-sig sűrűsödik. Ezért mondhatjuk ezt a fizikai testet a fizikai láthatóságig megsűrűsö-dött első elementáris világbeli lénynek is. Az étertest úgy jön létre, hogy az így kelet-kezett formát mozgékonyságban tartja egy olyan lény, aki kiterjeszti ugyan tevékeny-ségét a fizikai világra, ő maga azonban nem válik fizikailag láthatóvá. Ha pontosan akarjuk jellemezni, azt kell mondanunk, hogy ez a lény a szellemi világ legfelső régi-
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei 72
óiból származik, majd a második régióban az élet ősképévé alakul. Így hat a fizikai világban. Az érzőlelket felépítő lény hasonlóképpen a szellemi világ legfelső régiói-ból ered, a harmadik régióban a lélekvilág ősképévé alakul, és így tevékenykedik a fizikai világban. Az értelmi lélek azonban úgy jön létre, hogy a gondolkodó ember ősképe a szellemi világ negyedik régiójában gondolattá alakul, és – mint gondolkodó emberi lény – közvetlenül így működik a fizikai világban.
Így áll az ember a fizikai világban. Így dolgozik a szellem a fizikai testén, éter-testén és érzőlelkén. Így jelenik meg ez a szellem az értelmi lélekben. Az ember lé-nyének három alsó tagján tehát ősképek működnek együtt olyan lények formájában, akik bizonyos értelemben kívülről állnak vele szemben; értelmi lelkében azonban ő maga dolgozik (tudatosan) önmagán. Fizikai testén ugyanazok a lények dolgoznak, akik az ásványi természetet építik fel, étertestében ugyanolyan lények munkálkodnak, mint a növényvilágban, érzőlelkében pedig olyanok, mint akik az állatvilágban fizi-kailag nem észlelhetően élnek, de működésüket kiterjesztik ezekre a világokra.
Így működnek együtt a különböző világok. Az a világ, amelyben az ember él, en-nek az együttműködésnek a kifejeződése.
* * *
Ha a fizikai világot így megértettük, megnyílik a lehetőség előttünk másfajta lé-nyek megértéséhez is, akiknek léte nem a természet megnevezett négy világában gyökerezik. Egyik ilyen lény pl. az, akit népszellemnek (nemzeti géniusznak) nevez-nek. Fizikailag közvetlenül nem jelenik meg. Azokban az érzésekben, hajlamokban éli ki magát, amelyek valamely népközösséget jellemeznek. Fizikailag nem testesül meg, hanem míg az ember a testét fizikailag láthatóvá alakítja, addig a népszellem a sajátját a lélekvilág anyagaiból formálja. A népszellemnek ez a lélek-teste olyan, mint egy felhő, amelyben egy nép tagjai élnek; hatása megnyilvánul az egyes embe-rek lelkében, de nem belőlük származik. Aki nem így képzeli el a népszellemet, an-nak élettelen, árnyszerű gondolatkép, üres absztrakció marad.
Ugyanezt mondhatjuk azokról a lényekről is, akiket korszellemeknek neveznek. Ezzel szellemi tekintetünk hatósugara kitágul, és még sok más alacsonyabb és maga-sabb rendű lényre is kiterjed. Ezek a lények környezetünkben élnek anélkül, hogy fizikailag érzékelhetnénk őket. Azok azonban, akik szellemi látóképességgel rendel-keznek, észlelik és le is tudják írni őket. Alsóbbrendű fajtáikhoz tartoznak azok a lények, amelyeket a szellemi látók mint szalamandereket, tündéreket, sellőket, ma-nókat írnak le. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen leírások nem képmásai a nekik alapul szolgáló valóságnak, mert hiszen akkor a szellemi világ durván fizikai és nem szellemi volna. Ezek a leírások csak szemléltetései a szellemi valóságnak, amelyet csak így, hasonlatokkal ábrázolhatunk.
Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei 73
Teljesen érthető, ha azok, akik csak a fizikai szemlélet érvényességét ismerik el, ezeket a lényeket a vad fantázia és babona szüleményeinek tekintik. Fizikai szemmel természetesen sohasem láthatók, mert nincs fizikai testük. Nem az a babonás, aki létezésüket valóságnak tartja, hanem az, aki azt hiszi, hogy ezek a lények fizikailag megjelennek. – Az ilyen lények részt vesznek a világ felépítésében, és mihelyt a testi érzékelés elől elzárt magasabb területre lépünk, találkozunk velük. Nem az a babonás tehát, aki az ilyen leírásokban a szellemi valóság képét látja, hanem azok, akik e ké-pek fizikai létében hisznek. De babonás az is, aki – mivel úgy véli, hogy a fizikai képet el kell utasítania – egyúttal a szellemet is tagadja.
Vannak olyan lények is, akik nem szállnak le a lélekvilágig, hanem burkaik csak a szellemi világ szubsztanciáiból vannak szőve. Az ember észleli őket, és társukká válik, mihelyt szellemi szeme és füle megnyílik. Amint ez bekövetkezett, sok min-dent megért, amivel egyébként értetlenül állt szemben. Világosság lesz körülötte, és meglátja a fizikai világban lejátszódó hatások okait. Megérti, amit szellemi látás nél-kül vagy teljesen tagad, vagy meg kell elégednie azzal, hogy „több dolgok vannak a földön és egen... mintsem bölcselmetek álmodni képes”.* Finomabban, szellemileg észlelő emberek nyugtalanok lesznek, ha tompán észlelik és megsejtik, hogy a fizika-in kívül más világ is van körülöttük, és ha ebben úgy kell tapogatózniuk, mint vaknak a látható tárgyak között. A lét magasabb világára fényt kell derítenünk, teljes megér-téssel kell behatolnunk folyamataiba. Csak ez erősíthet meg és vezethet bennünket igazi rendeltetésünk felé. Ha belelátunk mindabba, ami a fizikai érzékek elől rejtve van, akkor egész lényünk megnövekszik, és úgy érezzük, hogy eddigi életünk csak „álom volt, melyet a világról álmodtunk”."

Meditáljuk az igazit

Meditáljuk az "igazit" ( Mandala meditáció)

Először átlépünk a külvilágbóla belső világunkba.

Elengedjük a külső energiákat itt ésmost vagyunk.
Jelen vagyok minden lélegzettel!
Kifújomelégetem a fáradságot,beszívom a pránát.

 

Kiüresítem az érzeteket,gondolatokat,elfelejtem amit tudok.
Minden meditáció egy újtapasztalás.

Szeretem magam!

Idézzük fel ,amikor valamiért ,nemtudtam szeretni elfogadni...
Ezért hazudtam!

 

Kérj egy szituációt,amikor utoljárahazudtál!

Érezd ,hogy szégyenled vagy erősít...

Kérdezd meg :miért?

Engedd szabadon a válaszokat ,neragadj bele!

 

Idővel képekbe ,hangokba,vagygondolatokban kapsz válaszokat.

Csak nézd a mandalád,s képzeld ,hogymindez elpárolog.
Kiürül....

 

Most újra nézd meg miérthazudtál!
Már másképp ,más állapotban láthatod.
Ez asaját magad által irányított megváltozott tudatállapot!

Egy idő után láthatod ,ha türelmesengyakorolsz,mi a helyes.

 

Ha nehéz az eset ,mert védekezel,akkorjátssz!
Színezz ,gyárts szituációkat.
Ezt addig tedd ,amígtalálsz egy elfogadható megoldást.

 

Gyakorold az életben!

Érd e ,amikor felszabadít!
Hakiderül az életben ,hogy nem jól képzelted ,meditáltat,

ne keseredj. Meditálj újra ezzel ameditációd praxisod is fejlődik.

 

Megváltozott elcsendesített tudattal,elmével,

vizsgád meg az eredetiszituációt.
Vedd észre ,hogy már megváltozott a nézőpontcsendesebb!

Meditáld az igazit,azt az érzést amiörömöt okoz.

Lásd ami akadályozza a boldogulást.

 

Csak hagyd egymás mellett a képeket.

Engedd el majd hagyd,hogy újmegoldásokat kapj.
Ez a meditáció lényege,mikor az életbenelmerengünk egy szép állapoton.

Most ez van tudatosan!

 

Amikor megteremtődik egy új lehetőségszituáció,

figyeld meg ki adta,honnan kaptad:

Az Ég ,a kollektív tudat vagy atársaid emlékeid..

Ezt majd jegyezd meg ,rakd akönyvtáradba!

Minden az ami...
Amikor gyakorlodbejegyezheted az elmédbe ,ki mikor add helyes válaszokat.

Akár le is írhatod...Egy MeditációsNaplóba...

 

Meditációt nem csak a transzcendensre,az ürességre használhatom,

Életünk tapasztalására ,összegzésre,az igazságra is használható.

Egy idő után olyan lesz ,mint a napialvás tudatosan.

 

Egyesíted a belső tudattalan lényegeta transzcendenst ,

a tapasztalóval ,a külsőgyakorlatokkal,tapasztalatokkal.

Vigyázz rá ,hogy túlzásba nevidd!
Ne helyettesítse a meditáció a tapasztalást!


Egyensúlyt kell teremteni.

Akkor jó ,ha már látod mi miértvan.

Magasabb szinten mi miért van...

Miért csíkos a zebra?

 

Amikor már sikerül meditálnimegoldást .

Képezhetsz egy megoldó ,feloldóenergiát !
Ezt rakd egy arany ládikába,

Végy nehezebb állapotokat.

 

Így az életedben egy igazi segítőlehet!

Idővel egy csendes helyen egykapualjban egy kocsiban is bekapcsolhatod,

felkészülj a következőszituációra,hogy igazi légy!

Lásd mivel tudod leginkább előadni,

de törekedj ,hogy a benned lévőigazi teljesüljön.

 

Transzcendensen a belső gyermekhatártalan szeretete ,elfogadása,

a felnőtt, felnőttek formaivilágában.

 

Tudd ,hogy a külső mindformalitás,szerep,

de minden forma mögött igaz teremtőáll!
Amikor felismered az illúziót a belső tapasztalatodáltal,

akkor kiszűröd a hamis hangokatképeket!

Ez mindenkinek nehéz gyakorlás,mertelfogulatlannak kell lenned.

 

Megfigyelheted menny8i mindenhezragaszkodsz ,

mennyire vágy a szeretet,tisztelet,elfogadás!

A megtévesztés sokszor szerethető!
Abelsővel való Kapcsolat,munka sokszor nehéz...

Az elmédelméd elfogadhatóvá teszi a ”béna kacsát”!

Amikor már elég a szeretet bennedmeggyógyíthatod az ügyetlenkedő kacsát!

Most már beteltek a sorok,sok a szó...

 

Gyakoroljuk az igazat,meditációban ésszituációkban!

Míg kialakul az igazság köre,

Hogy emberi élő legyen!

 

Szabó V. Alex

Hamvas:Az indián mese

Hamvas:Az indián mese

1.

"Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:

„Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!”

Amit az indián mese mond, s amit a szent könyvekben és az őskori mestereknél csaknem szó szerint mindenki megtalálhat, az olyan határtalanul egyszerű, hogy az embernek csodálkoznia kell, amiért akadt korszak és emberiség, amely már nem érti. Mit jelent az, hogy az indián asszony a kosarat „az indiánok nemzetségéért” fonta? Mit jelent az, hogy valahány asszony kosarat fon, annak az egy, ez az első eszébe fog jutni? Mit jelent az, hogy „csak az ügyesekért tette”? S végül mit jelent az, hogy „ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni”?

Az indián asszony a folyópartra ment és fűzfavesszőből kosarat font. Az első asszony, aki először szedett fűzfavesszőt és először fonta meg az első, a legeslegelső kosarat. Soha azelőtt a világon ilyesmi, mint fűzfavessző kosár, nem volt. Valami új keletkezett; mint kívánság és lehetőség régen lappanghatott: mert mibe tegyék a gyümölcsöt, mibe gyűjtsék a leveleket, miben hordozzák a csecsemőt, miben tartsák a kenyeret? A kosár megvolt valahol. Mint ahogy az élet segítségére való minden eszköz valahol megvan, és minden igazság és szépség valahol megvan, csak nincs megvalósítva: nincsen áthozva ide, az anyagi természetbe. A kosár kezdettől fogva megvolt, mint a gőzmozdony, a zsebóra, a repülőgép, a csizma, az étkezőkocsi, ahogy megvolt és megvan valahol a béke, a rend, az öröm, a szépség, a világosság, a türelem, a tudás. Van birodalom, ahol a tárgyak és a dolgok és a gondolatok megvannak. És a világra mindig döntő jelentősége van, ha abból a birodalomból sikerül valakinek valamit áthozni, akár gondolatot, akár eszmét, akár igazságot, akár tudást, akár gőzmozdonyt, akár fűzfa kosarat. Az első kosár megfonása az emberiség egyetemes ügye. „Az indiánok nemzetsége?” Igen. Ezenkívül a négereké, az eszkimóké, az araboké, a kínaiaké. S valahány kosár van a világon, mind emlékszik a legelsőre, arra, amit az indián asszony a folyó partján font. Ez az őskosár; az asszony megrendülve a földre teszi, eléje térdel és megáldja. Imádkozik hozzá, mint egy istenhez.

 

Még érzi rajta annak a birodalomnak a harmatát, amelyből leszállt. Ez az első kosár még valószínűtlen, csodálatos, mint az első gondolat, az első gőzgép, az első kőbalta.

„Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben meg fog világosodni.” Kitörölhetetlenül beleírta magát az emberi sorsba: ez az asszony, aki az első kosarat fonta, s ahogy millió kosár van a földön, mind neki tartozik. Azóta a kosarak elárasztották a földet, s alig van közönségesebb tárgy, mint a fűzfa kosár. De elárasztotta a földet a gőzgép, a zsebóra, a csizma, a gyapjúszövet, a kés, a tükör is. Minden tárgynak az a története, ami a kosáré. Valaki volt, aki abból a birodalomból, ahol minden megvan, áthozta. Mint mondják: megvalósította. Másképpen: feltalálta.

Itt kezdődik az, ami a mesében a legfontosabb. Minden tettnek egyetemes jelentősége és következménye van. Nemcsak a gőzgép feltalálása, nemcsak a nagy gondolatok feltalálása, nemcsak a kosár megfonása hoz át valamit a láthatatlan birodalomból. Ezek a feljegyzésre méltó döntő alkotások. Minden tett hoz át valamit a láthatatlan birodalomból, mert minden tett valaminek a megvalósítása, és minden tett realizálás és minden tett feltalálás rokonságot tart a gépek feltalálásával, az igazságok kimondásával és a kosár megfonásával. Nincsen olyan jelentéktelen mozdulat és gondolat, amelynek hatását a világegyetem legtávolabbi sarkában is ne éreznék. Minden tettnek egyetemes világjelentősége van. Egyetlen, a tengerbe dobott kavics a világ életének tökéletesen új irányt szab, és minden lélegzetvétel módosít a világ életén valamit, akármilyen keveset. Minden tett valamilyen szellemi valóság realizálása és olyat hoz, ami azelőtt nem volt, csak lappangott mint kívánság és lehetőség. Egyetlen gyufaszál elégetése is „az indiánok nemzetségéért” történik. A nagy tettek az egész emberiségért, s egyszer s mindenkorra tétettek meg; de minden tett, legyen az mégoly kicsiny, világjelentőségű.

2.

„Teljesen elég – szól Clemens Alexandrinus –, hogy egyetlen ember hallotta volt a szirének énekét, és teljesen elég, hogy egyetlen ember volt, aki a Szfinxnek válaszolt.” Vivekánanda azt mondja, ha valaki magányos hegységben, barlangba falazva nagy igazságot gondol el és a következő pillanatban meghal, az igazság kilép a halott fejéből, kilép a befalazott barlangból, elhagyja a magányos hegységet, és az egész világon elterjed.

Az indián mese ugyanazt mondja, amit a szent könyvek tanítanak és amit az archaikus mesterek tudnak. A primitív népek magas őskori szellemiségek maradványait őrzik, néha felismerhetetlen, elkorcsosult alakban, néha elég tisztán. A mese ezúttal kezdetlegesen, néhány szóban, anélkül, hogy szavainak jelentőségéről sejtelme is lenne, az emberi tevékenység metafizikáját elmondja. Elmondja, hogy minden tevékenység szellemi erőt realizál, s éppen ezért minden tevékenységnek világjelentősége van. Minden emberi tett értelme az, hogy az egész emberiség nevében és az egész emberiségért, minden korszakért, minden népért teszi visszavonhatatlanul. Minden tett olyan nyom és bélyeg, amely letörölhetetlen, s amelyet a tett elkövetése pillanatától a világ arca megőriz a dolgok örökkévalóságáig.

Vannak nagy tettek, mint a kőbalta, a gőzgép felfedezése, az első kosár megfonása. Vannak kis tettek, mint egy ház megépítése, egy síp megfaragása; vannak önkéntelen megnyilatkozások, mint a lélegzetvétel, s az, hogy az ember a szúnyogot éjszaka, ha a fülébe muzsikál, elhajtja. Van játékos és gondtalan tett, ha egy kavicsot a tengerbe hajít, vagy füttyent, vagy virágszálat tép le. De nincsen egyetlen kicsiny tett sem, amely ne az egész emberiség nevében, minden idő számára, egyszer s mindenkorra és az egész emberiségért történne meg. Minden tett visszhangot kelt a világban, s e visszhang a világegyetemben évezredekig szól és nem hal el soha.

A mese értelme a következő: az ember nem gondolhat álmában sem egyetlen képet, vágyat vagy célt, amelyre az egész világ meg ne zendülne; nem teheti karját keresztbe, s nem törhet le ágat a bokorról, hogy a világ alakulásába ne avatkozna bele. A tett minden esetben valami teljesen újat hoz, valami láthatatlant tesz láthatóvá, valami kiszámíthatatlant tesz érzékelhetővé. Minden tevékenység áttörés a szellemvilágba, s a szellemvilágból valamely valóságnak az anyagi természetbe való belehajítása. A tett ősképe és ősértelme Prométheusz tevékenysége, aki a tüzet az égből lehozta. Minden tevékenység legalább kicsiny szikrát hoz le az égi tűzből. A tevékenység metafizikai értelme az, hogy minden tett a szellemvilág és az anyagi természet között új viszonyt teremt, új kapcsolatot nyit meg, új lehetőséget nyújt és új összeköttetés alapját veti meg.

3.

A mese azonban itt nem áll meg. Tudja, hogy az első kosár megfonása olyan tett, amely számtalan kosár megfonásában elmúlhatatlanul él tovább számtalan asszony fejében, akinek ez az első kosár eszébe jut, amikor a hajnal földereng. A mese tudja, hogy minden tevékenység szellemi valóság realizálása, és minden tett emlékszik az elsőre, Prométheusz tettére, aki az égi tüzet lehozta. A világ azóta a tevékenység tüzében ég, mert a tevékenység nem egyéb, mint újra és újra utat nyitni a szellem tüzének, hogy a földre jöjjön és az anyagi természetet áthassa.

Van azonban a mesének egy különös mondata: „De ne higgye senki – szól –, hogy ezt mindenkiért tettem. Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak.”

Az első pillanatra úgy tűnik, mintha ráolvasás lenne: az asszony a kosár előtt térdel és varázsigét mond. Kosarát csak az ügyes asszonyok számára fonta meg. Az ilyen szavak megtévesztőek. Mintha az asszony az emberiséget kettéválasztaná: azokra, akikre a kosarat bízza, s azokra, akiktől a kosarat megvonja. Jók és rosszak, ügyesek és ügyetlenek, szépek és csúnyák.

Lépésről lépésre a mondat így válik érthetővé: a világban az első szó a szellemé, mert a szellem a szóval teremtette a világot; az anyagi természetben azonban az első szó nem a szellemé, hanem a tevékenységé. „Az elanyagiasodott embernek először jót kell tennie és tennie kell a jót, csak aztán ébredhet benne a jó akarata; és csak a jó tettek által felébresztett jó akarata emelkedhet fel a szellembe és a tudásba.” Ez a felfogás a racionalista emberiség meggyőződésével homlokegyenest ellenkezik. A történeti ember azt tartja, hogy először tudni kell és szellemben felkészülni; ezt követi a jóakarat, és a jóakaratból fakad a jó cselekedet. Ez a szókratészi tévedés, amely a dolgok rendjét megfordítja, és nem érti, hogy miért nem követi a jó ismeretét a jóakarat és a jóakaratot miért nem követi a jó tett. Egyszerűen azért nem követi, mert nem is követheti. Az anyagi természetben a tettel kell kezdeni. A tett fejleszti ki a jóakaratot és a jó ismeretét és a jó tudását. Soha senki sem gondolta el előbb a kosarat és a gőzgépet és az igazságot. Először megalkotta és megteremtette és megtalálta. És miután megalkotta és megtalálta, ismerte fel annak jelentőségét, amit tett.

A második lépés a következő: „Egy eset által az ítélet minden embernek kárhozatára eláradt; azonképpen az egy megigazulása által a jótétemény eláradott minden emberre, az élet igazulására. Mert miképpen, hogy egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” Ez a Római levélből való Szent Pál-i vers is azt tanítja, hogy a tevékenységgel kell kezdeni. A tevékenység nem személyes magánügy, az elszigetelt Én dolga; letörölhetetlen s örök bélyeg ez a világ arcán: egy eset által áradt el a kárhozat és egyetlenegy eset által áradt el a megigazulás. Egyetlen tett szabadította fel a szellemi erőket, amelyek az emberiség egészét visszavonhatatlanul a kárhozatba sodorták, s egyetlen tett szabadította fel az erőket, amelyek a világ egészét a megigazulás felé vezették. Egyetlen tett volt, és az, ha mégoly rejtett lett volna is, mint a magányos hegységben befalazott barlangban a haldokló utolsó gondolata: ez az egyetlen tett volt a válságos és végzetes lépés a bűn vagy az igazság felé.

Az indián asszony szavaiban, amikor azt mondja, hogy: kosarát nem mindenkiért fonta, csak az ügyes asszonyokért, valamilyen megkülönböztetés rejtőzik. A megkülönböztetés nem arra vonatkozik, hogy a világot ügyes és ügyetlen asszonyokra osztja és kosarát csak az ügyesekre hagyja. A Római levél tanítása eléggé meggyőzhetett arról, hogy az archaikus ember a tevékenységnek milyen jelentőséget tulajdonít. „Nem a tett tárgyi tartalma, hanem a tevékenység megszentelt volta az, ami dönt.” S ezzel az egész helyzet egyetlen pillanat alatt világossá vált. Nem a kosárról van szó, ahogy soha sincsen szó a kosárról, sem a gőzgépről, sem a csizmáról, sem az igazságról, sem a felfedezett gondolatokról. Amiről mindig és minden esetben szó van, az a tevékenység megszentelt volta. Nem értelmetlen produktivitás: tárgyakat halmozni fel, a világot találmányokkal elárasztani. A tevékenység tárgyi tartalma semmit sem jelent, ahogy az ember szempontjából semmit sem jelent a túlméretezett tárgyi kultúra, amilyen az újkori, ha a tevékenység, amely a tárgyakat alkotta, ugyanakkor megszenteletlen. A megalkotás lehet olyan „egy eset, amely által az ítélet minden embernek kárhozatára eláradt”. És tényleg: a vak, ostoba tevékenység ösztöne az embert elragadta és megszenteletlenül olyan szellemi erőt szabadított fel, amely végzetes helyzetbe sodorta.

Az indián asszony, mikor kosarát megfonta, előtte letérdelt, mint egy istenhez imádkozott hozzá, és így szólt: „Nem minden asszonyért tettem, csak az ügyesekért.” Nem az irigyekért, a sötétekért, a gonoszakért, a bosszúállókért, hanem a szelídekért, a mosolygókért, a melegszívűekért, a tisztákért tette. Az indián asszony tudta, hogy nem a tevékenység tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta az, ami dönt. És mert tudja, hogy minden tett visszavonhatatlanul örök bélyeg, saját tette előtt leborul és azt mondja: amikor ezt az első kosarat fontam, kezemet szent erők vezették, ez a szent erő éljen az idők végéig minden kosárban; csak szent kézzel nyúljatok hozzá, asszonyok. Akinek pedig keze gonosz, azt most a kosár születése pillanatában elűzöm: ne merj hozzányúlni! „Ne higgye senki, hogy ezt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak.”

4.

A kis mese értelmének tényezői most már együtt vannak. Az első, amit meg kell érteni: az archaikus ember önmaga, cselekvő személyét nem egyéni Énnek, hanem egyetemes embernek fogta fel és értette meg. A tevékenység alanya az univerzális ember. Minden tett az egész emberiség nevében, az egész emberiségért tétetik meg.

A második lépés: amikor az egyéni emberben az egyetemes ember cselekszik, ahogy Clemens Alexandrinus mondja: elég, ha egyetlen ember válaszolt a Szfinxnek, ahogy Vivekánanda: ha valaki az igazságot elgondolja, ha magányos hegységben, befalazott barlangban teszi is, az igazság elárad a földön, ahogy Pál apostol írja a Római levélben: egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek; ebben a cselekvő tevékenységben a döntő nem tárgyi tartalma, hanem annak megszentelt volta.

Ez a két elem együtt: a cselekvő ember tevékenységében azonosul az egyetemes emberiséggel –, és: a tevékenység jellegét nem a tárgyi tartalom, hanem a megszenteltség dönti el; ez a két elem együtt érteti meg, hogy mit tartott és mit érzett az archaikus ember kultusznak. Az őskori kultusz nem kiemelkedő ünnepi cselekmény, mint ami később lett, amikor a papság kivételesen, ritkán és jelképesen az anyagi természet és a szellemvilág között levő utat megnyitotta, s ezzel bizonyos tetteket megszentelt: aratást, háborút, esküvőt, koronázást. Az őskori kultusz az élet szövetébe szívódó egyetemes tudat volt, hogy minden ember minden ember nevében állandóan úgy cselekszik, hogy tetteivel szellemi erőt valósít meg, s ezért minden tettnek megszenteltnek kell lenni, mert ha nem az, a meg nem szentelt erő a világot elárasztja. Mint ahogy később, amikor a kultusznak ez a tudata elveszett, a meg nem szentelt sötét erők a földet tényleg el is árasztották.

A történeti ember azt, amikor az indián asszony kosara előtt letérdel és azt megáldja, fölösleges és ostoba babonának hajlandó tartani. A kosár imádása nem babona, hanem kultusz. A kultusz a szakrális tevékenység, amelynek csak végső következménye, hogy ezen az ember maga is megrendül, és saját műve (az egyetemes emberiség műve) előtt is leborul és azt imádja. A kultusz a szellemi és anyagi valóság között levő kapcsolat állandóságának fenntartása, az isteni erők közlése a természettel. Éppen ezért a kultusz az az emberi tevékenység, amelynek nyomán az emberben a jó akarata lassan felébred, s a jó akarata benne a jó ismeretét is felébreszti. Az ember tevékenységével tér vissza ősi szellemi helyére, amelyet elanyagiasodásával elvesztett; de nem az egyéni ember tér vissza, hanem az egyetemes emberiség. A kultusz nem az, amely mint később ritkán és esetlegesen a tevékenységet megszentelte; a kultusz ősi fokon annyi, mint: szakadatlan szakrális tevékenység. Az emberi életnek kivétel nélkül minden tevékenysége szakrális volt, mert az archaikus ember tudta, hogy a szellem égi tüze a természetbe a tetteken át sugárzott.

5.

Ahhoz, hogy valaki az őskori kultúrát meg tudja érteni, gondolatait tökéletesen át kell értékelnie. Átértékelni itt annyit jelent, mint a történeti ember gondolkozását megfordítani. A történeti ember a középpontba az anyagi természetet, a természetbe anyagi Énjét állítja, és az egész világot anyagi Énjének szolgálatára kívánja rendelni. Neki kell hogy szolgáljon a szellem, a lélek, az értelem, ahogy neki kell hogy teremjen a föld, neki kell hogy virágozzék a rét, s neki ragyogjanak a csillagok. A világegyetem a nagy zsákmány, azért van, hogy az ember belőle azt, amit akar, felfaljon és elemésszen. A történeti ember természetesnek találja, hogy a világ haszonbérlője.

Az archaikus emberiség egyetlen mondatból megismerhető. A kínai Ji king keletkezésére vonatkozó feljegyzés így hangzik: „Az ősidők szent bölcsei a Ji kinget a következőképpen készítették: hogy a világosság isteneinek rejtélyes módon segítsenek, kitalálták a cickafark-jóslatot.” Más könyvek azt mondhatnák: hogy a világosság isteneinek segítsenek, kitalálták a számolást; hogy a világosság isteneinek segítsenek, megfonták a fűzfa kosarat.

A központban itt nem az anyagi természetben élő anyagi ember áll. A középpontban itt valami megnevezhetetlen szellem vagy isten, vagy gondolat él, amit a Ji king a világosság isteneinek hív, de amit más könyv esetleg szellemnek vagy ideának mond. Az emberi Én maga is a világosság isteneit szolgálja, és az emberi tevékenység az istenek hatalmát növeli. Ha az anyagi ember a világot zsákmánynak tekinti és tettével a világból kiemeli azt, amire szüksége van, ezt úgy hívják, hogy: haszon. Ha az archaikus ember tevékenységével a világosság isteneinek segít, ezt úgy hívják, hogy: kultusz. A haszon és az anyagi természetből kiszívott zsákmány: a történeti emberiség tevékenységének értelme és célja. A kultusz és a világosság isteneinek, vagyis a szellemnek, más szóval az égi valóságnak, ismét más szóval: az ideáknak nyújtott emberi segítség értelme az, hogy az ember a világosság isteneit, vagyis az ideákat, a szellemet szebbé, nagyobbá, gazdagabbá, virágzóbbá tegye. A különbség a történeti és az archaikus ember között a haszon és a kultusz különbségében van. A haszonból is fakadt kultúra, de merő tárgyi és külső anyagi; mert a tárgyak a történeti korszakban a megszenteletlen tevékenység gyümölcsei, amelyek a világot felszínén megszépíthetik ugyan, de a világosság isteneit nem szolgálják, a tárgyak szépsége az emberre nem hat vissza és az embert nem emeli, s így az ember megszenteletlen marad. Ez főként az újkori ember kultúrájának katasztrófája: mialatt magas tárgyi kultúrát alkotott, ő maga barbár életsorsban él. A nagy kultúra „csak szeretetből fakad, sohasem önző, rövidlátó, haszonleső tevékenységből”. Mint ahogy amióta az emberiséget az önző haszonlesés vezeti, nem is alkotott semmiféle kultúrát, csak hasznos eszközöket, amelyekkel az anyagi Én a világot fosztogatja. A kultusz célja nem haszon; a kultusz a világosság szolgálata; az őskori ember szakrális tevékenységének célja a szellemi erők realizálása, s a realizált szellemi erők nem a személyes Énnek adtak hasznot, hanem az egész földnek és az egész emberiségnek megszentelt virágzást, bőséget, szépséget, nyugalmat, békét és ragyogást. Az archaikus ember szolgálata rejtélyes és megfoghatatlan. Senki se tudja megmondani, hogy a szakrális tevékenységnek mi a törvénye. Senki sem állíthatja fel a világosság szolgálatának szabályait. Az ember, ahogy a Ji king mondja: az isteneknek titokzatos módon segít. Nem önmagának: az isteneknek. S az isteni erők e segítséget nem tartják meg maguknak, hanem azt a földnek ajándékozzák: a termékenységet, a bőséget, a gazdagságot, a békét, s megajándékozzák a világot megszentelt léttel, az embert kenyérrel, ruhával, házzal, tűzhellyel, gondolattal, edénnyel, szépséggel és fűzfa kosárral.

6.

A kultusz a földi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége. S a földművelés eredete nem az, hogy az ember a búzaföldeket éhes vadállathoz hasonlóan kifosztja, hanem gabonát termel a halott ősök számára. Egyiptomban még világosan kitapintható, hogy „amikor az ember fia rozsot és búzát vet, azért teszi, hogy vele apját táplálja”. Minden földművelés kultusz volt, szolgálat, szakrális tevékenység.

A búzaföldek a templomok és a sírok körül terültek el. Ott tette az ember kultuszának első mozdulatait, amikor „a magot betakarta földdel”. Ez a gondoskodás első tette. S a búza, mikor megérett, nem a piacra került, nem nyerészkedés tárgya lett; a búza a halott ősöké volt. Az ember, amikor a gabonát megőrölte s belőle kenyeret sütött, a halottak ajándékából élt. Minden szem búzáért az ősöknek tartozott. S a halottaké, az isteneké, az ősöké volt a bor, a gyapjú, a fa, a gyümölcs, a hús. Az áldozat szokása, amely a történeti kor küszöbén még élt, az ősi életnek már csak sápadt emléke: amikor a föld termésének elsejét az isteneknek ajánlották, vagy amikor étkezés alkalmával az ételeket először az istenekkel kóstoltatták meg. Később, a történeti időben vagy még később, az újkorban semmi sem lett volna és nem lenne értelmetlenebb, mint az aratás vagy a szüret gabonáját vagy borát az isteneknek felajánlani. Az emberi tevékenység metafizikai értelme megváltozott és megfordult: az ember nem szolgál többé, hanem rabol. A középpontban nem a természet virágzása áll, hanem az anyagi Én haszna. A kultusz elveszett, és helyébe lépett a megszenteletlen tevékenység által teremtett tárgyak tömege, amit kultúrának neveznek, nem tudni, miért. A kultusz az anyagi természetről való gondoskodás szakrális tevékenysége; amit ma kultúrának neveznek, az az anyagi természet kizsákmányolása az Én hasznára.

A Brihada-áranjaka upanisád megőrizte azt az időt, amikor Dzsanasruti, a nagy brahman az utak szélén vendéglátó házakat épített, az arra járókat befogadta, hogy „az övéből minél többen egyenek”. „Az étel minden bizonnyal Brahman maga”, szól a Véda. S minden nép ismeri az isteni étel őrző istennőjét, Cerest, Démétért, Annapúrnát, vagy ahogy a mexikóiak mondják: Kenteotlt, ami annyit jelent: „A termő mag gazdag istennője”.

El lehetne beszélni azt, hogy a pajzs, a kard, a dárda miképpen volt az archaikus emberiség szemében kultikus eszköz: a szellemi uralom, a férfias erő jelképe. El lehetne mondani, hogy az ember házi eszközei miként voltak eredetileg és ősi alakjukban kivétel nélkül mind kultikus tárgyak, az istenek ajándékai, jelképes eszközök, mint az indián asszony kosara, amit a kosárfonó asszony csak az ügyeseknek ajánlott, s amit az indiánok nemzetségéért font. El lehetne beszélni azt is, hogy az emberi tevékenységek, a papi, a harcos, a bírói, a földműves, a kereskedői, a művészi, a tanítói, de legelsősorban az uralkodó királyi tevékenység miként volt az őskorban kultusz, más szóval az egyetemes emberiség és a természet szolgálata, szakrális tevékenység. Miképpen volt szakrális tevékenység az öltözködés, a kertművelés, az állattenyésztés, a kenyérdagasztás, a fürdés, a vendéglátás, a gyógyítás, az írás, az edényégetés, a gyapjúszövés, a főzés mind kultusz, mert az ember minden tettében közvetlenül átélte a tetten át az anyagi természetbe sugárzott élő szellemet és isteni erőt. A tevékenység metafizikájának megértése után ezeknek a részleteknek magyarázata bizonyos tekintetben már fölösleges. A kultusz megszentelt tevékenység, amit az ember az egyetemes emberiség nevében folytat az egész természet üdvéért, mint a szellemi erők és istenek eszköze. A történeti ember önmagáért cselekszik és önző érdekű tevékenysége szakrális voltát elvesztette: a munka a sötét, megszenteletlen, keserű, nehéz, átokszerű tett. A munka az őskorban tilos volt, csak a tisztátalanok, a megszenteletlenek végezhették. Semmi sem volt szabad, amit az ember csakis önmagáért tett. „Aki önmagának főz – szól Manu –, tiltott tevékenységet űz.” A munkában a tevékenység elveszti valódi értelmét, mert a munkában a szellem nem tud realizálódni. Az ember hasznot kíván, zsákmányt, megkapja, de amit érte fizetnie kell: tevékenységének szent világossága elvész.

Ez a kosárfonó indián asszonyról szóló mese értelme."

Popper Péter:Felnőttnek lenni

1. A mítosz, a kultusz és az ember élete
Az antik görög nyelvben élt egy fogalom: Logosz. A Logoszt
lehet Igének, Szónak, Közlésnek fordítani. Ám a Logosz mindig
valamilyen szellemi folyamatról, alkotásról, intellektuális vagy
misztikus történésről számol be. Például az Isten által alkotott
„Világtervről”, a szeretet parancsáról, az Utolsó ítéletről vagy a
csakrák működéséről, az életerő, a prána áramlásáról, a Köztes
Lét, a Bar Do létezéséről. Újra meg újra a szellem dimenziójával
találkozunk. Ezért mondja János Evangéliuma, hogy „Kezdetben
volt az Ige, s az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” S
éppen a Logosz szellemi-intellektuális jellege miatt képződött
belőle a „logika” fogalma, ami a gondolkodás törvényeit foglalja
össze.
Létezett azonban egy másik fogalom is: Mítosz. A Mítosz is közlés
volt, de történeti közlés. Az emberiség szempontjából valamilyen

fontos eseményről számolt be: a Teremtésről, Krisztus feltámadásáról,
Krisna megtestesüléseiről, az egyiptomi kivonulásról,
Mózes kőtábláiról, Mohamed látomásairól és futásáról Mekkából
Medinába... Ezért a Mítoszból képződött a Mitológia szó, az
erkölcs, a vallás, a megismerés fejlődési útjának eseménytörténete.
Az archaikus korok embere úgy fogta fel a mítoszt, mint az
ember megszólítását az istenség, az istenek, a szellemi világ által.
„Figyelj! – szól a transzcendencia az emberhez – Vannak fontos
események, amelyekről tudnod kell!” Ábrahám hajlandó volt
feláldozni az Úrnak fiát, Izsákot, de Isten elfogadta az állat vérét
a fiúé helyett. Véget ért az emberáldozatok korszaka. A Szentlélek
leszállt Jézus tanítványaira, akik szertementek a világba az Igét
hirdetni. Buddha megvilágosodott a fügefa alatt és megértette
az újjátestesülések okát és azt, hogy miként lehet leszállni a
lét kerekéről. Mohamedet kényszerítette Gábriel arkangyal,
hogy olvassa Allah üzenetét a Könyvből. Figyelj! Minderről tudnod
kell!
A mítosszal tehát az Ég kvázi „provokálja” a. halandókat arra,
hogy a szellemi dolgokra is figyeljenek. Az ember válasza a mítoszra
a Kultusz. Például: Transzcendens megszólítás: Krisztus
feltámadásának mítosza. Emberi felelet: A húsvét ünnepe, a
húsvéti szertartásrend. A kultusz szóból képződött a kultúra fogalma.
A mítosz-kultusz viszony tehát párbeszéd Ég és Föld között.
A régi idők felfogása szerint kultúrája annak a népnek van,
ahol ez a párbeszéd elevenen él, tehát hisznek a mítosz valóságában
és teljes átéléssel, aktívan részt vesznek a kultuszban.
Akik a mítoszt jó szándékú legendává degradálták, és a
formálissá vált kultuszban legfeljebb mint nézők vesznek részt,
azok barbárok. Az ı szemükben mi valószínűleg a magas technikai
civilizáció fokára eljutott barbárok lennénk.

A kultusz fogta össze a régi korok emberének életrendjét. A kultusz
sokféle fontos társadalmi funkciója közül most azt emeljük
ki, amelyik stabilizálta az ember identitását, elképzelhetetlenné
tette, hogy egykoron az Égéi tenger partján a messzeségbe bámult
egy görög, miközben elméjét és szívét kétségek gyötörték:
Ki vagyok én? Athéni? Egy kicsit spártai is? És föníciai
őseim vére nem tesz idegenné Hellas ege alatt?
Harcuk szünetében, Ó-Babilon utcáin sétálva az İs Kaján – Ady
cimborája, apja, császára, istene – így szólt a költőhöz:
-„Nézd csak, ott megy egy céda ısöd,úgy nézem egyiptomi.
Mellette meg egy zsidó.”
Ady félve nézett a Korhely Apolló gúnyos arcába, majd elkapva
lecsusszanó palástját, a várakozó lóra terítette.
– „Miért mondod ezt?”
– Vedd észre, hogy ezzel a két szóval – egyiptomi és zsidó –
mennyi mindent elmondtam róluk. A hitüket, a vallásukat,
Íziszt, Ozíriszt és Adonájt, a templomukat és a piramisaikat.
Elmondtam a szokásaikat, a babonáikat. Elmondtam hogyan öltöznek,
hogyan házasodnak, hogyan temetkeznek. Elmondtam
a harcmodorukat, a fegyverzetüket. Már mindent tudunk a
művészetükről, a síkban ábrázoló festészetről, és a faragott képek
készítésének tilalmáról. Pedig csak két szó hangzott el. Gondolod,
hogy nekik lehetnek kétségeik abban, hogy kicsodák?
E beszélgetés óta alig háromezer év pergett le. S ha most azt
mondja valaki: „Nézd, ott megy egy belga, ismerem a fickót!”,
alig mond róla többet, mint hogy valószínűleg tud franciául. Az
ókori embernek ez az identifikációs biztonsága jórészt a kultusznak
köszönhető. Sőt, a kultusz más vonatkozásban is vezeti
az embert. Végigkíséri az embert az életidőn és nem hagy kétséget
afelől, hogy éppen hol tart születés és halál között. Az
élet legfontosabb eseményeit, fordulópontjait mítoszok értelmezik.

S a komolyan vett mítoszokra mélyen átélt kultuszok válaszolnak.
S e kultuszok egyben válaszolnak arra is, hogy az ember
merre jár az időben, kivé lett fejlődésében, mit kívánnak tőle
a halhatatlan istenek. A kultúrák sokfélék, mert sokfélék a
kultuszok. Mégis megkereshetjük azokat a sarkalatos eseményeket,
amelyekről általánosítva elmondhatjuk, hogy mindig körüllengi
őket a mítosz és a kultusz.
Belépés az emberi világba. A megszületés. A gyermekkor vége.
Felnőtt férfivá és nővé válás. A családalapítás. Házasság és
gyermekek nemzése. Kilépés az életből. A halál.
A megszületés. A mítoszok különbözők és ennek megfelelően
különbözők a kultuszok is. Van, ahol körülmetéléssel veszik fel
az új embert Isten szövetségébe. Van, ahol megkeresztelik. Van,
ahol úgy tudják, hogy a születés visszatérés.
„Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése
biztos.”
S a család brahminja körülbelül ezeket mondja az újszülöttnek:
„Most, hogy a ritkán és nehezen elérhető emberi test birtokába
jutottál újra, -jól nézd meg, merre mész, mert az életben nincs
idő tévutakra.”
A csecsemő ébren vagy szunnyadva, mohón szívja magába a
brahmin szavait, hogy egy életre megőrizze őket. Azután persze
felnő és elmegy a tévutakra. Baj ez? „A pokolba vezető út jó szándékokkal
van kirakva.” Fordítva is igaz lenne? „A mennyországba
vezető út rossz szándékokkal van kirakva!” Akkor megszülethet
egy új szólás is: „A célhoz vezető út tévutakkal van kirakva.” Babits
fordításában így kezdődik az Isteni Színjáték, azaz a Pokol:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Weöres Sándornak baja támadt a Jutottam” szóval, ami nagyon
gyengének tűnt az erős dantei szövegben. A középkori olasz
nyelv szavainak jelentéstartalmát vizsgálva az alábbi fordítási
javaslatot tette:
„Az emberélet útjának felén,
Egy sötét erdőben eszméltem magamra,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Így e három sor jelentősége megnő. Azt mondja, hogy az életben
el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen.
Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek,
meddő keringésbe. Hiszen a tévút lehet csak kerülőút is.
Elvezethet új megismerésekhez, felfedezésekhez. Önmagunk Kolumbuszaivá
válhatunk. Néha leborulhatunk a tévutak istenei és
démonai előtt. Ádonáj előtt, aki kiválasztott népét az egyiptomi
rabszolgaságba vezette, hogy négyszáz év múlva kinyújtott karral
és erős kézzel kivezesse őket a szabadságba. Ám e négyszáz
év nem múlt el haszontalanul. A zsidóság magába szívta a korszak
legmagasabb rendű spiritualitását, s elvitte magával az egyistenhitbe,
a Kánaánba, s szerte a világba.
Bizony, áldottak a tévutak. Hiszen a félrevezetés is vezetés –
mondja Martin Buber. Tanúbizonyságot tehet erről Anup istenség
is, az „utak nyitogatója”. Feltehetően az ı sugallatára irányította
Rebeka Izsák kezét Ézsau feje helyett Jákobéra, hogy
az „Igazi” kapja az áldást, „nehogy szerencsétlenség történjen”.
Talán a sakálfejő isten heccelte fel Lábánt, az „agyagtuskót”,
hogy Jákobot a nászéjszakán Ráhel helyett Lea testéhez vezesse,
és sok idő múltán megint csak ı csábította arra az idős nagyatyát,
hogy karját keresztezve áldja meg József gyermekeit,
jobbjával a másodszülött Efráimot és baljával az elsőszülött
Menassét.
Ismét Babits sorai járnak az eszünkben, amikor a tévutakból
összetett igazi útra gondolunk:
„Mert minden szó új korlátot teremt,
a végtelen testének szabva formát.
S e korlátok közt kígyózik a rend lépcsője,
melyen addig járjuk ormát új, meg új látásnak,
amíg messze lenn, köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen, korlátokból korlátlan
végtelen...”
A gyermekkor vége. Belépés a felnőttek közösségébe. A természeti
népek és az archaikus kultúrák – főként a meleg éghajlatú tájakon,
ahol a gyermekkor a „látencia” periódusnak nevezett
átmenet nélkül, szinte közvetlenül csap át a serdülésbe – jól
tudták, hogy a szülők védőszárnyai alatt nem lehet felnőni. A
nyolcvanéves mama
szemében hatvanéves gyermeke is kisfiú vagy kislány, akire rá
kell szólni: „Szeles az idő, vegyél sálat és jól gombold be a kabátod.”
Tehát bizonyos életkorban – általában 12-15 éves korban a
gyerekek elkerültek otthonról, és úgynevezett fiú-házakban és
lány-házakban várták felnőtté avatásukat. Ezekről az avatási
szertartásokról a következő fejezetben számolunk be, mert témánk
– a felnőtté válás – szempontjából érdemes részletesebben
szemügyre venni őket.
A házasság. A család megalkotása. Felelősség az utódokért. Ami
annyit jelent, hogy felelősség a törzsért, a nemzetségért, a népért.
Mindez nem csak örömünnep, nemcsak lagzi. Az archaikus házasság
nem „legfeljebb elválunk, könnyed történés”. A házasság
lemondás is és áldozat!
Thomas Mann híres regényében, a „József és testvérei”-ben
újra elmondja Jákob házasságának a Bibliából jól ismert történetét.
Jákob hét évig szolgál Ráhelért. S amikor letelik ez az irdatlan
idı, s szerelmének beteljesülése élete küszöbén van,
akkor nem csak ujjongó boldogságot érez, hanem valamilyen ismeretlen
fájdalom is megszállja Jákob szívét. Megértette, hogy
ezentúl nem lehet az egész élet az övé, hanem fiúkba és lányokba
kell szétosztania magát, s ı pedig lassan elindul a halál felé.
Kilépés az Élet világából: a halál. Túl a különféle rítusokon, a
tibeti Köztes Lét Könyvében (amit Halottas Könyvnek is neveznek)
igen fontos a sírás tilalma, a földi életbe visszahúzó gyász
tilalma, mert ez a fajta „bár itt lennél közöttünk” utána nyúlás koloncként
ráakaszkodik az anyagi világtól távolodó meghaltra, s
végül is saját magányát siratja az itt maradt élő. Más kultúrákban
viszont siratóasszonyokat fogadnak, meghasogatják testüket és
ruhájukat, nyolc napig ülnek gyászban, vagy nagy lakomát rendeznek
az eltávozott tiszteletére.
Van, ahol elégetik, madarakkal etetik meg a holttestet, mert a
lelektől elhagyott anyag tisztátalanná vált, s nem szabad vele
tisztátalanná tenni a Földet. Van, ahol érckoporsóba temetnek,
másutt gyékénybe csavarják a testet, hogy minél hamarabb
egyesüljön a földdel, mert „Porból vagy te, s visszatérsz a porhoz”.
Az ősi Egyiptomban balzsamoztak, megakadályozták a test
külsı formájának tönkremenését, mert úgy vélték, hogy ezáltal
hozzákötik a lelkét, aki nem bírja elhagyni a formáját megőrző
testet, és segítőként a néppel marad. „Legyen örök az anyagi
formai”, s nem kizárt, hogy itt gyökerezik a későbbi korok materializmusa.

Mert sokfélék a halál-mítoszok és a nekik felelő
kultuszok is. Ám a lényeg közös: tennivaló van az élet történéseinek
nagy csomópontjai körül. Az elmúlóban lévő korszakokat határozottan
le kell zárni, és utat kell nyitni a készülődő új eseményeknek.
A Zen egyik koanjában azt mondja tanítványainak a
haldokló mester:
„Ami megy, engedjétek.
Ami jön, fogadjátok.
Ennyi az egész.”
A szülők védőszárnyai alól kiemelt ifjak tehát az egyneműek közösségében
várták felnőtté avatásukat. A kezdet kezdetén az
„Anyától való elválás” drámáját játszották el, halálos komolysággal.
Az anyák valódi könnyekkel siratták el gyermekeiket, mintha
meghaltak volna. És meg is haltak a gyermeki lét és a szülői gondoskodás
számára.
A számtalan variációt és szokást mutató avatási rítusokból kiemelünk
néhány fontos közös elemet. Attól függően, hogy miből élt a
törzs – pl. ha vadászatból -, az ifjúnak egyedül el kellett mennie a
dzsungel-be, elejtenie egy jelentős vadat és egyedül hazahoznia. A
misztikus hiedelmeket lehántva róla, ez egy szociális próbának tűnik.
Képes-e önmagát és jövendő családját megfelelően ellátni?
Mert a felnőttség egyik alapfeltétele a szociális érettség, amely –
normális társadalmi körülmények között – lehetővé teszi, hogy
igényeinek megfelelően előteremtse, amire feltétlenül szüksége
van. Tehát nem térhetett vissza egy apró nyulacskával, sem a hírrel,
hogy elefántot ölt, de nem bírja hazaszállítani.
Amikor ezt a próbát sikeresen megállotta, következett a második.
Jelentős testi fájdalmat kellett nyikkanás és moccanás nélkül
elviselnie. Volt, ahol tűzbe tartották a kezét, felhasogatták az arcát

vagy körülmetélték. Ez az önuralom próbája volt. A felnıtt
férfinek jelentős tűrőképességgel, önfegyelemmel kell rendelkeznie.
Azután próbára tették lelki szilárdságát, a stresszek elviselését.
Valamilyen misztikus vagy tárgyi módon a halál közelébe vitték.
Át kellett élnie a halálfélelmet, a más létdimenzióba való
átlépés sokkját, élet és halál határmezsgyéjének a drámáját
pszichés összeomlás nélkül.
Aki nem állta meg valamelyik próbát, azt továbbra is gyereknek
tekintették. Ez nagy szégyen volt. Akik a próbákon sikeresen
túljutottak, végül a legjelentősebb avatási szertartáson
estek át: tudomásukra hozták a nép féltett mágikus titkait,
amelyekről senkivel sem beszélhettek, legkevésbé nőkkel.

Popper Péter:Felnőttnek lenni

1. A mítosz, a kultusz és az ember élete
Az antik görög nyelvben élt egy fogalom: Logosz. A Logoszt
lehet Igének, Szónak, Közlésnek fordítani. Ám a Logosz mindig
valamilyen szellemi folyamatról, alkotásról, intellektuális vagy
misztikus történésről számol be. Például az Isten által alkotott
„Világtervről”, a szeretet parancsáról, az Utolsó ítéletről vagy a
csakrák működéséről, az életerő, a prána áramlásáról, a Köztes
Lét, a Bar Do létezéséről. Újra meg újra a szellem dimenziójával
találkozunk. Ezért mondja János Evangéliuma, hogy „Kezdetben
volt az Ige, s az Ige Istennél volt, és az Isten volt az Ige.” S
éppen a Logosz szellemi-intellektuális jellege miatt képződött
belőle a „logika” fogalma, ami a gondolkodás törvényeit foglalja
össze.
Létezett azonban egy másik fogalom is: Mítosz. A Mítosz is közlés
volt, de történeti közlés. Az emberiség szempontjából valamilyen

fontos eseményről számolt be: a Teremtésről, Krisztus feltámadásáról,
Krisna megtestesüléseiről, az egyiptomi kivonulásról,
Mózes kőtábláiról, Mohamed látomásairól és futásáról Mekkából
Medinába... Ezért a Mítoszból képződött a Mitológia szó, az
erkölcs, a vallás, a megismerés fejlődési útjának eseménytörténete.
Az archaikus korok embere úgy fogta fel a mítoszt, mint az
ember megszólítását az istenség, az istenek, a szellemi világ által.
„Figyelj! – szól a transzcendencia az emberhez – Vannak fontos
események, amelyekről tudnod kell!” Ábrahám hajlandó volt
feláldozni az Úrnak fiát, Izsákot, de Isten elfogadta az állat vérét
a fiúé helyett. Véget ért az emberáldozatok korszaka. A Szentlélek
leszállt Jézus tanítványaira, akik szertementek a világba az Igét
hirdetni. Buddha megvilágosodott a fügefa alatt és megértette
az újjátestesülések okát és azt, hogy miként lehet leszállni a
lét kerekéről. Mohamedet kényszerítette Gábriel arkangyal,
hogy olvassa Allah üzenetét a Könyvből. Figyelj! Minderről tudnod
kell!
A mítosszal tehát az Ég kvázi „provokálja” a. halandókat arra,
hogy a szellemi dolgokra is figyeljenek. Az ember válasza a mítoszra
a Kultusz. Például: Transzcendens megszólítás: Krisztus
feltámadásának mítosza. Emberi felelet: A húsvét ünnepe, a
húsvéti szertartásrend. A kultusz szóból képződött a kultúra fogalma.
A mítosz-kultusz viszony tehát párbeszéd Ég és Föld között.
A régi idők felfogása szerint kultúrája annak a népnek van,
ahol ez a párbeszéd elevenen él, tehát hisznek a mítosz valóságában
és teljes átéléssel, aktívan részt vesznek a kultuszban.
Akik a mítoszt jó szándékú legendává degradálták, és a
formálissá vált kultuszban legfeljebb mint nézők vesznek részt,
azok barbárok. Az ı szemükben mi valószínűleg a magas technikai
civilizáció fokára eljutott barbárok lennénk.

A kultusz fogta össze a régi korok emberének életrendjét. A kultusz
sokféle fontos társadalmi funkciója közül most azt emeljük
ki, amelyik stabilizálta az ember identitását, elképzelhetetlenné
tette, hogy egykoron az Égéi tenger partján a messzeségbe bámult
egy görög, miközben elméjét és szívét kétségek gyötörték:
Ki vagyok én? Athéni? Egy kicsit spártai is? És föníciai
őseim vére nem tesz idegenné Hellas ege alatt?
Harcuk szünetében, Ó-Babilon utcáin sétálva az İs Kaján – Ady
cimborája, apja, császára, istene – így szólt a költőhöz:
-„Nézd csak, ott megy egy céda ısöd,úgy nézem egyiptomi.
Mellette meg egy zsidó.”
Ady félve nézett a Korhely Apolló gúnyos arcába, majd elkapva
lecsusszanó palástját, a várakozó lóra terítette.
– „Miért mondod ezt?”
– Vedd észre, hogy ezzel a két szóval – egyiptomi és zsidó –
mennyi mindent elmondtam róluk. A hitüket, a vallásukat,
Íziszt, Ozíriszt és Adonájt, a templomukat és a piramisaikat.
Elmondtam a szokásaikat, a babonáikat. Elmondtam hogyan öltöznek,
hogyan házasodnak, hogyan temetkeznek. Elmondtam
a harcmodorukat, a fegyverzetüket. Már mindent tudunk a
művészetükről, a síkban ábrázoló festészetről, és a faragott képek
készítésének tilalmáról. Pedig csak két szó hangzott el. Gondolod,
hogy nekik lehetnek kétségeik abban, hogy kicsodák?
E beszélgetés óta alig háromezer év pergett le. S ha most azt
mondja valaki: „Nézd, ott megy egy belga, ismerem a fickót!”,
alig mond róla többet, mint hogy valószínűleg tud franciául. Az
ókori embernek ez az identifikációs biztonsága jórészt a kultusznak
köszönhető. Sőt, a kultusz más vonatkozásban is vezeti
az embert. Végigkíséri az embert az életidőn és nem hagy kétséget
afelől, hogy éppen hol tart születés és halál között. Az
élet legfontosabb eseményeit, fordulópontjait mítoszok értelmezik.

S a komolyan vett mítoszokra mélyen átélt kultuszok válaszolnak.
S e kultuszok egyben válaszolnak arra is, hogy az ember
merre jár az időben, kivé lett fejlődésében, mit kívánnak tőle
a halhatatlan istenek. A kultúrák sokfélék, mert sokfélék a
kultuszok. Mégis megkereshetjük azokat a sarkalatos eseményeket,
amelyekről általánosítva elmondhatjuk, hogy mindig körüllengi
őket a mítosz és a kultusz.
Belépés az emberi világba. A megszületés. A gyermekkor vége.
Felnőtt férfivá és nővé válás. A családalapítás. Házasság és
gyermekek nemzése. Kilépés az életből. A halál.
A megszületés. A mítoszok különbözők és ennek megfelelően
különbözők a kultuszok is. Van, ahol körülmetéléssel veszik fel
az új embert Isten szövetségébe. Van, ahol megkeresztelik. Van,
ahol úgy tudják, hogy a születés visszatérés.
„Aki megszületett, annak halála biztos. Aki meghalt, annak születése
biztos.”
S a család brahminja körülbelül ezeket mondja az újszülöttnek:
„Most, hogy a ritkán és nehezen elérhető emberi test birtokába
jutottál újra, -jól nézd meg, merre mész, mert az életben nincs
idő tévutakra.”
A csecsemő ébren vagy szunnyadva, mohón szívja magába a
brahmin szavait, hogy egy életre megőrizze őket. Azután persze
felnő és elmegy a tévutakra. Baj ez? „A pokolba vezető út jó szándékokkal
van kirakva.” Fordítva is igaz lenne? „A mennyországba
vezető út rossz szándékokkal van kirakva!” Akkor megszülethet
egy új szólás is: „A célhoz vezető út tévutakkal van kirakva.” Babits
fordításában így kezdődik az Isteni Színjáték, azaz a Pokol:
„Az emberélet útjának felén
egy nagy, sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Weöres Sándornak baja támadt a Jutottam” szóval, ami nagyon
gyengének tűnt az erős dantei szövegben. A középkori olasz
nyelv szavainak jelentéstartalmát vizsgálva az alábbi fordítási
javaslatot tette:
„Az emberélet útjának felén,
Egy sötét erdőben eszméltem magamra,
mivel az igaz utat nem lelem.”
Így e három sor jelentősége megnő. Azt mondja, hogy az életben
el kell tévedni ahhoz, hogy az ember önmagára eszmélhessen.
Tehát áldottak lehetnek a tévutak is, ha nem körbe visznek,
meddő keringésbe. Hiszen a tévút lehet csak kerülőút is.
Elvezethet új megismerésekhez, felfedezésekhez. Önmagunk Kolumbuszaivá
válhatunk. Néha leborulhatunk a tévutak istenei és
démonai előtt. Ádonáj előtt, aki kiválasztott népét az egyiptomi
rabszolgaságba vezette, hogy négyszáz év múlva kinyújtott karral
és erős kézzel kivezesse őket a szabadságba. Ám e négyszáz
év nem múlt el haszontalanul. A zsidóság magába szívta a korszak
legmagasabb rendű spiritualitását, s elvitte magával az egyistenhitbe,
a Kánaánba, s szerte a világba.
Bizony, áldottak a tévutak. Hiszen a félrevezetés is vezetés –
mondja Martin Buber. Tanúbizonyságot tehet erről Anup istenség
is, az „utak nyitogatója”. Feltehetően az ı sugallatára irányította
Rebeka Izsák kezét Ézsau feje helyett Jákobéra, hogy
az „Igazi” kapja az áldást, „nehogy szerencsétlenség történjen”.
Talán a sakálfejő isten heccelte fel Lábánt, az „agyagtuskót”,
hogy Jákobot a nászéjszakán Ráhel helyett Lea testéhez vezesse,
és sok idő múltán megint csak ı csábította arra az idős nagyatyát,
hogy karját keresztezve áldja meg József gyermekeit,
jobbjával a másodszülött Efráimot és baljával az elsőszülött
Menassét.
Ismét Babits sorai járnak az eszünkben, amikor a tévutakból
összetett igazi útra gondolunk:
„Mert minden szó új korlátot teremt,
a végtelen testének szabva formát.
S e korlátok közt kígyózik a rend lépcsője,
melyen addig járjuk ormát új, meg új látásnak,
amíg messze lenn, köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen, korlátokból korlátlan
végtelen...”
A gyermekkor vége. Belépés a felnőttek közösségébe. A természeti
népek és az archaikus kultúrák – főként a meleg éghajlatú tájakon,
ahol a gyermekkor a „látencia” periódusnak nevezett
átmenet nélkül, szinte közvetlenül csap át a serdülésbe – jól
tudták, hogy a szülők védőszárnyai alatt nem lehet felnőni. A
nyolcvanéves mama
szemében hatvanéves gyermeke is kisfiú vagy kislány, akire rá
kell szólni: „Szeles az idő, vegyél sálat és jól gombold be a kabátod.”
Tehát bizonyos életkorban – általában 12-15 éves korban a
gyerekek elkerültek otthonról, és úgynevezett fiú-házakban és
lány-házakban várták felnőtté avatásukat. Ezekről az avatási
szertartásokról a következő fejezetben számolunk be, mert témánk
– a felnőtté válás – szempontjából érdemes részletesebben
szemügyre venni őket.
A házasság. A család megalkotása. Felelősség az utódokért. Ami
annyit jelent, hogy felelősség a törzsért, a nemzetségért, a népért.
Mindez nem csak örömünnep, nemcsak lagzi. Az archaikus házasság
nem „legfeljebb elválunk, könnyed történés”. A házasság
lemondás is és áldozat!
Thomas Mann híres regényében, a „József és testvérei”-ben
újra elmondja Jákob házasságának a Bibliából jól ismert történetét.
Jákob hét évig szolgál Ráhelért. S amikor letelik ez az irdatlan
idı, s szerelmének beteljesülése élete küszöbén van,
akkor nem csak ujjongó boldogságot érez, hanem valamilyen ismeretlen
fájdalom is megszállja Jákob szívét. Megértette, hogy
ezentúl nem lehet az egész élet az övé, hanem fiúkba és lányokba
kell szétosztania magát, s ı pedig lassan elindul a halál felé.
Kilépés az Élet világából: a halál. Túl a különféle rítusokon, a
tibeti Köztes Lét Könyvében (amit Halottas Könyvnek is neveznek)
igen fontos a sírás tilalma, a földi életbe visszahúzó gyász
tilalma, mert ez a fajta „bár itt lennél közöttünk” utána nyúlás koloncként
ráakaszkodik az anyagi világtól távolodó meghaltra, s
végül is saját magányát siratja az itt maradt élő. Más kultúrákban
viszont siratóasszonyokat fogadnak, meghasogatják testüket és
ruhájukat, nyolc napig ülnek gyászban, vagy nagy lakomát rendeznek
az eltávozott tiszteletére.
Van, ahol elégetik, madarakkal etetik meg a holttestet, mert a
lelektől elhagyott anyag tisztátalanná vált, s nem szabad vele
tisztátalanná tenni a Földet. Van, ahol érckoporsóba temetnek,
másutt gyékénybe csavarják a testet, hogy minél hamarabb
egyesüljön a földdel, mert „Porból vagy te, s visszatérsz a porhoz”.
Az ősi Egyiptomban balzsamoztak, megakadályozták a test
külsı formájának tönkremenését, mert úgy vélték, hogy ezáltal
hozzákötik a lelkét, aki nem bírja elhagyni a formáját megőrző
testet, és segítőként a néppel marad. „Legyen örök az anyagi
formai”, s nem kizárt, hogy itt gyökerezik a későbbi korok materializmusa.

Mert sokfélék a halál-mítoszok és a nekik felelő
kultuszok is. Ám a lényeg közös: tennivaló van az élet történéseinek
nagy csomópontjai körül. Az elmúlóban lévő korszakokat határozottan
le kell zárni, és utat kell nyitni a készülődő új eseményeknek.
A Zen egyik koanjában azt mondja tanítványainak a
haldokló mester:
„Ami megy, engedjétek.
Ami jön, fogadjátok.
Ennyi az egész.”
A szülők védőszárnyai alól kiemelt ifjak tehát az egyneműek közösségében
várták felnőtté avatásukat. A kezdet kezdetén az
„Anyától való elválás” drámáját játszották el, halálos komolysággal.
Az anyák valódi könnyekkel siratták el gyermekeiket, mintha
meghaltak volna. És meg is haltak a gyermeki lét és a szülői gondoskodás
számára.
A számtalan variációt és szokást mutató avatási rítusokból kiemelünk
néhány fontos közös elemet. Attól függően, hogy miből élt a
törzs – pl. ha vadászatból -, az ifjúnak egyedül el kellett mennie a
dzsungel-be, elejtenie egy jelentős vadat és egyedül hazahoznia. A
misztikus hiedelmeket lehántva róla, ez egy szociális próbának tűnik.
Képes-e önmagát és jövendő családját megfelelően ellátni?
Mert a felnőttség egyik alapfeltétele a szociális érettség, amely –
normális társadalmi körülmények között – lehetővé teszi, hogy
igényeinek megfelelően előteremtse, amire feltétlenül szüksége
van. Tehát nem térhetett vissza egy apró nyulacskával, sem a hírrel,
hogy elefántot ölt, de nem bírja hazaszállítani.
Amikor ezt a próbát sikeresen megállotta, következett a második.
Jelentős testi fájdalmat kellett nyikkanás és moccanás nélkül
elviselnie. Volt, ahol tűzbe tartották a kezét, felhasogatták az arcát

vagy körülmetélték. Ez az önuralom próbája volt. A felnıtt
férfinek jelentős tűrőképességgel, önfegyelemmel kell rendelkeznie.
Azután próbára tették lelki szilárdságát, a stresszek elviselését.
Valamilyen misztikus vagy tárgyi módon a halál közelébe vitték.
Át kellett élnie a halálfélelmet, a más létdimenzióba való
átlépés sokkját, élet és halál határmezsgyéjének a drámáját
pszichés összeomlás nélkül.
Aki nem állta meg valamelyik próbát, azt továbbra is gyereknek
tekintették. Ez nagy szégyen volt. Akik a próbákon sikeresen
túljutottak, végül a legjelentősebb avatási szertartáson
estek át: tudomásukra hozták a nép féltett mágikus titkait,
amelyekről senkivel sem beszélhettek, legkevésbé nőkkel.

Popper Péter :Felnőttnek lenni(részlet)

Popper Péter :Felnőttnek lenni(részlet)

12. Ítélet van? Vagy nincs?
A gondolkodás sajátos területe az erkölcsi ítéletalkotás. Hosszú
fejlődési útról van szó, akár a kultúrtörténetről, akár az egyéni
fejlődésről beszélünk. Lehetséges tehát, hogy valaki elakad ezen
az úton, gyermekibb világképet és ennek megfelelő erkölcsi látásmódot
őriz meg. S lehetséges az út végigjárása is. Ennek a fejlődési
útnak csak néhány főbb állomását vehetjük szemügyre,
hogy valamennyire is tisztán lássuk az infantilis és az érett erkölcsi
ítélkezés különbségeit. Ahol lehetséges és fontos, felvillantjuk
majd azt az érdekes és nem teljesen megmagyarázott jelenséget,
hogy a testi fejlődés mintájára, ahol az egyéni (ontogenetikus)
fejlődés gyorsítva lényegében megismétli a faj (filogenetikus)
fejlődését, ugyanez történik az erkölcsi ítélkezéssel is.
Az erkölcsi fogalmak és ítéletek egyéni fejlődésének egyes fázisainál
feltűnő az egyezés a kultúrtörténeti periódusokkal.
A következmény és a szándék értékelése az erkölcsi ítélkezésben.
Minél ősibb időkbe megyünk vissza, annál inkább azt látjuk,
hogy a cselekedetek erkölcsi, később jogi megítélését kizárólag a
tett és a következményei határozzák meg.
„Aki ezt meg ezt követte el, ilyen meg ilyen büntetés várrá.” Történelmileg
csak viszonylag későn fejlődött ki az a felismerés,
hogy erkölcsi szempontból magánál a cselekedetnél fontosabb a
szándék és a körülmények vizsgálata és értékelése. Kialakultak a
szándék-etikai és a következmény-etikai irányzatok. Tanúi lehetünk
annak a folyamatnak, amikor a szándék-etika egyre erősebben
uralja az erkölcsi ítélkezést és betör a jogi, büntetőjogi
törvényalkotó gondolatvilágába is. Talán a Code Napóleon – Napóleon
törvénykönyve – volt az első büntetőtörvény, amelyik alkalmazta
a „-tól -ig” elvet, tehát ugyanazért a cselekményért lehet
pl. hat hónaptól négy évig terjedő szabadságvesztésben részesülni.
Az ítélet súlyossága az elkövetési körülményektől, a
szándéktól is függ. Létrejöttek a büntető eljárás során érvényesülő
szempontok, pl. a felelősség, a bűnösség és a büntethetőség
kérdése.
Az egyéni erkölcsi ítélkezésben is érvényesül az éretlen személyiség
kizárólagos cselekmény-centrikussága, míg érett felnőttként fontosnak
tartja a „miért tette”, „milyen helyzetben volt”kérdéseinek a
tisztázását is. Egy költő-filozófus élete vége felé azt írta egy barátjának:
„Arra kérlek, hogy ne ítélj meg engem úgy, mint az
emberek, a cselekedeteim szerint, hanem úgy ítélj meg, mint az
Isten, szívem rejtett szándékai szerint.”
Az igazságosság megítélése. ősi időkben azt tartották igazságos
embernek, aki megjutalmazta a jót és megbüntette a rosszat.
Méghozzá annál igazságosabb volt, minél bőkezűbben jutalmazott
és minél szigorúbban büntetett.
Többek között ez teszi érthetővé a régi uralkodók végtelenül
szélsőséges, sokszor már a birodalom, érdekeit sértő jutalomosztásait,
amikor „bearanyozott” valakit, és a kegyetlen, szadisztikus
kivégzéseket, csonkításokat, amikor ítélt valaki fölött. S ugyanígy
gondolkoznak a kisgyerekek és az infantilis emberek is.
Egészen az irrealitásokig nagyon meg akarnak jutalmazni, nagyon
meg akarnak büntetni valakit, mert nagyon igazságosak
akarnak lenni. Ezért nem lehet pl. óvodások között társadalmi
bíróságot szervezni.
A későbbi fejlődésben mind a jogi, mind az erkölcsi ítélkezésben
az egyformaság vált az igazságosság fő követelményévé. Ennek
érvényesülését elősegítette a cselekmény-centrikus ítélkezés. Azonos
tettért azonos jutalom vagy büntetés jár, függetlenül attól,
hogy ki követte el. Pl. ennek megnyilvánulása a tálió elve: szemet
szemért, fogat fogért. Ennek a szemléletnek volt egy racionális
magja, ami a mai napig megmaradt: a törvény előtti egyenlőség
elve. Ám ez különleges nyomatékkal feltételezi a szándékok, körülmények
vizsgálatának szükségességét.
Társadalmilag különösen veszélyes, ha az egyformaság követelménye
érvényesül az élet különböző területein, maga után
vonva a közepesség rémuralmát.
Az emberek egyforma megítélésének az igénye már csak azért is
talmi, mert a valóságban az emberek semmilyen szempontból nem
egyformák. Ez csak a magukat hátrányos helyzetben érző
gyermeteg lelkek és a tehetségtelenek vágyálma. Ugyanakkor
mindenki nehezen fogadná el, illetve nem fogadná el, ha tehetség,
produktivitás, társadalmi értékesség szempontjából nem a
legjobban minősítenék. Az ellenállás fő érve az lenne, hogy ezeken
a területeken nincs megbízható mérési lehetőség. A minősítés
problémáját egyedül a sportban sikerült megoldani, ahol a teljesítmények
idővel, távolsággal, gólokkal stb. mérhetők. A különböző
osztályokba sorolt sakkozó, vívó, futballista elfogadott
dolog. Ám próbálna csak valaki előállni egy javaslattal, amely
szerint lehetne valaki pl. II. osztályú orvos, mérnök és III. osztályúnak
minősített pedagógus vagy politikus...
Rudolf Steiner szerint az e téren burjánzó zűrzavar a francia forradalom
„szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavának félreértéséből
származik. Az ı felfogásában a szabadság a szellemi élet
szabadsága, az egyenlőség a törvény előtt megjelentekre, vagyis
az igazságszolgáltatásra, a testvériség pedig a gazdasági javak elosztására
vonatkozik.
A szolidaritás. Azt jelenti, hogy kivel vállalunk sorsközösséget.
A fejlődés korai szakaszában a szolidaritás mindig a fölérendelt
hatalmak irányában nyilvánul meg.
Történelmileg mindegy, hogy az uralkodóházról, vezérről, törzsfőről
vagy a család fejéről van-e szó. Egyéni fejlődésben gyerekek
szolidaritása is a felnőttek felé, szülők, pedagógusok stb. felé
nyilvánul meg. A serdülés beköszöntésekor a társ szolidaritás
lép előtérbe, a fölérendeltek irányában enyhébb vagy erősebb oppozíció
tapasztalható. Végül az igazában felnőttek szolidaritása
nem formális, mechanikus tényezőktől függ, hanem a szóban
forgó ügy, konfliktus, probléma erkölcsi megítélésétől.
Mindebből végül is levonható az a következtetés, hogy a mindig
„fölfelé” szolidaritás, vagyis a stréber attitűd serdülésig rendben
van, de a pubertás korban lévőnél is megmaradva erkölcsi
retardációnak számít, mert nem váltott át társszolidaritásra.
Kis kitérőt talán megérdemel annak a bemutatása, hogy legtöbbször
nem könnyű ez az erkölcsi előrelépés a felnőtt világ erkölcstelenségre
csábító magatartása miatt. Óvodában vagy kisiskolás
korban még sokat árulkodnak egymásra. „Meg leszel
mondva” – ez a leggyakoribb fenyegetés.
Azonnal elárulják a pedagógusnak, szülőnek, hogy ki követett
el valami rosszat. Általános felsőben és középiskolában már
más a helyzet. „Ki tette ezt?” – kérdi a tanár. S az osztály hallgat.
Inkább vállal egy kollektív büntetést, de nem adja ki a társát.
Mert a tanári követelés lappangó valódi tartalma így hangzik:
„Lépj vissza a serdülés folyamatába, mondj le a társszolidaritásról,
velem legyél szolidáris”. Serdülés előtt rendben van,
ha a gyerek felszámol egy kapcsolatot annak a követelésnek a
nyomán, hogy „Te ne barátkozz Lacikával, mert rossz hatással
van rád, inkább barátkozz Gabikával, aki színjeles”. Ám, ha ezt
kamaszkorában is megteszi, az erkölcsileg nem pozitív, hanem
aggodalmat keltő. Erkölcsi szempontból egy serdülőnek ki kell
állnia, ki kell tartania a barátja vagy szerelme mellett. S ha a
dolognak túlságosan nagy a kockázata, inkább „illegalitásba kell
vonulnia”.
Láthatunk olyan felnőtteket, akik megálltak a kisiskolás szinten.
Mindig szolidárisak bármilyen hatalommal, akár mint beosztottak,
akár politikai értelemben. Hamar megalkotják az ehhez
szükséges ideológiát. A közgondolkodás általában nem szereti
ezt a viselkedést, mert az illető könnyen válik a hatalom jutalmazottjává.
Gerinctelennek, szolgalelkűnek nevezik. Ezzel
szemben tisztelik a minden hatalmat támadó, kritizáló, örökké
ellenzéki magatartást, mert valami hősieset látnak benne, hiszen
vállalják az esetleges hatalmi retorziókat. Holott ők is erkölcsi
infantilizmusban szenvednek, csak éppen a kamaszkorban rekedtek
meg.
Ismételjük: Felnőtt az, akinek a szolidaritását nem a kapcsolatok
formális elemei, hanem a történés erkölcsi tartalma határozza
meg. Egyaránt tud szolidáris és támadó is lenni akár a fölérendelt,
akár a mellérendelt vagy az alárendelt kapcsolatok irányában.
Az erkölcsi fejlettség két szintje: a heteronóm és az autonóm
erkölcs. Az egyszerűség kedvéért vegyük sorra az alacsonyabb
szintűnek tartott heteronóm erkölcs jellemzőit.
1. Az erkölcsi szabály kívülről és felülről érkezik.
2. Az erkölcsileg Jó” fogalma azonosul a szabályok betartásával,
vagyis az engedelmességgel.
3. Az erkölcsileg rossz, a „bűzi” fogalma azonosul a szabályok be
nem tartásával, az engedetlenséggel.
4. Továbbá ezen a szinten bűnnek tekintik a szabályadó hatalom
kompetenciájának vagy a hozott intézkedések ésszerűségének

a firtatását, vitatását, bírálatát.
5. Az engedelmesség-engedetlenség dimenzióján kívül a
heteronóm erkölcs nem ismeri az ember önmagáért való erkölcsi
felelősségét.
így élnek a természeti népek, a primitív kultúrák. Pl. az élet
szabályait kívülről és felülről a hagyomány, a vének tanácsa, a
törzsfő és a varázsló határozza meg. A születési, házassági, temetési
szertartásokat, a tabu állatokat, bizonyos ünnepeken
emberáldozat bemutatását. Bőn, ha valaki ezeket a szabályokat
nem tartja be. És mert nagyon igazságosak akarnak lenni, nagyon
megbüntetik, a törvényszegés legtöbbször az életébe kerül. Az
is bőn, ha valaki vitatja a törzsfő kompetenciáját vagy a tabu állatra
kimondott vadászati tilalom értelmét. Ám, ha valaki végrehajtja
a rituális emberáldozatot, nem érzi magát gyilkosnak: ı
csak engedelmeskedett.
Így él a kisgyerek is. Felsőbb hatalmak szabják a törvényt. A jó
gyerek szófogadó. A rossz engedetlen. Ám ezen túl nem érez erkölcsi
felelősséget önmagáért. Pl. jól tudja, hogy nem szabad a főre
lépni. A jó gyerek nem is lép rá. De, ha odagurul a labda és az
óvónéni azt módja, „kérlek, hozd vissza”, akkor máris fut a füvön.
Ha a csősz rárivall: „Te gyerek, hogy mersz a főre lépni?”,
halálosan biztos, hogy ezt válaszolja: „Az óvónéni mondta!”,
vagyis elhárítja magától az erkölcsi felelősséget, ı csak végrehajtotta
a felsőbb utasítást.
Az európai kultúra már évszázadok óta elszakadóban van a
tiszta heteronómiától, s az autonómia felé tart. Az autonómia
jellemzői:
1. A viselkedés szabályait az interiorizált, sajátjává vált erkölcsi
törvények határozzák meg. „Az én vezérem bensőmből vezérel!”
– írja József Attila.
2. A jó nem az engedelmességet jelenti, hanem azt, hogy összhangban
cselekszik saját meggyőződésével.
3. A rossz nem az engedetlenség, hanem saját erkölcsi törvényének
a megsértése.
4. Kötelessége vizsgálni, hogy amit a hatalom követel tőle, az
ésszerű-e és jogos-e.
5. Ezért a belső szabadságért az önmagáért való erkölcsi felelősséggel
fizet. Ekkor már nem csak az érdekli, hogy tetteihez
mások mit szólnak, hanem mit szól ı maga. Ebből fejlődhetnek
ki a nagy erkölcsi konfliktusok, bűntudatok, öngyűlöletek,
néha az öngyilkosságig.
Ami váratlan, megsejthetetlen és máig megmagyarázhatatlan,
hogy a 20. században az európai kultúra évszázadokat zuhant
vissza a régen túlhaladott heteronómiáig. Ez a totális rendszerek
megértésének a kulcsa.
1. A helyes gondolkodást és viselkedést újra a felettes hatalmak
szabják meg.
2. Rendes ember, aki ezek szerint él és beszél.
3. Gazember, aki nem engedelmeskedik.
4. Gazember, aki bírálja a hatalom intézkedéseit.
5. Megszűnt az ember erkölcsi felelőssége önmagáért.
Felelősségre vonás esetén a tömeggyilkos is azt feleli: „Parancsra
tettem!”
S ez a válasz arról az erkölcsi szintről szól, mint: „Az óvónéni
mondta!” Ebből az erkölcsi zuhanásból nehéz visszajönni. Gondolnia
kellene erre annak, aki napjaink erkölcsi értékvesztése
miatt nyivákol. És az elemző magyarázat késik. Elmélet gyártással,
hazudozással, meg nem történtté tevés mágiájával próbálkoznak
a jövendő gazemberei. Ám még mindig, sőt azóta egyre
jobban érvényes Mérei Ferenc követelése: A szociálpszichológia
hallgasson, amíg meg nem tudja magyarázni, hogy fordulhatott
elő, hogy Krisztus után kétezer évvel embermészárszék alakult
ki Európa közepén. Hozzátehetjük: s azóta még hányszor!
Ahhoz, hogy erkölcsileg felnőtt legyél,
állandóan fejlesztened kell autonómiádat, vállalva ennek összes
kockázatát. Félj a kívülről irányítható, infantilis embertől, mert ő
bármire felhasználható. (Kérem az Olvasót, bocsássa meg, hogy
prófétai indulattal tegeztem.)
A költőtől kérek felmentést, aki arra tanított:

„Tanuld meg, hogy a legszebb szó is malaszt, vénasszony nyelvelés,
ha nem hevíti tőz, ha érte nem markol kést a kéz!” (Benjámin
László)

Julius Evola: Bardo

Julius Evola : Bardo

A halál utáni sors irányításában a szenvtelenség, az elfogulatlanság, a hűvös és méltóságteljes mágikus kvalitás yogaműveletekre jellemző megléte ismételten nagy nyomatékot kap. E benső állapotokatkell evokálni és jelenvalóvá tenni, hogy az erők és a képek szabad áramlásában a tökéletes önuralom ahhoz hasonlóan valósulhasson meg, mintamikor veszélyes körülmények közepette valaki a legkedvezőbb döntéskiválasztása végett megőrzi a helyzet feletti uralmát és nyugalmát.Mindez egyúttal a „beavatás pillanatában kapott titkos névre” valóvisszaemlékezést is segíti; a „Halál Ura” előtt az elhunyt csakezzel a névvel állhat meg.

A harmadik bardóban (vagyis a halál után lehetséges átmenetiállapotok közül az utolsóban) bár már nem valósulhat meg a végsőfelszabadulás, a feltételekhez kötött világon belül egy viszonylagszabadabb állapot még mindig elérhető. A „Nagy Mű” következőmegtestesülésben folytatódó vagy akár befejeződő építésemelletti döntés a „visszaemlékezési” képesség szintjétől függ.Erről csak olyan individuum esetében lehet beszélni, aki a már említett„született méltósággal” rendelkezik és a születését megelőzőkörülményekkel bizonyos mértékig tisztában van.

Itt kell megemlíteni, hogy olyan lények is léteznek, akikszabad akaratukból, tudatosan öltenek testet és szállnak alá az emberi világba,és nem azért, mert a köztes lét próbáin elbukva, s a különféleautomatizmusok kényszereinek engedve a három bardo magasabb lehetőségeitnem voltak képesek megragadni. Általában ezek az „alászállások” egy nyíltvagy titkos „küldetéssel” állnak összefüggésben. Bizonyos rendkívüliesetekben a nirmâna-kâyát mâyâvi-rúpaként öltik magukra.34Ekkor nem egy korlátok közé zárt individualitás nyilatkozik meg, hanem egy„fentről” alábocsátott erő. Az úgynevezett tulku tibetitana kifejti, hogy ez az erő számos létezőben „születhet újra”egyidőben, miképpen egy láng is meggyújthat több kanócot is. Abeavatási, királyi–főpapi fejedelmi többes, a „Mi” valószínűlegennek egy távoli és visszfényszerű megjelenése.

Azoknak, akik osztják a mahâyâna buddhizmus metafizikai nézeteit,ami a nem-kettősség (advaita) tanát egészen a nirvâna és asamsâra közti különbségtétel eltörléséig viszi, képesnek kell lenniüka kettősséggel kapcsolatos nézetek viszonylagosságát belátni:

A tudat valóság, de nem valóságos a természetbenjelentkező tükröződése. Testet öltött gondolatformák, mint atenger vízcseppjei függenek össze, és egészükben alkotják a világot. Haa dolgok különböző formáikban jelentkeznek is, valóságos lényegükmégis maga... a Szellem. A kettősség a jelenségekben rejlik és nem alényegben. Asanga, a Lankâra-sutrában így tanít: Az érzékfelettibennincsen különbség samsâra és nirvâna között.

Popper Péter: Az Én integritásának a védelme

"Az Én integritásának a védelme

Örökkévisszatérfigyelmeztetés:A Sátán nem tud teremteni!

A„finom kreatúrát" tehát el kell csábítania, el kellrabolnia,

tévútrakell vezetnie ahhoz, hogy hatalma legyen felette.

Ismételtenidézem a híres koant, a mester reggeli beszélgetését

önmagával.

„– Mester,ébren vagy?

Ébrenvagyok.

Jólfigyelsz?

Igyekszemjól figyelni.

– Vigyázz,hogy tévútrane csaljanak.

Vigyáznifogok.”

Eza figyeléberséga sátáni erk legnagyobb ellensége.

Azemberi lélek tudatossága képes egyedül áttörni a kísértések

gomolygósötétségét, a Gonosznak mindenfell felvillanó

zavarosfényeit, nemcsak az életben, hanem a halálban,

pontosabbana „köztes létben" is. A „Bar Do"–ban vándorló

lélekkörül különféle színélesfények ragyognak fel, olyan

élesekés tiszták, hogy szinte elviselhetetlenül fáj beléjük nézni,

feléjükmenni, menekülésre késztetnek. S mellettük

megnyugtatóanzavaros, simogatóan hívogató fények is

megjelennek:„tarts felém, nálam megpihenhetsz a

fájdalomtól".Ezek a kísértk fényei. A színek jelentésére most

nemtérek ki. Részletesen leírtam ket Azönmagába tér

ösvénycímkönyvem226–227. oldalán. (Szépirodalmi Kiadó,

30

elsőkiadás.)Mindenesetre a megnyugtató zavaros fények rossz

születésekfelé csábítanak.

Ésugyanígy van a földi életben is. A szellem, a

„SzigorúságBirodalmának" a közelsége mindig fájdalmas, az

igazságsokszor elviselhetetlenül gyötrelmes. A sátáni pihenést

ígér,erfeszítés nélküli megismerést, de mindig hordoz

magábanvalami zavarosságot, bizonytalanságot, valamit,

amivela tudatos értelem szintjére fejldött lélek nem tud mit

kezdeni.

Sezzel elérkeztünk a Világosság és a Sötétség

küzdelménekvalódi tétjéhez, az úgynevezett „tudati lélek"

szintjérejutott Énhez. Ezt az Ént kell tönkretennie a sátáni

erknekahhoz, hogy egy emberi lélek birtokába jussanak.

Arombolás az Ént (C. G. Jung fogalmával a Selfet)

körülvevperszonálisburkok elpusztításával kezddik. A

Personahordozza mindazt, ami a nevelés, szoktatás, tanulás,

modellkövetéssorán a Self köré épült. Minden külvilági hatás a

Personaszrjén keresztül jut el az Énhez, és az Én is csak a

Personánkeresztül tud megnyilvánulni.

Tágértelemben egy emberi Ént körülvevlegelsburok a

teste.

„– Testem,szegény,

tevagy a teremtedény

akiegykor kimerítettél

asemmibl és segítettél,

hogylegyek a sok én közt én is Én.”

(SzabóLrinc: Testem)

Azemberi test sajátosan sátáni tönkretevje az alkohol, a

drog,minden idegméreg, ami közvetlenül hat a lelkiállapotra, s

elssorbana tudatot homályosítja el. Kosztolányi Marcus

Aureliusánakítélkezését –

31

„– Ezvan.

Eznincsen.

Ezitt az igazság.

Ezitt a hazugság.”

– illúziókkal,kemikáliák által elidézett látomásokkal,

mvileglétrehozott tudatzavarral, elmebajhoz hasonló

lelkiállapottalhelyettesíti. Ezeknek a tudati machinációknak

nagylehet a vonzereje, az izgalma, a titokzatossága, a

romantikája,s nem utolsósorban az olcsó megszerezhetsége.

Ezaz elárulása József Attila programjának, a túllépés „e mai

kocsmán”,de az értelem megkerülésével, ez a Sátán igazi

gyzelme.

Aszervezet életerit, azt, amit az indiaiak pránának, a

misztikusokétertestnek neveznek, a kritikátlan szexuális

szabadosság,a nemiség túlhajtása, a polgárjogot kapott

perverzióktámadják.

Avágyak és érzelmek asztrális világát pedig az erszak

kultuszadeformálja. A mások kínja, szenvedése, mint

örömszerzés,az ember alatti világokból tör fel.

Mindenneka lényege az Én védrétegeinek a szétzilálása,

amiaz Ént egy idutánközvetlenül támadóvá teszi.

Továbbikérdésként felmerül, hogy a kísérthatások

miképpenbefolyásolják az ember különböztudatállapotait.

Azéber, racionális tudat kikapcsolásáról, kontrollfunkciójának

ameggyengítésérl már szóltunk. Az idegmérgek

használatánaktovábbi következménye az ember belökése egy

határozottregresszióba, vagyis fejldésében már túlhaladott

tudatállapotokfelelevenítése. Az emberiség mai fejldési

szakaszábanhétféle tudatállapotot különböztetünk meg.

Atma=intuitív tudat, eljövend, a megismerés a

megismertteljes azonosulása

32

Buddhi=inspiratív tudat, eljövend, hangzószer,elcsírájaa zene

Manasz=imagínatív tudat, eljövend, képszer, elcsírája

aképzmvészet

Éberracionális =ma domináns tudatállapot, fogalma, az

Énrevonatkoztatva

Álomtudat= maelssorban az érzelmi világra vonatkozik,

képszer

Mélyalvástudat= ma avegetatív mködések nagy részére

vonatkozik

Haláltudat= ma aszervezet molekuláris és elemi

részecskéinekmozgására vonatkozik.

Akísértés, mint regressziós hatás, azt eleveníti fel, ami

fejldésilegtúlhaladott, tehát elssorban az álomtudatot. A

Manaszmár képszer, az álomtudat pedig még képszer, si

rítusok,szertartások, zene sodorják visszafelé a rideg és

vulgárisracionalitástól, megcsömörlött embert az egykor él

szükséges,de ma már az Ént gyengíttudatállapotokba,

kollektívmámorokba.

AManasz tudat kifejldését már gyermekkortól torzítják a

virtuálishatások, a mozi, a TV, a reklám, a képi világ

komputerizáltsága.Mindez a „kész” és sablonos hatás a saját

alkotóimagináció kialakulását gátolja.

ABuddhi fejldése szempontjából a kábító zenei hanger

ésa mechanikus ritmika problematikus.

AzAtma-állapot visszariad a másik ember szinte

kizárólagosanerotikus tárgyként való kezelésétl, a

pornográfiától,a nemiség, a nemi vágyak szublimáció nélküli

kultuszától.

Ámmindez az aggodalom azt is eredményezi, hogy a

modernezoterika egyre jobban elszakad a társadalmi

valóságtól,valamely elefántcsonttorony lakójává lesz, és ezzel

egyrejobban elidegeníti magától az embereket, és maga is

33

egyrejobban elidegenedik a reális világtól. Híveinek többsége

menekülemberlesz, akik az élet küzdelmeiben vereséget

szenvedtek,és a világtól való elfordulásukban találják meg

biztonságukat.Ez újabb ág a sátáni diadalkoszorúban. A

modernezoterika útja tehát két szakadék között kanyarog:

belezuhanhata modern élet kísértéstömegébe, vagy életidegen,

„holdvilágfaló"ideológiává torzul.

Mintahogyan gyakran elfordul a másik sátáni csel is:

ördögküzd ördög ellen, például a rasszizmus a bolsevizmus

ellen,a fasizmus a globalizáció ellen. Lehet választani!"

Hamvas : Arlekin

Hamvas :Arlekin

1.

Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. Szokatlan szavakat mond és azokat furcsa értelemben használja. Néha bizarr, többször groteszk, még többször teljesen értelmetlen. Minél bolondabbul szeret, annál bolondabbul viselkedik és beszél. Nyelve, mintha hirtelen a többinél egy oktávval magasabbra ugrott volna.

Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben, kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen és a többi beszél félre és mellé. Tudjuk. hogy azért használnak szokatlan szavakat furcsa értelemben, azért gyártanak szójátékot, mert, mint Shakespeare mondja, a világ kizökkent és nyelvük mintha egy oktávval magasabbra ugrott volna.

Mialatt a többi a félre- és mellébeszélést gyanútlanul tovább folytatja, Rómeó és Hamlet elkezd pontosan a helyzethez mért szavakat használni. Micsoda helyzethez? Ostoba kérdés. Hát ahhoz a helyzethez, ami van. A többiek az egészből egy hangot sem értenek. Micsoda dologból? Ostoba kérdés. Hát abból a dologból, ami történik. A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy, amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek. S amikor létezők lesznek, elkezdenek beszélni és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik. Semmiféle veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozás nem történt. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabbak lesznek, annál bolondabbakat beszélnek. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létező.

2.

Arra a megkülönböztetésre, amit már egészen régen meg kellett volna tenni, soha kedvezőbb alkalom nem volt. Van művészet, amely geometrikus és értelmes, csaknem pythagoreus és klasszikus, de mindenképpen valamely rend ihletéből él, és ehhez képest az arányt és a bizonyosságot és a tudást sugározza. Ezt a művészetet orfikusnak lehet hívni, nem azért, mert Orpheus találta ki, hanem, mert Európában legmagasabb foka az orpheusi görög klasszika. Orfikus végül az egyiptomi művészet is, a tibeti, sok tekintetben a kínai, a tolték, a gótika, a reneszánsz. Az orfikus művészet megfékező művészet. Nagy példája a keleti yantra. Az erőket, amelyekhez nyúl, rendezi. Ezért minden orfika nagy célja a harmónia. S ezért értelmes, geometrikus és arányos és ezért él a rend ihletéből és ezért legmagasabb foka a görög klasszika.

Minden művészetben a rendező és a fegyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet, amely időnként kitör s amely az orfikát Európában csaknem teljesen lerohanta. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem a harmóniában él, hanem a mámorban. Nem a bizonyosságot keresi, hanem az enthuziazmust. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.

Jellegzetes mű a Divina Commedia, az orfika egyik csúcspontja. A poklok fenekétől a legmagasabb mennyországig az összes erőket rendezi és megfékezi. Jellegzetes mágikus mű Dosztojevszkij Ördögök-je. Ez a mű, amelyben Sztavrogin a tábornokkal nyugodtan beszélget, de egyszerre minden ok és előzmény nélkül feláll, a tábornokhoz lép és fülébe harap.

"Általában borzasztó dolog a zene, írja Tolsztoj – mi is az tulajdonképpen? Én nem tudom. Mi a zene? Mit csinál? Azt mondják, a zene hat, borzasztóan hat, de egyáltalán nem lélekemelő módon. Nem lelket felemelő módon, vagy lealacsonyító módon, hanem lelket felizgató módon hat. A zene hatása alatt úgy látszik, valamit értek, amit nem értek, hogy képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes."

Tolsztoj ezekkel a szavakkal Beethoven mágikus zenéjét jellemzi. A zene lelket felizgató módon hat. Nem lelket felemelő, vagy lealacsonyító, hanem felizgató módon. A beethoveni zene idéző zene. Mágikus zene, mint ahogy Dosztojevszkij írása mágikus írás. Ez a lelket felizgató művészet, szemben a lelket megfékező művészettel, a mágikus művészet, szemben az orfikus művészettel, amikor képes vagyok valamire, amire pedig nem vagyok képes, amikor értek valamit, amit nem értek. Ez a mágia. Ez a mámor és az imagináció és az enthuziazmus. Az orfikus művészet mindent a helyére tesz és kiegyensúlyoz és fegyelmez és a lelket felemelő módon hat, mint Pindaros ódája, vagy a Divina Commedia vagy egy Bach-fúga, vagy a Parthenon, vagy egy Raffael-kép. A mágikus művészet a mélységet felidéző és az egyensúlyt felbontó művészet, amely lelket felizgató módon hat, mint a Faust, vagy egy Beethoven-szonáta, vagy egy Van Gogh-kép, vagy egy kései Michelangelo-szobor. Az orfikus művészet emblémája a kristály, a mágikusé az örvény. Orfikus a Bibliának ez a mondata: Kezdetben teremté Isten a mennyet és a földet. Mágikus Tolsztojnak ez a mondata: Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.

Amikor Rómeó Júliát megismeri, és amikor Hamlet apja szellemével találkozik, egyszerre és hirtelen és egy pillanat alatt a megfékezés állapotából az izgalom állapotába lép át. Létezésének összefüggései egy pillanat alatt megváltoznak. Nem a kristályban él, az örvényben van. Kizökkent a világ, mondja Shakespeare. Ez az enthuziazmus, és az imagináció és a mámor. Nincs rend többé. Értek valamit, amit nem értek. Csak akkor kezdődik az élet, ha nem tudom, mi lesz. Rómeó és Hamlet valami döntő dologra jön rá. A többi ember rosszul értékel és rosszul kalkulál és hibásan számol és leszűkít és lesorvaszt és letagad. Mit? Ostoba kérdés. Azt, ami van. Úgy látszik, hogy Rómeó és Hamlet megőrült. Erről szó sincs. Az élet csak akkor kezdődik, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Egyáltalán nem fölemelően, hanem felizgató módon hat. Hirtelen azt hiszi, hogy képes valamire, amire pedig nem képes. Nincs többé bizonyosság és rend és fegyelem és harmónia és megfékező hatalom. Ellenben igenis van önkívület és szenvedély és van idézés és enthuziazmus és mágia és mámor.

3.

Az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának egyik fele, mondjuk egyik szülője, mondjuk, hogy az anyja az örvény mámora. A lény származásának másik fele, mondjuk másik szülője, mondjuk, hogy az apja, Shakespeare-nél szintén könnyen megtalálható.

Az alapszó a vaulting ambition. Fordítható nagyravágyásnak, vagy becsvágynak, vagy hatalmi ösztönnek. Ebben az őrületben szenved a történelmi drámák minden alakja, de senki sem inkább, mint III. Richárd. És Macbeth. De éppen úgy Antonius és Caesar és Coriolanus.

A hatalmi ösztönnek különös logikája van. Befehlen ist Seligkeit, ahogy Goethe mondja. Elmondhatatlan gyönyör, ha az ember parancsol. Hatalmasnak lenni. Lerészegedni attól, hogy parancsolhat. III. Richárd sokat tudna beszélni róla. Macbeth még többet. Ha valaki útjában áll, megöleti. De valaki a gyilkosságról tud, azt is meg kell ölni. Vér, vér. Még mindig van valaki, aki útjában áll és aki valamit tud és akitől félni lehet. Mind meg kell ölni. Ez a vaulting ambition. Most már oly sokan állnak útjában és oly soktól kell félni, hogy tulajdonképpen nem is tehetne mást, mint szüntelenül ölni és öletni. Ez a hatalmi ösztön. Megöli Duncant, de, mert megölte, meg kell ölnie Banquot és mert őt megölte, meg kell ölnie Macduff egész családját. Mikor lehet végre hatalmában biztos? Ez a vaulting ambition.

Az Athéni Timon Shakespeare-nek az a drámája, melyben az első felvonásban Timon hatalmi őrületben él, gazdag és befolyásos és uralkodik és parancsol. De amikor vagyonát elveszti, abban a pillanatban kivétel nélkül mindenki elhagyja. Athéni Timon Shakespeare-nek az az alakja, aki látja, hogy nincs a világnak sejtje, melyet a hatalmi éhség ne itatna át. S a dráma második fele, mikor Timon egyedül van, elhagyatva és szegényen, megvetve, koldus az erdőben, nem egyéb, mint a hatalmi őrület világának bírálata. "Ferde minden, nincs egyenesség csúf természetünkben, csak egyenes gazság." Barlangban él, gyökeret eszik és a vaulting ambition ellen toporzékol. Ez Macbeth és III. Richárd és Caesar bírálata. Timon a madman so long, now a fool – sokáig őrült, most bolond. Timon az egyetlen lehetséges átmenet a becsvágy és aközött, ami a becsvágyon túl van. Mi az, ami a becsvágyon túl van? Sokáig őrült, most bolond. Az egyetlen ember, aki a hatalom őrületét legyőzte. Az egyetlen ember, aki a világban élőt különös szavakkal áldja meg: the plague of company light upon you – a közösség döge szálljon rád. "Egyetlen büszkeségem, hogy nem vagyok te." Ha elég tiszta lennél, leköpnélek.

Az emberi lét egyik főalakjáról van szó. E lény származásának egyik fele az örvény mámora. A lény származásának másik fele a hatalmi őrület legyőzése és megfékezése, "sokáig őrült, most bolond".

4.

A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy Isten nem ül a trónuson. A trónus megvan. A hagyomány azt mondja, hogy Isten a trónust a teremtés legelső napján az Araboth-ban, a legfelsőbb mennyben megteremtette. De sohasem ült bele. Maga helyett a hetedik napon a Sabbath-ot, az ünnepet ültette. Az egész földkerekségén ezt csak a bolond tudja. A hülye becsvágy azt hiszi, hogy Isten palásttal és kormánypálcával ott ül és parancsol, abban a hiszemben, hogy Befehlen ist Seligkeit. Csak a nagyravágyás hiszi, hogy parancsolni a földön a legnagyobb gyönyör. A bolond vigyorog és nem győz rajta viccelni. Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna. Micsoda hallatlan mulatság látni a loholókat, amint nyelvük kilóg és tülekednek és egymást tapossák, az árulókat és az orgyilkosokat és akik csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, pokoli mulatság az egész úgynevezett történet, eszeveszett és bomlott őrjöngésével a trónusért, vagyis a hatalomért. A világhatalom nem Isten, hanem a bálvány. Trónus! Hatalom! Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet. Lehet, hogy erre a szerepre az Antikrisztust jelölte ki. Pokolian komikus lesz, nevethetünk rajta, csak kibírjuk. A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind, azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat. Befehlen ist Seligkeit.

A bolond a becsvágyon kívül áll. Megtanulta Timontól az átkot, hogy ezen a világon minden görbe, csak a gazság egyenes. De a bolond nem toporzékol. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember. Az öreg Lear tudja, és egy percig se tudna meglenni nélküle. Amikor nincs ott, azonnal felkiált: Hol a bolondom? Hol az én legénykém? Hej, mintha aludna a világ! Az öreg Lear tudja, hogy nincs nagyobb biztosság, mint olyan ember közelében lenni, aki nemcsak hogy nem akar a trónusra ülni, hanem hahotázik azokon, akik a trónus felé loholnak. "Itt a bohóc, itt a kincs", mondja Goethe. Itt a nagy rejtett kincs, a bálványon való nevetés és a bálványimádókon. Itt a nagy és édes nevetés azon az őrjítő semmin, ami a hatalmi ösztön. Ez a bolond. "Nem ritka fickó ez, uram? He is as good as anything and yet a fool." A világ legritkább fickója és az emberi élet egyik főalakja. Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond.

5.

Arlequin egyik szülője, az anyja, az örvény mámora. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. Arlequin másik szülője, az apja, a hatalmi ösztönön való nevetés. Sokáig őrült, most bolond.

Arlequin úgy beszél, mint Rómeó, miután Júliát megismerte, mint Hamlet, miután apja szellemével találkozott. Létezésének összefüggései megváltoztak. Szójátékokat gyárt és különös szavakat használ még különösebb értelmezésben és nyelvet öltöget és hosszú orrot mutat és sapkáját csörgeti. Pont olyan, mint a többi és még hozzá bolond. "Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót se mondhat, mikor az okosok oly bolondok."

Elég. Most már ideje a dolog lényegére térni. Arlequin az emberi lét egyik főalakja. És a világ egyik legritkább fickója. Miért? Mert Arlequin paradox? Nem. Ez így teljesen rossz. Arlequin nyelvének logikája paradox. Miért? Mert paradox? Ez viszont kevés. Tény: Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox.

Mindenekelőtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. Arlequin nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad. Ezért a lét egyik főalakja és ezért ritka. A nevetés ennek a szabadságnak éppen olyan jele, mint a szójáték és a bukfenc és a hahota.

Az olyan ember, aki a harci szituációt feladta, s aki a zsibvásár közepén leül és a feneketlen loholás közepette szundikál, az olyan ember paradox helyzetben van. Tibetben azt mondják, hogy a szellem olyan, mint a teve. Ha meg akarják fékezni, egyszerre tíz irányba tör ki, de ha békében hagyják, meg se mozdul. A szellem logikája paradox, mert a létezés logikája paradox.
Senki se mer egyedül élni. A legtöbb ezért nekiáll, érthetővé teszi magát, hízeleg, magyaráz, megalkuszik, hazudik, vagyis partikularizálja és szekularizálja magát. A közösséget nem a társas ösztön teremtette, az egyének teremtették, az egyedülléttől való félelmükben.

Senki se mer egyedül élni. Fantasztikusan bonyodalmas trükköket eszelnek ki, hogy egymáshoz valami közük legyen. Tíz körmükkel egymásba kapaszkodnak s ennek arányában egymástól csillagászati sebességgel távolodnak. Nem különös? Ha mindenki azt mondaná, hogy egyedül van, abban a pillanatban a félelem elmúlna s abban a percben a nagy közösségben mindenki találkozna. Miért? Mert a közösség logikája paradox, ahogy a magány logikája paradox és a nyelv logikája paradox, mert a létezés logikája paradox.

A lélek is paradox, mert a legmélyén nem a bestia él, hanem a tiszta égi tűz. A történet is paradox, mert a kezdetek kezdetén nem a vadember és a gorilla áll, hanem a magas szellemű lény. Az emberi lét és a lény elemei intakt tisztaságok, mint a legelső értelem és a lelkiismeret és a szeretet.

Ha természeted ellen erőszakot követsz el, a természet bosszút fog állni. A megalázott természet minden esetben bosszút áll. Ha szellemed ellen erőszakot követsz el, nem fog bosszút állni. A megalázott szellem hallgat, mélyen hallgat, meg se mozdul, nem felel, nem szól, nem ad jelt és nem áll bosszút. Ez a bosszúja. Miért? Mert a szellem logikája paradox.

Arlequin ebben a paradoxonban él. A történeten kívül, vagyis annak középpontjában. Szokatlanul, vagy ami aparadox logika értelmében ugyanaz, minden elképzelhető sorsban egyszerre. Nincs karmája, vagyis minden elképzelhető karma számára kinyílt. Prepared for all events – minden eshetőségre készen. A nullponton, vagyis a forrponton. Miért? Mert a létezés logikája paradox.

Az emberek, ha valaki egészséges, vidám, gondtalan, meg vannak ijedve. Meg vannak ijedve, ha nevet és bolondozik és nagyokat eszik és alszik. Azt hiszik, ha valaki jól él, nekik már nem jut belőle. Azt hiszik, ha valaki intenzívebben él, nekik kevesebb jut és az életet valaki elől úgy elélhetem, ahogy a kenyeret előle elehetem. S .ezért azt hiszik, hogy az ilyen embert irigyelni kell és el kell pusztítani. Mert száz másik életét éli el. Ennek természetesen éppen ellenkezője. Ha valaki intenzívebben él, oly erőket szabadít fel, amelyek az én életemet is elmélyítik és fölemelik. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják. Minél intenzívebben élek, annál több ember számára annál intenzívebb életet teszek lehetővé, annál több ember lehet egészséges és gondtalan és vidám. Az élet logikája paradox, mert a nyelv és a magány és a közösség és a sors és a szellem logikája paradox.

A költő mámora az élet természetes állapota? Igen. A szerelem szenvedélye az élet természetes állapota? Igen. Az enthuziazmus az élet természetes állapota? Igen. Miért? Mert a létezés logikája paradox. A bolond bölcs? A bölcs bolond? Igen. Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót sem mondhat, mikor az okosak olyan bolondok. Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Ezért Isten megalkotta trónusát, de eszeágában sincs beleülni. Ezért Arlequin az egész világkomédián vigyorog. A létezés, amilyen arányban valaki le akarja igázni, kezéből elpárolog. És ha szétszórja, egész gazdagságában eléje dől. A világ ezt nem tudja: Ezért mondja Goethe: die Welt ein einzig grosser Tor – a világ egyetlen nagy bolond. Foolery does walk about the orb, like the sun, it shines everywhere – a bolondság szabadon sétál a világban, s mint a nap, mindenütt világít. Arlequin pedig az egyetlen józan ember.

6.

Persze, ahol az ilyen ember megjelenik, azonnal kész a skandalum. A világnak a lét paradox voltáról sejtelme sincs. Mindössze kényes pontokon olyasvalamit érez, mintha valami nem lenne egészen rendben. Azt hiszi például, hogy az az erős, ami sok, vagyis nem tudja, hogy minél több van valamiből, annál gyengébb. A világ azt hiszi, ha valamit sokan mondanak, az igaz. Például, ha mindenki őrült, azt hiszi, hogy aki józan, olyan bolond, hogy meg kell verni. A világnak sejtelme sincs arról, hogy Arlequinhez képest éppen úgy nemlétezésben van, mint a dráma többi szereplője Rómeóhoz és Hamlethez képest.

Arlequin a létező, a többi hozzá képest nemlétező. A peloponnesosi háború kitörésekor Athénban nagy készülődés indult meg. Az emberek ide ügettek, oda loholtak, cipeltek, rejtegettek, fegyverkeztek, hurcolkodtak, búcsúztak, kiabáltak. Diogenész, az öreg Arlequin ezt látva, hordóját a főutcán elkezdte gurigázni. Tíz lépés oda, tíz lépés vissza. Rendkívüli buzgalommal és sürgősen. Mit csinálsz bolond? kérdezték. Látom, felelte Arlequin, hogy mindenki szorgalmasan készülődik, én se akarok lemaradni.

A létezés logikája paradox. Amikor Isten az embert megteremtette, maga is elcsodálkozott. Azt mondta: úgy alkottam, hogy testében is szellemi legyen s íme testivé lett szellemében is (Bossuet). A létezés önmagának egyszerre alanya és tárgya. Ezért paradox. Az a mozzanat, amellyel az ember önmaga személyét önmaga tárgyává teheti, a nyelv. Ezért paradox a nyelv. Ezért paradox az én. Én magam nevében vagyok, de nem magamért. Helyettesíthetetlen vagyok és pótolhatatlan. Bárki bármit megtehet helyettem, de senki sem létezhet helyettem és az én nevemben nem mondhatja, hogy én vagyok. De ha magamat önmagamnak tartom meg, magamat elvesztem és létem is elvész. S ha önmagamat eleresztem, megnyerem és létem gazdagsággal telik meg.

Kínosabb skandalum el sem képzelhető, mint hogy a becsvágy világába, az orgyilkosok és az árulók ünnepélyes hazugságainak kellős közepébe Arlequin belép. Az összes III. Richárdok és Macbethek és Caesarok és Antoniusok meghökkennek. Íme itt jön az az ember, akinek nincsenek elvei és nincs úgynevezett életcélja és nem óhajt tisztes polgár lenni és fütyül a morálra és nem tiszteli sem a gazdagokat, sem a hatalmasokat. Furcsa ember! Till Ulenspiegel, amikor a hegyről lefelé ment, sírt, mert arra gondolt, hogy fölfelé kell menni s amikor fölfelé ment, nevetett, mert arra gondolt, hogy lefelé fog menni. Mit lehet az ilyen bolonddal kezdeni? Nagy Sándor a sütkérező Diogenészhez lépett és azt mondta: Kívánj valamit, teljesítem. Az öreg Arlequin azt válaszolta: Menj félre, ne álld el a napot.

Kidobják? Nevet. Nem adnak neki enni? Nevet. Kicsúfolják? Nevet. Megverik? Még jobban nevet. Bezárják? Akkor nevet csak igazán. Mi az, hogy tőlem olyan sok ember fél? Az egész város, az egész ország tőlem fél. A királyok és a nagyszakállú tanácsosok és a katonaság és a rendőrség és a gazdagok, mind félnek. A mamák gyorsan eldugják leányaikat. A fiúkat a kamrába parancsolják. A tudósok feszengenek, a papok elfordulnak. Kész a skandalum. Miért?

7.

Európa két nagy Arlequinje Shakespeare és Rabelais. Az öreg Powys a jelenkorban az emberi tudás nagymestere, akinél többet a létezés paradox és mágikus természetéről ma senki sem tud, Rabelais-ról hatalmas könyvet írt. Arlequin, mondja, tulajdonképpen a kozmikus csecsemő, kicsiny, újszülött gyermek, mint a kis Heraklész, aki semmit sem tud és nem akar tudni a becsvágy-vi1ág kényszerzubbony-logikájáról. Akinek egyetlen fontos dolog van, hogy abban a mámorító tündöklésben, ami az élet, gyönyörködjék és azt élvezze. Minden fenntartás, minden gátlás és zavar és bonyodalom és szégyen nélkül. Élvezze és ne hagyja magát ebben az élvezetben megzavarni. A kis gyermek titka, hogy a világ misztériumát pontosan annak látja, ami, s ez számára teljesen fölöslegessé tesz minden úgynevezett filozófiát, amelyet kinevet és úgynevezett vallást, amelyet őrültségnek tart. Ez a pantagrueli élet megalosaurusi ereje és szépsége. Ez Rabelais szakrális obszcenitása és mennyei profanitása. Az étvágynak ez az enthuziazmusa és az ivásnak ez a szaturnáliája. Ez az ártatlan gyönyörvágy, mert az élet édes és gyönyörű. Ez az, amit Shakespeare midsummer madness-nek hív, ez a szentivánéji őrület. Ez az, amiért nekünk annyira kell a jó étel és ital és a csók és a szerelem és a jó alvás és a meleg és a virág és a séta és a napfény, s amiért nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, az előítélettelenség s ezért nem kell nekünk a zsivaj, a tülekedés, a háború, a komiszság, az elv és az erőszak.

8.

Az archaikus Egyiptomból különös emlékünk maradt fenn. Huszonkét kép; amelyet ma is kártyajáték huszonkét lapjaként használnak, huszonegy darab betűvel megjelölve és megszámozva egytől huszonegyig. A huszonkét kép, a tarot, a régi egyiptomi beavatás huszonkét fokozatát jelenti. Ilyen képek ezek: a király (hatalom-vaulting ambition), a kerék (a sors kereke), a szerencse (a körforgás), az áldozat, a nagy küszöb átlépése (a halál). A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. A bolond, igen, betű és szám nélkül, ahogy ez az igazi bolondhoz illik, az utolsó, mint aki a játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni, a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. Az Arlequin. Még szép, hogy tudomást vettek róla. Egyiptomban még komolyan vették.

A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és a számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Akinek az egész létezése midsummer madness. Talán csíny. Mindenesetre hallatlan tiszteletlenséggel viselkedik és képes megfricskázni a királyokat és gorombáskodni velük. Amikor Sztavrogin a tábornokkal beszélget, egyszerre csak feláll, odamegy, és ok és előzmény nélkül a fülébe harap. Amikor nagy bölcsességeket mondanak neki, a sapkáját csörgeti s amikor azt mondják neki, bármit kívánsz, teljesítem, azt válaszolja, eredj félre, ne álld el a napot.

9.

Arlequin tudásáról nemcsak az egyiptomi beavatás beszél. Az evangélium lelki szegénynek nevezi őt. Boldogok a lelki szegények, hoi ptochoi to pneumati, vagyis anijé haroach. Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll játékon kívül és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Attól sem, hogy éhen hal, attól sem, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt. A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől és nem fél attól, hogy korábban fog meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik. A tarot-beavatás legfelsőbb foka az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni. És Arlequin azért nem fél, mert, mint Powys mondja, a pantagrueli gyermek, aki az élet édes mámorát szégyen és reszketés nélkül élvezi, abban nem hagyja magát megzavarni. Ennek a megalosaurusi gyermeknek nincs igénye úgynevezett tudományra és bölcsességre. Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. Azt a valamit, amiből élnek. Ami nekik adja erejét, könnyűségét, világosságát, derűjét, hevét, szenvedélyét. A szellem nem filozófia és nem elmélet. A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély.

Ha valaki a szellemben szegényet, vagyis az intenzív szellemigényben élő embert látni kívánja, nézze meg Velázquez Pablillos de Valladolidját, vagy a Don Juan d' Austria-t, vagy a hallecasi gyermeket, vagy a Geografust. Érdemes. Ezen az arcon fel fogja ismerni Lear bolondját és Shakespeare összes bolondját, Touchstone-ig bezárólag, Pantagruelt és Diogenészt és Till Ulenspiegelt és Hodzsa Naszreddint, sőt el fogja ismerni Rómeó és Hamlet őrületét és az Athéni Timont és meg fogja érteni a létezés paradox logikáját, de azt is, hogy miért boldogok, akik intenzív szellemigényben élnek.

Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból csak skandalum lesz; ahogy skandalum az, amit Hamlet és Rómeó és Timon és Pantagruel és Touchstone és Till Ulenspiegel tesz. Mindenki kínos feszélyben van. Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tartja be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kívül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. Átkozott helyzet. Persze, nem Arlequin, hanem a világ számára. Szörnyűség így élni, hogy valaki minden pillanatban felállhat, ok és előzmény nélkül a főtanácsos úr fülébe haraphat. Sőt, még a püspök úr fülébe is. Szörnyű a létezésnek ez a mágikus paradoxiája. Bolond. Olyan, mint a hülye, legalábbis arcáról ez látszik. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyeknek országa.

10.

Kínai és japán tusrajzokon és fametszeteken is találkozhatni vele. Néha ott ül egyedül, mint Pablo de Valladolid és maga elé kuncog. Biztos, valamelyik magas állami, vagy egyházi méltóságra gondol és pokoli módon mulat. Néha csak úgy szundikál és ezzel azt mutatja, hogy az egész neki még vigyorgásnyit sem ér. Van úgy, hogy többen vannak együtt, kócosak és rongyosak, fejüket összedugják és hahotáznak. Az egyik a többit biztosan arra akarja rábeszélni, hogy indítsanak rohamot a trónus ellen, törjenek előre, hatoljanak egészen az Arabothig, Istent űzzék el, a világhatalmat szerezzék meg, szerezzenek mérhetetlen vagyont, állítsanak fel legyőzhetetlen hadsereget és igázzák le a csillagokat. Mialatt az egyik nagy buzgalommal e pompázatos hatalom előnyeit méltatja, a másik kettő majd megpukkad. Az egyik végre meghajlik a másik előtt és ezt mondja: Főigazgató úr! Vagy azt mondja: Elnök úr! Csak ez kellett! Homéri nevetésben törnek ki. Főméltóságú hercegséged! Hogy vagy? Hogy vagy, király úr? Isten úr, hogy vagy? A hahotától fuldoklanak.

Szerényebb alakban és közelebb itt van Assisi Ferenc, a gyermek-Arlequin tündöklő csodája. Európában nem élt ember, aki a félelelmtől alaposabban megszabadult volna. Soha nem volt senki, akiben mélyebben élt volna a bizalom és a gyengédség és a szellemigény és a gondtalanság és kevésbé félt volna a szegénységtől, akár a szükségtől, vagy a haláltól. Szent Ferenc szellemigényben élő ember, aki mosolyog és a madarak nyelvét érti és a halaknak prédikál. Mit prédikál? El lehet gondolni. A lelki szegénységet. A tarot huszonkettedik fokának titkát, hogy ne legyetek számok és betűk, hanem legyetek nullák és a sorsból lépjetek ki, mert akkor vagytok erősek. Mint Sophoklész mondja: csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. Ne legyen sorsotok. Sors annyi, mint ütközni. Annyi, mint súrlódni és küzdeni és fájni és haragudni és gyűlölni és akarni és ez a trónusért való harchoz vezet. Aki pedig a hatalmi őrületbe esett, az elveszett. Szent Ferenc a halaknak Touchstone és Pantagruel filozófiáját tanítja. Mi ez a filozófia? Ha a sors megbotoz, tűrd nyugodtan és nevess. Tartsd a hátadat és mondd, haramabb fogsz elfáradni a verésben, mint én a tűrésben. Csak üss. Amíg a sors dühében felkiált, királyokat győztem le, s ezzel a bolonddal nem bírok.

 

11.

A művészet néhány nagy műve Arlequint úgy ábrázolja, mint Picasso, vagy Schumann, vagy Sztravinszkij, vagy egy-két helyen Velazquez. A bohóc egyedül van és csaknem üresen néz. Ez a tárgytalan nézés, ami a melankóliára oly jellemző, nem lát semmit, vagyis éppen a semmit látja. Nem fél. Ahhoz túlságosan bolond, vagyis lelki szegény. Más szóval gondtalan és nulla. Nincs mitől félni. A melankólia mégis ott van benne, mint nevetésének paradox ellenpontja. Picasso ezt a semmibe való belemeredést több helyen megfestette, főként a Bohóc a vörösben, a Két Arlequin-ben és a Három muzsikus-ban. De csaknem minden igazi festő ragaszkodik a cirkuszhoz, ahogy Shakespeare és Molière és Arisztophanész és a többi Arlequin a színházhoz. Sztravinszkij a Petruskában írja meg ezt a melankóliával mélyen aláfestett bohócnevetést, Velazquez bolondjaiban fest néhányat, Schumann a Karneval-ban és a Papillons-ban, de a Kreisleriana-ban, főként azonban a Novellettekben beszél róla. Schumannnak egyébként is volt valamilyen elmélete arról, hogy benne a bolond és a melankolikus együtt lakik, a két lényt magában Eusebius-nak és Florestan-nak nevezte el.

Arlequin évszaka a farsang. Karneval herceg, vagy aki ugyanaz, Dionysos ünnepe, az évnek ez a mágikus és paradox ideje, amikor az emberek bolondnak öltöznek és táncolnak és nevetnek és nagyokat esznek és isznak. Ez az a bizonyos lelket felizgató karnevál és dionysosi enthuziazmus, amikor a létezésnek mágikus paradoxiája fellobban, és az utcára rohan, és az emberekből elemi módon kitör és amikor meg van engedve, hogy minden ok és előzmény nélkül egymás fülébe haraphassunk. A jelszó Arlequin jelszava: God is in his heaven – all right with the world. Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj. De álarcban. Szépen leálcázva, hogy senki se lássa. S az álarc alatt ott van a melankólia, ahogy Eusebius alatt ott van Florestan és ahogy Sztravinszkij és Velazquez és Picasso bolondjainak arcán ott van a dermedt mosolytalanság. A létezés logikája paradox s ezért a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia nem félelem és nem reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Nem tud olyan lenni, mint Assisi Ferenc, vagy a kínai bolond és Pantagruel és Till Ulenspiegel. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálhat és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia teszi vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé.

A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az a nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. Ez Arlequin legmagasabb tudása.

 

12.

A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. A legmagasabb fokot elérte, felszabadult és félelemtelen. Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas. Sem Pantagruel, sem Till Ulenspiegel, sem Hodzsa Naszreddin, sem Diogenész, sem Szent Ferenc tudását nem lehet tanítani. Miért? Mert ez a világ itt teljes egészében a hatalmi ösztön s így a birtoklás körében van. Szent Ferenc és Touchstone pedig a létezés körében él. Ez az egész világ itt III. Richárddal és az összes királyokkal és püspökkel és tanácsosokkal együtt azért él, hogy valamije legyen, kalapja, vagy sok pénze, vagy orrában karikája. Filozófusok is, művészek is, hétérák is, leányok is. Hatalom, rang, hír, vagyon, ház, pénz, ékszer, tudás, ruha. Ezért, ha el is érnek valamit, a birtoklásban lesznek nagyok és minden birtoklás a világtrónus hatalmában való részesedés. Ezek mind a birtoklás zsenijei. Arlequin pedig köp a zsenire. Ha valaki azt mondaná, hogy Arlequin ezzel szemben a létezés zsenije, ostobaságot mondana. A létezésnek nincs zsenije. Ez megkülönböztetés. Arlequin pedig köp a megkülönböztetésre. A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. Itt nincs értelme annak, hogy nekem több van. Mindenkinek ugyanannyija van és annyit szerez, amennyit akar. Az életet nem lehet más elől elélni. Sőt, minél intenzívebben élek, az intenzív életet más számára annál hozzáférhetőbbé teszem. A lét logikája ilyen paradox. Arlequin azonnal és mindig felismerhető arról, hogy a birtoklással szemben biztos magatartása van. A magántulajdon iránt semmi érzéke sincs. Arlequin szegény. Indiában sannyaszinnak mondják. Egy szál zsákrongy van rajta, övében egyetlen evőcsésze. Ezért nem lehet megijeszteni s ezért a sors hiába püföli, csak nevet. Semmit sem lehet elvenni tőle, mert őt magát nem lehet elvenni. A létezés más elől nem vehető el és nem rabolható el. Arlequin egészen nyugodt, mert semmije sincs, amit elveszthet. Szent Ferenc misztikus házasságra lépett a szegénységgel. A világ a magántulajdont őrültségének felsőfokán találta ki. A kínai és a japán bolondok kócosak és rongyosak, mint Diogenész és Touchstone. Soha még gazdag és hatalmas Arlequin nem volt és nem is lesz, mert aki gazdag és hatalmas, az állandóan reszket. Nincs mulatságosabb bolond, mint az ilyen reszkető, aki zsebéből mikor egy darab fémet kivesznek, tombolni kezd és a rendőrségért kiált. Mind a birtoklás körében él, nem pedig, mint a tarot mondja, a nulla körében. Csak akkor vagyok hatalmas, ha nem vagyok semmi. A létezés ilyen paradox valami. A bolondé a tudás és a lelki szegényé a mennyek országa. A sannyaszin, a rongyos és kócos koldus, a gondtalan és vidám bolond, akinek semmi igénye azokra a birtokokra, amelyek a többieket csábítják. Amikor Szokratész-Arlequin az athéni bazárban sétált és a sok ételt, ruhát, ékszert, selymet látta, így szólt: mennyi minden, amire nekem nincs szükségem. Jób tragédiája, hogy nem tudott Arlequin lenni, mikor mindene elveszett, és az országúton fütyörészve elindulni. Arlequin nem zseni. Nem az uralom és a tudás és a művészet zsenijei mellett a létezés zsenije. A legtöbbször művészet zsenijei mellett a létezés zsenije. A legtöbbször azt se tudja, mi a zseni, mint Don Juan d'Austria, csak bámul és nem érti, hogy a szavakkal miért komédiáznak. Ha megérti, mint Szent Ferenc, leül és mosolyog és elkezd szundikálni. Vagy ha találkozik két hozzá hasonlóval, fejét összedugja és hahotázik. Zseni! Pont olyan szó, király. Vagy püspök. Isten úr őméltósága. Az ilyen szavaktól az ember félni kezd. Akkor már mégis csak jobb rongyokban élni és koldulni. Míg Isten fenn él az égben, a világon nincsen semmi baj.

Feedek
Megosztás